ÁBRAHÁM Barna

„Nemzeti vallások” Magyarhonban a 19. században

Bevezetés

Előadásomban a népesebb - mai terminológiával: történelmi - felekezeteknek illetve egyházaknak a magyarhoni etnikumok nemzetté válási folyamatában játszott szerepét vázolnám, az előtörténetet csak érintve, hangsúlyosan a 19. század vonatkozásában. A feladat, maguk a válaszok látszólag egyszerűek: vallás és etnicitás szoros kapcsolata közhelynek számít, sőt a két fogalmat a legtöbb hazai etnikum esetében – erdélyi szászok, horvátok, szerbek, ruszinok, zsidók, részben a románok – azonosnak tekintjük. Én viszont az alábbiakban mindezt árnyalni szeretném, adott esetben pedig meg is kérdőjelezném.

Az természetesen aligha tagadható, hogy a nemzetépítési folyamatok (hagyományos, ám vitatható terminológiával: a nemzeti ébredések vagy nemzeti megújulások) megindulásáig a vallás avagy felekezet és az etnikai tudat igen szoros kapcsolatban állhat, egymást föltételezheti. Ezáltal elősegíthetik, de ugyanúgy gátolhatják is a nyelvi közösség egységesedését, nemzetté válását. A 19. századi nemzetépítés során az anyanyelv lép föl azzal az igénnyel, hogy a felekezeti törésvonalak fölszámolásával megteremtse a modern nemzeti közösséget. „Nyelvében él a nemzet” – mondta a magyarhoni reformkorszak atyja, gróf Széchenyi István, ám eddigi logikánk alapján a nyelv nem annyira alapja, mint inkább oromzata, látható jele lett az új épületnek. Az építkezés sokkal inkább a hagyományosan létező kollektív identitásokra, tehát a rendi-politikai identitás mellett elsősorban a most többé-kevésbé összecsiszolt a felekezeti érzésekre támaszkodott.

A másik végéről szemlélve a dolgot, a felekezetek az asszimiláció (nézőpontjukból a disszimiláció) motorjaként is szolgálhattak, természetesen inkább a korszak második felében. Az ország magyarosodását vizsgáló Karády Viktor mindezt a következőképpen összegezte: „A századelő magyarországi népessége láthatóan továbbra is három nagy vallási kategóriába sorolható a nyelvi asszimiláció esélyei szempontjából. Ezek: a „magyar vallások” (református, unitárius és nagyrészt, mint látni fogjuk, immár a zsidó neológiát is, ha nem is az egész izraelita felekezetet, ide lehet sorolni). Ezekben a vallási kultúra magyar vagy elmagyarosodott annyira, hogy a felekezeti közösség asszimilációs hatást fejt ki. A második kategóriába tartoznak a vegyes nemzetiségi összetételű, de erős magyar részvétellel bíró vallások, mint a lutheranizmus vagy a katolicizmus. Ezekben, a nemzetiségi megosztottság folytán, nincs egyértelmű asszimilációs képesség. Végül a harmadik kategóriát a hagyományos kisebbségi vallások alkotják− a görög rítusú katolicizmus és ortodoxia −, melyek (ugyan jelentős eltérésekkel) az asszimiláció-ellenes szerb, román vagy rutén népi ellenállás intézményes kereteit és (papjaik, tanítóik révén) kádereit szolgáltatták. Láthatóan a nagy történelmi vallási-nemzetiségi tömböket − a zsidóságon kívül − az évszázados asszimilációs politika majdhogynem érintetlenül hagyta.”[1]

Az áttekintés során az ország egyházaiból indulok ki, keretükben vázolom az etnikai-nemzeti tudatok jelentkezését, érvényesülésük lehetőségeit, egymáshoz való viszonyukat. Világosan látnunk kell azonban, hogy az „egyház” virtuális fogalom; lényegében olyan, az alsópapságtól a főpapok szintjéig terjedő építmény, melynek egyes szintjei eltérő módon, adott esetben a többiekkel ellentétesen viselkedhetnek., óvakodnunk kell tehát attól, hogy általában értékeljük szerepüket, „érdemeiket” vagy „bűneiket” a nemzetté válás folyamatában.

A római katolikus egyház

A római katolicizmus fő jegye napjainkig az univerzalizmus, a világegyházi státus és gondolkodás. Nem etnikai alapokon áll, és mint szervezet vizsgált korszakunkban viszonylag immunis a soraiban is föllépő konkurrens nemzettudatokkal szemben. Magyarhonban – Horvát-Szlavónországot nem tekintve – az egyházon belül egyik etnikum sincs elsöprő túlsúlyban[2], a papság összetétele a legmagasabb szintekig szintén tükrözi az ország multietnikus jellegét (sőt a németek és a szlovákok fölülreprezentáltak), formailag tehát nemzeti egyházról sehol sem beszélhetünk. Ez azonban a legkevésbé sem jelenti azt, hogy a római katolicizmus ne játszott volna igen lényeges szerepet a nemzetté válási folyamatokban, a modern nemzeti kultúrák kialakításában. Intézményesült formáját jelentették ennek az általa fönntartott alap- és középfokú iskolák, a szemináriumok anyanyelvi prédikációs gyakorlatai, a vallási egyesületek, az alapítványok, ösztöndíjak vagy a főpapság társadalmilag elvárt mecénási tevékenysége.[3] Az sem kétséges, hogy a hagyományos hungarus patriotizmus, az ország történelmi hagyományai a legfelső szintig meghatározták a papság gondolkodását, gondoljunk a magyarhoni szentek barokk kultuszára, „magyaros” öltözékükre, az ország védőszentjeiként való segítségül hívásukra, vagy a német származású literátus egri érsek, Pyrker László német nyelvű, de magyarhoni témájú „nemzeti eposzaira”. A modern nyelvi nemzettudatot azonban sokkal inkább az alsó papság illetve a katolikus értelmiség egyes tagjai teszik magukévá.

A magyarok esetében − az irodalomtörténész Farkas Gyula koncepcióját követve − a (horvát eredetű) piarista, Dugonics András művei a magyarok őstörténetéről és bejöveteléről, a plébános Pázmándi Horváth Endre vagy a költő Vörösmarty Mihály honfoglalás-eposza, a pannonhalmi főapát, Guzmics Izidor elképzelései egy gallikán tipusú magyar nemzeti egyházról, a tanár Révai Miklósnak az ország gyors megmagyarosodásába vetett hite mind a nem magyar népek asszimilálását célzó dinamikus, ám egyben bezárkózó, türelmetlen magyar nemzettudat jele. Ezek az írók úgymond csodálták, átütő erejűnek tekintették a magyar nyelvet és irodalmat, és lelkesedtek az ország nagyszerű történelméért.[4] Ezek azonban inkább nagy formátumú személyiségek, mintsem általánosan jellemző példák. A modern nemzetépítők szemében a katolicizmus lényegében a 20. századig nem számít nemzeti elemnek, hanem sokkal inkább az idegen, azaz Habsburg-hatalom hazai támaszának, a hagyományos Bécs-párti, azaz „labanc” orientáció hordozójának, ráadásul egyes főpapok (mint Rudnay Sándor) vagy katolikus arisztokraták (Széchenyi István, Majláth János, Mednyánszky Alajos) „bűnéül rótták föl, hogy megértők a nem magyar népek kulturális törekvései iránt. Még a hangosabb magyarosítás időszaka, a dualizmus sem értékelhető egyértelműen: a főpapság ugyan alkalmazkodik a kormány politikájához (annál is inkább, mert a minisztérium egyre inkább befolyásolja a kinevezéseket, sőt kezdi a maga embereit ültetni püspöki székekbe[5]), a korszak legtragikusabb eseménye, a csernovai sortűz háttere is Párvy püspök és plébánosa, Andrej Hlinka politikai konfliktusa, a Katolikus Néppárt viszont a nem magyar katolikusok szavazatait keresve küzd a magyar úgymond kálvinista-zsidó politika ellen. A fiatal történész Szekfű Gyula a 20. század elején elsőként indítja meg a katolicizmus szabadságharcát a „labanc magyarok” egyenjogúsításáért, történelmi szerepük elismertetéséért, megalkotva később a nemzetet egyként alkotó „dunai” és „tiszai” magyarok kettősségét.

A hazai német katolikusok fejlett alapfokú iskolahálózatára, vallási egyesületeire, sajtójára nem épült modern nemzettudat, eltekintve a 20. század elejének elkésett kísérleteitől a zömében katolikus Dél-Dunántúlon és a Délvidéken, melyek az első német politikai szervezet, az Ungarländische Deutsche Volkspartei megalapításában (1906, Versec) csúcsosodtak ki.[6]

Annál nagyobb a katolicizmus jelentősége a szlovák kultúrában, az irodalmi nyelv fejlődésében és nemzetté válásban: csak utalnék a jezsuita Szőllősi Benedek úttörő szerepére a Cirill-Metód-hagyomány megteremtésében, a két pap, Juraj Papánek és Juraj Fándly jelentőségére a szlovák államiság-tudat erősítésében, három másik pap, Jozef Ignác Bajza, Anton Bernolák és Ján Hollý vezető helyére a nyelv és a szlováktudat fejlesztésében, Rudnay Sándor és Juraj Palkovič kanonok mecénási működésére, később Martin Hattala nyelvi kodifikációs munkájára, Jozef Viktorin, Andrej Radlinský népnevelő tevékenységére, Ján Palárik írói munkásságára. A későbbiekben meg kell említeni a katolikus politikai csoportot − Martin Kollár, Andrej Hlinka, Ferdiš Juriga, F. Skyčák stb., mely 1913-ban önálló párttá szerveződött.

A katolikusok nemzeti jelentőségét − az evangélikusokéval párhuzamosan − a legmarkánsabban Anton Augustín Baník foglalta össze ismert esszéjében (A szlovák konfesszionalizmus dialektikus lényege, 1947): „Az a kezdeményezőkészség, amelyet a katolikus szlovákok fejtettek ki nemzetük megszervezésében a 18. század végén, tovább hatott a szlovák nép meghatározó, sorsdöntő perceiben a 19. és 20. században is.”, továbbá: „a szlovák szellemi világ építésében a katolikus szlovákok nagyobb nemzeti-közösségi impulzivitást tanúsítanak, […]mintha felülkerekedett volna a szlovákok közös, kollektív fejlődése, növekedése és jóléte iránti érdek.”[7]

Mindezzel együtt a 19. századi szlovák irodalomra és politikára inkább az evangélikusok nyomták rá bélyegüket, a katolicizmus majd 1918 után, a csehekkel szemben lesz a szlovák autonómia és nemzeti lét szószólója.

Ami a hivatalos egyházi vezetést illeti: több szlovák ült püspöki székben (közülük a legfontosabb Štefan Moyzes, a Matica slovenská elnöke) vagy lett éppenséggel esztergomi érsek (Rudnay Sándor, Szcitovszky János, Simor János, Csernoch János), egri vagy zágrábi érsek (Bartakovics Béla ill. Haulik György) ám ettől az egyházat a korban éppúgy nem tekinthetjük szlováknak, mint ahogy magyarnak sem.

A horvát római katolicizmus

A magyarhoni egyházmegyékkel ellentétben a még Szent László által alapított zágrábi püspökség híveinek túlnyomó része horvát volt, tehát tekinthetjük egyfajta nemzeti egyháznak (a zenggi stb. püspökség vagy a spalatói érsekség területe már kevertebb volt), annál is inkább, mert 1852-ben érseki rangra emelkedett, függetlenedve ezáltal a magyarhoni egyházszervezettől. A horvátok elsöprő többsége római katolikus, hitük a korábbi századokban összeforrt a törökellenes harcokkal, a keresztény Európa védelmének gondolatával, a nemzetépítés korában pedig számos pap vagy éppen püspök játszott fontos szerepet a népi hagyományok gyűjtésében vagy folytatott irodalmi, legalábbis mecénási tevékenységet.

Mégsem a katolicizmusra épült a modern nemzettudat, a főpapok, az egyházi vezetés pedig ugyanúgy Habsburg-ügynöknek, a nemzeti ügy ellenségének számít a nemzeti mozgalom vezetőinek szemében, mint a magyarhoni vezető klérus a magyar protestánsok megítélése szerint. A püspökök kétségtelenül aulikus, dinasztikus érzelmei mellett ennek elsődleges oka a sajátos horvát nemzeti ideológiában, az illírizmusban rejlik. Az 1830 után föllépő horvát nemzeti mozgalom (Ljudevit Gaj, Janko Drašković, Ivan Mažuranić stb.) ugyanis a legtágabban értelmezett illír nemzet keretében indította el a nemzetépítést. A szerbekkel való nemzetegység fikciójának oltárán föláldozták a gazdag katolikus írásbeliséggel rendelkező kaj-horvát nyelvet, és végtelenül toleránsak voltak az ortodoxia iránt.[8] Ezt éltette tovább a jugoszlávizmus második hullámának két vezető alakja, Franjo Rački és Josip Juraj Strossmayer: habár papok voltak, sőt utóbbi egyenesen püspök. Strossmayer életcéljának tekintette a két egyház közeledését, ennek érdekében adott esetben még az uralkodóval, sőt a Szentszékkel is hajlandó volt konfliktust vállalni.[9]

A terméketlen és viszonzatlan szerb-orientációval szemben megszerveződő Jogpárt sem volt hangsúlyos katolikus mozgalom, inkább a boszniai muzulmánok felé közeledett.[10] Vezetője, Ante Starčević szemében a pap az idegen uralmat jelképezte, s a politikai élet általános egyházellenességét jelzi, hogy a század elején a nagy jövőjű Parasztpártot megszerveződő Stjepan Radić is élesen támadta a papságot, mint nemzetellenes és feudális réteget. S ha mindehhez hozzátesszük a főpapok, szerzetesek, apácák teljességgel negatív képét Miroslav Krleža műveiben (A Glembay Ltd, Filip Latinovicz hazatérése stb.), akkor egyet kell értenünk. Christian Buric összegző szavaival: „az egyház a történelme során nem töltötte be a horvát nemzeti tudatban azt a szerepet, amelyet például a szerbeknél”.[11]

A református egyház

A református (kálvinista avagy helvét hitvallású) egyház mindig homogén nemzeti egyház volt, elterjedése óta a hívek szinte kizárólag magyarok − 1910-ben 98%[12] −, ezért Erdélyben vagy a Délvidéken a román vagy szerb tömegek szemében „magyar vallásnak” számított. Protestáns egyház lévén. az igehirdetés nyelve mindig a magyar volt, nem tartozott idegen egyházi vezetés alá, s mindezek következtében − mint a katolicizmus kapcsán említettem − ő maga is hagyományosan magát tekintette az igazi magyar szellem, magyar hagyományok kifejeződésének. Az első századokban sorsa a török- és Habsburg-ellenes harcokkal fonódott össze, a hódoltság zömmel kálvinista népességének szenvedései és a kálvinista magyar nemzeti államnak tekintett Erdélyi Fejedelemség Bécs-ellenes háborúi mind-mind ezt támasztották alá. A 18. század még nagyrészt protestánsellenes légkörben telt el, ám II. József türelmi rendelete, majd a nem katolikus felekezeteket egyenjogúsító törvénycikk (1790–1791:XXVI. tc.) a közéletben döntő súlyt és presztízst biztosított a reformátusoknak, s főleg közülük kerültek ki a reformkor ellenzéki nemesi politikusai vagy a dualizmus idején a Tisza Kálmán-korszak garnitúrája. A politika kálvinista hangszerelését szó szerint is megadta a század végén a történész-politikus Thaly Kálmán, aki a magyar alkat lényegeként kanonizálta a Habsburg-ellenes kuruc költészetet és politikai hagyományokat (említettem ennek visszahatásaként a fiatal Szekfű Gyula tudósi lázadását, a labanc vonulat védelmét a század elején).

A kálvinizmus nemzeti szerepe és tartalma azonban nem mozdulatlan, hanem adott korszakban változhatott. Mindig is jelen volt benne a nyitottság, az európai szellem befogadása és meghonosítása, s voltak korszakok, amikor ez uralkodott a szűk etnikai-nemzeti szemlélettel szemben. Ilyennek tekinthetjük az Erdélyi Fejedelemség időszakát, később pedig a felvilágosodás korát és a 19. század első negyedét, a nemzetépítés kezdeteit. A már említett Farkas Gyula „külföldies”, kozmopolita áramlatnak tekinti az ekkori vezető református írók (Kazinczy Ferenc, Ányos Pál, Kölcsey Ferenc, Földi János stb.) életművét, mely a magyar nyelvet és irodalmat úgymond nem önmagában tekinti értéknek, hanem az európai szellemi örökség darabjaként ápolja, Európa szempontjából tartja fontosnak fönnmaradását. Ez az irányzat a barbárság és az elzárkózás századainak tekintette Magyarhon történelmét, az addigi magyar irodalmat pedig parlagiasnak, provinciálisnak, melynek művelése helyett inkább a kortárs nyugati (főleg német) műveket kell lefordítani és utánozni.[13] A sajátos magyar vonulatot, a belülről építkezést tehát ekkor a felszínesebb, önkritika nélküli „magyaros”, azaz katolikus irányzat képviselte. Nem lehet nem észrevenni, hogy a két nagy egyház történelmi szereposztásának ez a modellje kísértetiesen emlékeztet Anton Augustín Baník tételére a szlovák katolicizmus és lutheranizmus nemzeti szerepéről.

A magyarhoni evangélikus egyház

A szűkebb (Erdély nélküli) Magyarhon evangélikus egyháza volt etnikailag a legmegosztottabb melyben a három etnikum, a magyar, a német és a szlovák aránya szinte pontosan megegyezett (1910-ben kb. 32, 31 és 35%).[14] A kiegyenlített erőviszonyoknak és a protestantizmus sajátosságainak következtében ezen egyház kebelében zajlottak a leghangosabb csatározások − elsősorban a magyar (magyar tudatú) és szlovák lelkészek, értelmiség között −, ám ugyanakkor az evangélikus egyház sok-sok vegyes egyházközsége kísérletezte ki − kényszerből − az etnikai együttélés és együttműködés formáit.

A lutheranizmus nem vált erős magyar nemzeti egyházzá, hiszen a hívek még a reformáció századában tömegesen áttértek a kálvini hitre (a megmaradtak jó részét pedig a 17. századi rekatolizáció emelte ki az egyházból). A 19. század második feléig a magyarság gyenge kisebbségben volt[15], a 20. század elején egyharmadnyi magyarság jelentős része tehát az idők folyamán asszimilált családokból származott. Ez azonban inkább még erősítette a reformkori elit azon törekvéseit, hogy az egyházat a magyarosodás illetve a közélet magyarosításának eszközévé tegye. A lapok fölháborodva mutattak rá a felföldi kollégiumok szlovák tanulóinak vélt hazafiatlan, pánszláv tevékenységére[16], maga Kossuth pedig az 1842-es szlovák felségfolyamodvány hatása alatt sürgette, hogy a következő konvent „roppant erővel, határozott szigorúsággal” lépjen föl. „Mert ha mi a jövő Conventen nem lennénk erősek megmutatni, hogy vallásunkat, egyházunkat a slavismus vagy panslavismus rakhelyévé alacsonyítani, azzal identificáltatni nem engedjük, úgy meg vagyok győződve, hogy a magyar törvény ótalmát többé nem érdemeljük.” Másik levelében is azt sürgette, hogy jöjjenek el minél többen a konventre, mert ha az „a tótok ellenében egyházunk becsületét a magyar nemzet előtt meg nem menti, és és igen sokan átmegyünk református atyánkfiaihoz, s megszűnünk tagjai lenni azon egyháznak, melly magát magyar nemzet ellenes érdekekkel identificálja”.[17]

A hazai protestantizmus magyar jellegűvé tételét kívánta szolgálni az evangélikus és református egyház tervezett egyesítése. A gondolat 1841-ben bukkant föl, fő képviselője gr. Zay Károly evangélikus egyetemes főfelügyelő és Kossuth volt. Nem titkolták, hogy elsősorban nemzetpolitikai fegyvernek tekintik a magyar hívek túlsúlyra juttatása érdekében. A nyílt támadások szlovák oldalról érkeztek, a liptói szlovák kalendárium szerint például az uniót meggátolni minden evangélikus „szent kötelessége”, mert annak egyedüli célja a szlovákokat Magyarországról kiirtani.[18] Jozef Miloslav Hurban 1846-ban terjedelmes röpiratot adott közre az unió ellen, melyet gr. Zay úgy értékelt, hogy annak célja „az unió ellen segítségül felhívni a szláv köznép vakbuzgó, megmerevedett lutheranizmusát, s ez által a panslavismus és az absolutismus csiráit annál erősebben gyökeríteni szabad honunkban”.[19] A szlovákság jelentős része azonban nem lépett föl az unió ellen vagy akár pártolta is azt, hiszen az elaborátumok mind-mind biztosították a szabad nyelvhasználatot. A terv elhalását nyilvánvalóan nem a részleges szlovák ellenállás okozta, hanem a teológiai ellentéteken túl a kerületek hagyományos félelme a központosítástól, a világiak és a lelkészek úgyszintén hagyományos vetélkedése, s nem utolsó sorban a gazdagabb református egyház óvakodása a „szegény” evangélikusoktól.[20]

Az evangélikus egyház, pontosabban a szlovák hívek vélt hazafiatlansága a század második felében is konventgyűlések és röpiratok témája maradt. Thébusz János 1882-ben kiadott könyvében tételesen kimutatta, hogy mely kerületekben hány pánszláv tevékenykedik (783 főről tud). Véleménye szerint a dunamelléki kerületben a legsúlyosabb a helyzet: a lelkészek háromnegyede a “hazaellenes part” tagja. “E kerületben magyar érzelmű, hazafias lelkészek és tanítók csekély száma a pánszlávizmus nagy homok sivatagján csak egy kis oázt képez, mely minden pillanatban azon veszélynek van kitéve, hogy a szenvedély és a magyarok iránti gyűlölettől fölkarbácsolt [sic!] Samum viharja ezt a panszlávizmus homokja által elborítani és betemetni fogja.”[21] A pánszlávok a magyar érzelmű lelkészeket úgymond azzal rágalmazzák, hogy magyarrá és reformátussá akarják tenni a szlovákokat. Riasztó tényként közli, hogy a népes alföldi szlovák települések nemhogy nem magyarosodtak el, hanem még a bevándorolt magyarokat is asszimilálják, főként a szlovák istentisztelet segítségével. Az evangélikus egyház eddig tehát semmit nem tett a magyar nyelv terjesztése érdekében.[22]

A valóságban a helyi körülmények, a világi vezetőség társadalmi helyzete, orientációja és persze a lelkész személye döntötte el, hogy az adott gyülekezetben tért hódított-e a magyar nyelv valamilyen szinten. A pesti szlovák híveket a reformkori magyar közvélemény − elsősorban Ján Kollár személyéből kiindulva − hazafiatlanoknak tekintette, ám körükben a magyarosodás már az1820-as években megindult, s Kollárnak nem is annyira a magyarokkal vagy a németekkel, mint inkább ezekkel a szlovák gyökerű személyekkel kellett hadakoznia (Thaisz András, Székács József stb.).[23]

A lutheranizmusnak a szlovák művelődésben és nemzettudatban játszott szerepét aligha kell hangsúlyozni. Hirdeti ezt a reformáció óta a protestáns közös hittel gazdagodott cseh-szlovák nyelvi és kulturális egység, ugyanakkor az evangélikusok őszinte hazafisága, azonosulása a rendi mozgalmakkal, Krmann Dániel, Bél Mátyás szerteágazó tevékenysége vagy a későbbiekben Jiří Palkovič, Bohuslav Tablic vagy Ribay György érdemei a hagyományos csehnyelvűség ápolásában, az ezt betetőző Ján Kollár és a velük szembeforduló fiatal evangélikusok nyelv- és nemzetteremtő géniusza, Štúr elméleti írásai, Andrej Sládkovič költészete, Ján Kalinčiak vagy Samo Tomášik prózája stb. Az említett Baník-tanulmány a következőkben látja szerepüket a nemzetté válás folyamatában: „az evangélikus szlovákok nagyobb kulturális-individuális lendületet tanúsítanak”, mintha „a szlovákok személyes, egyéni fejlődését, növekedését és javát részesítenék előnyben”, ami kevésbé lángoló, viszont kitartó és tartós eredményeket hozó tevékenységet tesz lehetővé. A szerző a lutheranizmus javára írja „a laikus-demokratikus egyszerűséget, Isten igéjének hirdetését, a nemzeti nyelv használatát, a lelkészek családalapítását stb.”

Valójában csak általános európai szinten igaz a közhely-szerű megállapítás, mely szerint az evangélikusok „emelték fel a népi és nemzeti nyelveket”, azzal, hogy náluk az igehirdetés lett a vallási tevékenység központi eleme. Egyrészt ismert a népnyelv kiemelt jelentősége számos katolikus személyiség életművében, másrészt maga Baník is elismeri, hogy „nem a szlovák nyelv, hanem a Kralicei Biblia (1579-1593) cseh nyelve lett a szlovák evangélikusok szertartási nyelve”.

Gyökeresen eltért a szerző szerint a két szlovák felekezet hagyományos viszonya az országhoz és a többi szláv néphez: „a történelmi Magyarországot az eredményes rekatolizáció időszakában, tehát a 17. század közepétől, eléggé határozott hivatalos jelleggel Szűz Mária országaként kezelik, a katolikus vallás hangsúlyozott jelképeivel, és ilyen körülmények között az evangélikus szlovákoknak nem lehetett olyan bensőséges viszonyuk a történelmi magyar államisághoz, mint a katolikus szlovákoknak.” Valójában nem vonható kétségbe az evangélikusok hungarus patriotizmusa, számos példával támaszthatnánk ezt alá. Helytállóbb, de leegyszerűsítő az össz-szláv tudat elemzése: “Másfelől viszont a szlovák katolikusok szláv öntudata, amelynek nem volt támasza külön, szláv közösségi alapon érintkező nemzeti egyházak szervezetében, ennek következtében olyan irányban fejlődött, hogy benne inkább érvényesülhettek a hazai, szlovák eszmei elemek; ezzel szemben az önálló egyházi igazgatás a szlovák evangélikusok számára lehetővé tette, hogy a cseh egyházi körökhöz fűződő szoros személyes kapcsolataik révén, szláv öntudatukban inkább az általános, a szlováksághoz kevésbé kötődő gondolati tartalmat hangsúlyozzák.”[24]

Az elvi szintű eltérések ellenére adott helyen mindkét felekezet egyformán lehetett az anyanyelv és az identitás megőrzésének az eszköze, s különösen nagy lehetett szerepük a szórványok életében. A pesti szlovák gyülekezet, ha nem is látványosan, szintén főleg a valláson keresztül őrizte az anyanyelvet. Az 1873-tól itt működő Daniel Bachát eleget tett ugyan a felsőbb egyházi utasításoknak, és belement kompromisszumokba: 1893-ban a zsinati határozat értelmében a gyülekezet nevéből törölték a tót kifejezést, holott a magyarok és a németek megtartották etnikai elnevezésüket, a gyülekezet népiskolája pedig fokozatosan áttért a magyar tanítási nyelvre. Érthető tehát, bár sommás és tendenciózus a Vasárnapi Újságnak Bachát 1906-ban bekövetkezett halálára közölt nekrológja, mely szerint Bachát leszámolt a Kollár-féle hagyományokkal. „Elsősorban az ő érdeme, hogy gyülekezete ma már csak nyelvében tót, érzéseiben s egyházi munkásságában egyaránt feddhetetlen hazafiságú.”[25]

A gyülekezet ugyanakkor elvetette a magyar istentiszteleti nyelvet erőltető 1883-as fölvetést.[26], Bachát halála után pedig azt a Martin Morháč mosóci lelkészt és turóci esperest hívta meg lelkésznek, aki az egyik ismert ellenálló volt az egyház magyarosításával szemben, s Pesten is szívósan védte a gyülekezet autonómiáját és anyenyelvűségét.[27]

Az erdélyi szász evangélikus egyház

Az etnikai alapú önálló nemzeti egyház legtisztább példája volt Magyarhonban az erdélyi szászok evangélikus egyháza. Politikai autonómiájuk mellett a nagyszebeni prépostság egyben fokozott egyházi önállóságot biztosított már a katolikus középkorban, a reformáció során pedig a szász települések egyöntetűen tértek át a lutheri hitre. [28] Magyarhoni hitsorsosaikkal ellentétben ők szabadon gyakorolhatták vallásukat, hiszen az Erdélyi Fejedelemség maga is protestáns jellegű volt, s az 1568-os tordai országgyűlés törvénybe iktatta a négy domináns felekezet (a katolikus, az evangélikus, a református és az unitárius) szabadságát. Ez a kedvező helyzet végig megmaradt, ami nem vethetett azonban gátat a demográfiai folyamatoknak, a románság folyamatos betelepülésének, szaporodásának. A dualizmus korában a dél-erdélyi magterület lakosságának már alig fele volt csak evangélikus − azaz német ajkú.[29] Egy 1872-es román cikk például Lámkerékről azt írja, hogy egy szász lélek sincs a faluban, de a község kénytelen évi hatszáz forintért tartani a szász lelkészt, aki csak pipázik, s talán unalmában cikkeket ír arról, hogy a románok ilyenek és ilyenek – azok pedig csak hallgatnak![30] Az anyagi biztonságban élő lelkészek tűnhettek anyagiasnak, világiasnak az idegen számára[31], ám mégiscsak az egyre inkább első számú nemzeti intézményt jelentették, amely intézmény jelentősége különösen megnőtt a nyolcvanas években, a területi autonómia elvesztése után. Az egyház végképp homogénná, 97%-ban német ajkúvá vált azután, hogy 1887-ben tizenhat magyar ajkú parókia, mintegy húszezer hívő kivált az egyházból.[32] Markánsan kifejezi az egyház nemzeti jelentőségét a 20. század klasszikus írója, Adolf Meschendörfer regénye (Die Stadt im Osten): a városi pap Brassó városának ura, abszolút tekintély, a nagyszebeni egyházfő, az evangélikus püspök helyzetét pedig az alábbi szavakkal ecseteli: „Nem kicsi dolog, ha valaki szász püspök akar lenni. Előbb egyikében a legnagyobb szász városokban városi lelkésznek kell lennie. Azután mind a tíz egyházmegyében meg kell nyernie a maga számára az illetékes tényezőket. A becsületéhez foltnak tapadnia nem szabad. Tudományos munkásságot kell bizonyítania. Páratlan szónoknak kell lennie. Mindig igaza kell, hogy legyen. Nélkülözhetetlennek kell lennie. Tudnia kell várni. Hihetetlen szerencséje kell, hogy legyen. Végül: meg is kell érnie, hogy püspök legyen. Nálunk minden jelöltet gimnazista kora óta minden polgártársa ellenőriz − könnyebb dolog a pápaságot vagy a kínai császári koronát megnyerni.”[33]

A ruszin görög katolicizmus

Közhelyszerű, hogy Kárpátalja szláv, hagyományosan ruszinnak nevezett népessége nem annyira nyelvének (melyet máig nem tudott irodalmi szintre emelni), mint inkább görög katolikus vallásának köszönhetően vált ki az ortodox keleti szlávság, közelebbről az ukránok tömbjéből. Az eredetileg görögkeleti lakosság uniójának (1646) jelentőségét így érzékeltette a 19. század végén a ruszinokról írott első összefoglaló tanulmány: „Magyarországon még a mai napig is – kivéve a művelt közönséget – orosznak [kiemelés tőlem – Á. B.] neveznek minden, nem oláh-ajkú görög katholikus embert. A tősgyökeres szabolcsi magyar is, ha görög katholikus vallású, orosznak nevezi magát. Mi e helyütt oroszokon hazánk azon görög katholikus vallású lakóit értjük, kik a Galicziában, Bukovinában, Moldvában és Dél-oroszországban [sic!] lakó s kisorosznak nevezett népfajhoz tartoznak, s így kirekesztjük közűlök nem csak a más nemzetiségű görög katholikusokat, hanem a más vallású, de ugyan e népfajból származott lakóit is hazánknak, rég ismert dolog lévén, hogy a más vallású oroszok régóta elvesztették már faji sajátságaikat s így, mint mondani szokás, nem vonhatók többé a görög katholikus oroszokkal egy kalap alá.”[34]

A görög katolicizmus valóban megadta a nemzetté válás lehetőségét, intézményeit (az önálló munkácsi egyházmegye 1773-as megalakulása), öntudatát és ideológiáját (a ruszin liturgikus nyelv − gyakorlatilag az óegyházi szláv − mint a legtisztább, legősibb szláv idióma), ám rendkívüli, realitássá vált veszélyt hordozott magában: az elit szinte teljes körű asszimilációját. A társadalmilag emelkedni vágyó lelkészekre, maroknyi világi értelmiségre a keleti összetevőnél, azaz a bizánci ritusnál erősebb vonzást gyakorolt a nyugati, katolikus meghatározottság, s e réteg már a 19. század első felében magyarosodni kezdett. Az 1860-as években a tiszántúli magyar − jelentős részben nem magyar eredetű − hívek mozgalmat indítottak a magyar liturgikus nyelv bevezetéséért, s ehhez a század végén a Budapesten élő elmagyarosodó ruszin értelmiségiek (orvosok, ügyvédek, tanárok) is csatlakoztak. Ez utóbbiak 1902-ben megalakították a Magyar Görögkatolikusok Egyesületét, melynek egyik vezetője már két évvel korábban kifejtette, hogy a ruszin nép, csekély létszámánál fogva, s mivel nagyon szegény s nincs intelligenciája sem, nem tarthat igény önálló nemzeti létre.[35] Lapjuk szerkesztője hasonló szellemben vallott magáról: „Ruténnek sohasem vallottam magam, de azt nem tagadtam, hogy a kárpátaljai orosz népből származom. Büszke vagyok, hogy e nép nyelvét beszélem, … s szolgálni fogom érdekeit mindenkor, de nem mint rutén, hanem mint olyan magyar ember, kinek politikai és társadalmi felfogásai a származásra nézve is magyar polgártársaitól miben sem különböznek.”[36]

A főként ruszin és román eredetű magyar görög katolikus hívek „igaz magyarságát” volt hivatva bizonyítani a történeti kontinuitás-elv, mely szerint ők a Szent István kori térítés egyenes leszármazottai, kiknek különleges nemzeti szerepe lehet, hogy a keleti ritusú magyar katolikus egyház serkentheti a nem magyar ortodoxok katolizálását és magyarosodását.[37]

A román görög katolikus egyház

A román görög katolicizmus szintén az etnikailag homogén nemzeti egyházak közé tartozott, mely viszonylag késői és hatalmi politikai hátterű létrejötte ellenére döntő szerepet játszott a román nemzetté válásban. Addig a románok a bizánci-szláv jellegű ortodoxia részei voltak, görög, orosz, szerb, bolgár kapcsolódásokkal, a 17. századig szláv liturgiával, s az anyanyelv bevezetése után is maradt a cirill ábécé. Az Erdélyben kialakított görög katolicizmus terjesztette el és ideologizálta-politizálta át a római származás, a románok daciai őslakos voltának elméletét. Ezek a nézetek ugyan a Kárpátokon túli két román − görögkeleti − fejedelemségekben jelentek meg még a 16−17. században, ám az ortodoxia számára Róma, a latin nyelv a Sátán megtestesülése illetőleg kelléke volt, a Nyugattal pedig amúgy sem volt semmiféle kapcsolatuk. Az erdélyi vallási unió (1700) után viszont az itteni tehetséges fiatalok megtanultak latinul, Nagyszombatban, Bécsben, Grazban, sőt Rómában végezhették a teológiát, s közben alaposan áttanulmányozták a Római Birodalom, s főleg Dacia provincia történelmét. Idővel otthon, Balázsfalván kialakult a vallási-kulturális központ püspöki hivatallal, szemináriummal, gimnáziummal, könyvtárral, nyomdával. Inochentie Micu-Klein püspök már az 1740-es években a történelmi elsőség és a románok többségi voltával érvelt a szászok és a magyarok felé a románok egyenjogúsításának érdekében.[38]

A vallási egységet megbontó unió idővel maga is két irányzatra szakadt: kialakult egy Rómabarát, latinizáló − ultramontán − vonulat és az azzal ellentétes, janzenista illetve gallikán szellemű törekvés, mely a felekezet sajátos, keleti vonásait hangsúlyozta. A meghatározó törésvonal persze az ortodoxok irányában húzódott, amelyet a nyelvi-etnikai nemzettudat térhódításával tompítani kellett. A modern nemzettudat atyjai, az ún. Erdélyi Triász (avagy Iskola) − Samuil Micu-Klein, Gheorghe Şincai, Petru Maior − amellett, hogy felekezetük bizánci vonásait hangsúlyozták, az „idegeneket”, azaz a görögöket tették felelőssé a románság történelmi eltévelyedéséért. A románok a firenzei zsinatig úgymond a latin egyházi nyelvet és ABC-t használták, ekkor azonban az ohridi érsek fennhatósága alá kerültek, aki megakadályozta egyesülésüket Rómával; Jó Sándor moldvai fejedelem vezette be az egyházi szláv nyelvet, ami kettős kárt okozott: a románok elszakadtak Rómától és nyelvük sem fejlődött. Száz év múlva az egyház áttért a román nyelvre, csak a cirill ABC-t hagyta meg (Şincai előszava az első román nyelvtan − Elementa linguae Daco-Romanae sive Valachicae, 1780 − lapjain).[39] A nemzeti egység jegyében latinitás-élményük már unió-ellenességgel párosult, áttérési tervekről elmélkedtek, Maior Róma züllöttségéről, erkölcstelenségéről írt, Şincai tagadta a katolikus és ortodox Hiszekegyet elválasztó Filioque-tant.      Ezen egységesítő törekvést képviselték azok a görög katolikusok is, akik valamiféle egységes „román” egyházat szerettek volna kialakítani, Róma fősége alatt, de Esztergomtól, tehát a magyarhoni hierarchiától függetlenül.[40]

A két nemzeti egyház természetesen nem egyesült, ám egyformán küzdött a románok nyelvi-politikai jogaiért. A Balázsfalván székelő fogarasi püspökség mozgásterét szélesítette, hogy 1853-ben érseki rangra emelkedett, tehát kikerült Esztergom fennhatósága alól. A román görög katolikus egyház a maga érsekségével, három másik püspökségével, hatalmas birtokállományával, ingatlanaival, alapítványaival, elemi iskolai hálózatával, gimnáziumaival, tanítóképzőivel és szemináriumaival, valamint ösztöndíjaival, pályázataival erős hátteret biztosított az anyanyelvi hitéletnek és oktatásnak. Az idegenkedés, a rejtett bizalmatlanság a két román egyház között azonban végig fönnmaradt, 1918 után pedig, immár Nagy-Romániában, az államvallásként viselkedő ortodoxia hevesen támadta a görög katolicizmust, és annak politikai képviseletét, a Román Nemzeti Pártot. Az „igazi román törvény”, azaz a görögkeleti vallás szemében ezek a Bukaresttel szemben álló erdélyi politikusok „jezsuiták”, „pápisták” lettek, s az ellentétek elmérgesedését jelzi, hogy a görög katolikus egyház nem képviseltette magát I. Ferdinánd 1922-es gyulafehérvári koronázásán.[41] A hol rejtett, holt nyílt konkurrenciaharcnak két és fél évszázad után a ruszinokhoz hasonlóan a görög katolikus egyház beolvasztása (1947) vetett véget.

A román görögkeleti egyház

A román ortodoxia mindig is magát tekintette a románok ősi vallásának, ezért sokáig nem is volt szüksége nemzeti mitológiára, a dáciai római kontinuitás tételére, annál is inkább, mert, mint említettem, kelet felé orientálódott. Róma fennhatóságának elismerésében vagy a latin ábécé átvételében az első lépést látták afelé, hogy a románokat kiforgassák hitükből és nyelvükből, latinizálva (azaz római katolikussá téve), majd nyelvileg elmagyarosítva-elnémetesítve őket − elsősorban idegen feleségük által. Az ortodox teológusok szerint igazi román csak ortodox lehetett, autokefál jellegénél fogva csak az ortodoxia lehet a nemzet egyháza. [42] Ez a 18. században anyagilag, társadalmi presztizsében még messze elmarad a görög katolikus egyháztól, ám a felekezeteket egyenjogúsító törvények (1792), a szabad hivatalviselés, és nem utolsó sorban a gazdag dél-erdélyi kereskedők, juhosgazdák, idővel pedig még a román kormány támogatása szintén dúsgazdag egyházzá tették (az általa kezelt Gojdu Alapítvány például a 19. század végén Magyarhon legnagyobb magánalapítványa). Birtokai, pénzalapjai, elemi és középiskolái, ösztöndíjai óriási befolyást biztosítanak számára, és státusának emelkedését jelezte, hogy a nagyszebeni püspökség 1864-ben érseki rangra emelkedett, két másik püspökség fölött gyakorolva fennhatóságot. A vezetőség nemzeti ügyekben korrekt együttműködésre törekedett a másik egyházzal, 1918 után viszont, mint említettem, Órománia támogatásával igyekezett háttérbe szorítani, megkérdőjelezni annak nemzeti jellegét és érdemeit.

A szerb görögkeleti egyház

Formálisan szemlélve a dolgot, a szerb görögkeleti egyház teljes mértékben nemzeti intézmény volt, maga „a” nemzeti egyház, mint olyan. A középkori Szerbia bukása után, az oszmán fennhatóság századaiban a lehetséges mértékben az egyház pótolta az elveszett államiságot. A peći (Koszovó-Metóhia) pátriárkai székhely a forrásokban mint ipeki trón szerepel, a roppant kiterjedésű, Macedóniától Budáig, Győrig terjedő egyháztartomány pedig mint szerb föld rögzült a köztudatban. Maga az egyház paradox módon több jogot élvezett, mint a korábbi keresztény államban. Mivel az Oszmán Birodalomban nem volt világi törvényhozás és igazságszolgáltatás, hanem az élet egészét a Koránon alapuló sheriat szabályozta, a nem muzulmánok esetében az állam kénytelen volt számos jogkört – és persze kötelességet – átadni az átfogó “nemzeti” intézménynek, azaz az egyháznak. Az ortodoxia ilyenformán tekintélyes millet – afféle személyi autonómia – lett, s a pátriárka, metropolita, püspök dönthetett a hívek házassági, öröklési ügyeiben, minden, két hívüket érintő egyéb vitában, hagyta jóvá a céhek működési szabályzatát stb.[43]

Amikor a menekülő pátriárka 1690-ben népével menedéket kapott a Habsburg-birodalom déli végvidékén, a császári diploma továbbra is biztosította ezt a teljeskörű egyházi és világi autonómiát: szabadon használhatták a régi naptárt, választhatták az „érseket” (a katolikus szóhasználat sohasem ismerte el ennek pátriárka irangját), aki szabadon szentelhetett püspököket és papokat stb. A szerémségi Karlócán rendezte be székhelyét, idővel itt alakult meg a központi szeminárium, tanítóképző és gimnázium, s fennhatóságot gyakorolt a többi magyarhoni ortodox püspök felett. Ezt azt jelentette, hogy a magyarhoni, tehát alföldi román hívők is szerb egyházi hatalom alá kerültek, ami számukra rendkívül súlyos következményekkel járt: Karlóca szerbeket ültetett a román parókiákba, akik szerbesíteni igyekeztek híveiket (szerb liturgia, szerb névadás). Ez a szerb−román kényszerházasság volt az „illír nemzet”, s érthető, hogy ezek a románok 1848−49-ben a magyar forradalmi kormányzat oldalán álltak (az erdélyiekkel ellentétben), mert számukra a szerbek testesítették meg a nemzeti elnyomást. Csak 1864, a román főegyházmegye megalakulása után tudtak elválni Karlócától, elkeseredett vagyonmegosztási viták közepette.

     A Duna menti metropólia egyébként minden szerbek egyházi központja lett azután, hogy 1766-ban megszűnt a peći patriarkátus, s az maradt egészen a belgrádi érsekség megalapításáig (1830).

A betelepülést követően továbbra is a rendszeresen összeülő „illír kongresszus” döntött a szerbek ügyeiben, legalább is Mária Terézia uralkodásáig, akinek ez a balkáni modell nem fért bele a modern, központosított államról alkotott elképzeléseibe, s csupán a hitélettel és az iskoláztatással kapcsolatos ügyeket hagyta meg a kongresszus hatáskörében (Illír Regulamentum, 1771).[44] A 19. században roppant vagyonából (a 20. század elején kb. százmillió korona) számos alapítványt tartott fenn, adott ösztöndíjakat tehetséges fiataloknak,

a maga intézményeivel az anyanyelvi oktatás, kultúra alapja és fő mecénása. Budapest folyamatosan a metropolita és a kongresszus háttérbe szorítására vagy „megvásárlására” törekedett, végül 1912-ben az egyházi autonómiát formálisan is megszüntette.

A szerb egyház 19. századi nemzeti szerepe mindezek ellenére ellentmondásos. A felvilágosodás korától az európai látókörű katonatiszteket, kereskedőket egyre inkább zavarta az egyházi vezetőség merev aulikussága, a magyarhoni rendekkel szembeni ellenséges alapállása, akárcsak nyelvi-szellemi konzervativizmusa (a megcsontosodott szerb-orosz  keveréknyelv, a szlaveno−szerbszkij jezik használata, az európai reformeszmék elvetése). A világi ellenzék a kongresszusokon vette föl a harcot, növelni próbálván a maga számarányát és szavának súlyát, a szellemi életben pedig olyan személyiségek küzdöttek, mint a népnyelvi alapú modern nyelvet kialakító Vuk Stefanović Karadžić, akinek kiadványait Karlóca indexre is tetette, s Újszövetség-fordításának is magánkiadásban, egyházi jóváhagyás nélkül kellett megjelennie.[45]

A konzervatív, ún. klerikális csoport az 1860-as években elvesztette társadalmi bázisát, de anyagi bázisának és kapcsolati tőkéjének köszönhetően a világháborúig megőrizte pozícióit, bár teljes mértékben azonosult a kormány kisebbségbarátnak aligha mondható politikájával (politikai szervezete, a Mérsékelt Autonomista Párt teljesen diszkreditálta magát, sőt a pátriárka és Bánffy Dezső miniszterelnök anyagi összefonódása is napvilágra került).

A zsidó ortodoxia és neológia

Utolsóként a magyarhoni zsidóság vallási identitásáról, az izraelita vallás nemzeti szerepéről szólnék, rámutatva a két markáns felekezet eltérő sajátosságaira, bár előrebocsátva, hogy éppen az anyanyelv, az asszimiláció és a nemzettudat szempontjából ezek a korban ne m mindig szétválaszthatók.

A zsidóság vallási helyzete látszólag az erdélyi szászokhoz, a ruszinokhoz vagy a szerbekhez hasonlítható: a nép ugyanazt a hitet, ugyanazokat a törvényeket követte, és ragaszkodott az anyanyelvi liturgiához, miközben a rabbik mind vallási, mind világi ügyekben a helyi közösség köztiszteletben álló vezetői voltak. Ezek az állítások és a párhuzam azonban több ponton megkérdőjelezhetők. Átfogó izraelita egyház nem létezett, legalábbis 1868-ig, a közösségek autonóm módon gyakorolták hitüket, hívták meg a rabbit, választották a kántort, a saktert, és a mózesi törvények, illetve a Talmud érvényesítésében különböző irányzatok éltek egymás mellett. Másrészt az imák, az igehirdetés bibliai héber nyelve hosszú évszázadok óta nem volt anyanyelve senkinek. Magyarhonba német és főleg jiddis nyelvűek települtek be, kiknek döntő többsége a 19. század második felében a nyelvi asszimiláció, azaz a magyarosodás útjára lépett, s így 1910-ben a 911 ezer izraelita 77%-a már magyar anyanyelvűnek vallotta magát (a maradék nagy része, a hívők 22%-a pedig német ajkúnak).[46]

A modern nyelvi nacionalizmus szempontjából tehát a judaizmus nem funkcionált „nemzeti”, „nemzetvédő” egyházként. Általánosabb értelemben mégis annak kell tekintenünk, mert a viszonylag problémátlan nyelvváltással ellentétben a zsidóság a maga vallásához ragaszkodott, az identitásának központi eleme maradt. A régi és az új nemzettudat harmonikusnak tűnő együttélését, ötvöződését a mózesvallású magyar kifejezés fejezte ki tökéletesen. A keresztényekkel kötött vegyesházasságok viszonylag ritkák, a vallás elhagyásával, vallásváltással pedig a korszakban szinte nem is találkozunk.[47] Ágoston Péter 1917-ben megjelent röpirata[48], melyben a zsidókérdés egyedüli megoldását a tömeges kikeresztelkedésben, a zsidóság végleges fölolvadásában látta, inkább a háborús pszichózis, az egyes zsidó hadiszállítók, spekulánsok tevékenysége miatt erősödő antiszemita hangok lecsapódása, mintsem társadalmi szinten létező, reális stratégia.

Az ortodox és a neológ irányzat viszonyulása a többségi keresztény népességhez, a kapitalizmus kereteihez, asszimilációs hajlandóságuk eltért, ám a különbséget nehéz tárgyilagosan megragadni, mert arra a korban és a 20. században mitoszok rakódtak, és a kérdés átpolitizálódott. Kétségtelen, hogy a reformizmus erői, mint például a pesti reformtársulat, már a negyvenes évektől a társadalmi integráció, s ennek keretében a magyar nyelvhasználat bevezetését szorgalmazták[49], míg az ortodoxok elvetettek minden liturgikus vagy nyelvi alkalmazkodást, mint azt az 1865-ös nagymihályi rabbigyűlés határozata is kifejezte.[50] A formális szakadás az 1868-as Izraelita Egyetemes Gyűlés nyomán következett be, az egységes egyház gondolatával és a határozatokkal egyet nem értő ortodoxok 1870-ben saját egyházszervezetet hoztak létre (majd létrejött a magát el nem kötelező status quo ante irányzat is). A két fő irányzat számaránya nem volt ismert a kortársak számára, az erőviszonyok nyilvánosságra kerülése egyik félnek sem volt érdeke, hiszen így egyformán magát tekinthette a többség képviselőjének.[51] Ma már nyilvánvaló az ortodoxia biztos, bár csökkenő fölénye egészen 1920-ig (A trianoni szerződés elsősorban ortodox régiókat csatolt el, minek következtében Magyarországon a neológia kétszeres túlsúlyra tett szert).[52]

A dualizmus korában a neológia és a vele rokonszenvező magyar körök ehhez az irányzathoz kötötték a korszerű műveltséget, amodernizáció, valamint az integráció és a magyarosodás folyamatát. Herman Ottó 1883-as parlamenti beszédében például fölrótta a „felvilágosult, polgárosult zsidóságnak”, hogy nem tett eleget elmaradott hittársai fölemeléséért.[53] Maguk a neológ körök is szükségét érezték, hogy a sokadik generációs, integrálódott zsidóságot elhatárolják a látszólag frissen bevándorolt kulturálatlan ortodox galíciánerektől, mert az azokkal szembeni ellenszenv, a fajvédő hangok erősödése az ő pozícióikat is veszélyezethette.[54] Egy 1868-as pesti − neológ − egyházközségi gyűlésen a „galíciai barbárság veszélyére” figyelmeztettek, „amennyiben a reformbarát és asszimiláns zsidók nem kerekednek felül ortodox ellenlábasaikon”.[55] A keleti hitsorsosoktól való félelem sajátos eredetmítoszt termelt ki magából, igaz, ez csak a világháború után fogalmazódott meg. A magyar zsidóság történetéről született első összefoglaló munka szerint egy zsidó vallású kazár törzs Árpád magyarjaival együtt a Kárpát-medencébe költözött, tehát egyfajta vérrokonság és sorsközösség jött létre köztük. A hazai zsidóság alaprétege így gyökeresen különbözik a későbbi bevándorlóktól.[56] Látjuk tehát a neológia mint nemzeti egyház ellentmondásos működését: nem tagadja meg, sőt hangsúlyozza a judaizmust, ám ezzel éppen a hívők „igaz, tősgyökeres magyarságát” és tökéletes integrációját kívánja igazolni.

Hiba volna ugyanakkor az ortodoxiát általában bezárkózó, modernizáció-ellenes jelenségnek tekintenünk. Kétségtelen, hogy olyan igen elmaradott és egyben jellegzetes ortodox régiókban, mint a Tisza jobb partja (Kelet-Felföld) vagy Máramaros, még 1910-ben is kirívóan alacsony a magyar ajkú zsidók aránya (65 ill. 17%), ám ugyanez elmondható a polgárosultabb Nyugat-Felföldről, sőt magáról az ipari−kereskedelmi központ Pozsonyról is (57 ill. 51%)[57], ahol az − ortodox − zsidóság tevékenyen részt vett a modern gazdaság és társadalom építésében, ám német vagy jiddis nyelvét megőrizte. Budapesten ugyan kisebbségben voltak, sőt az ortodoxok száma csak a század végén kezdett gyarapodni (a galíciaiak bevándorlása révén)[58], ám ők is aktív részesei voltak a születő világváros kapitalista fejlődésének, s olyan személyiségekkel dicsekedhettek, mint például Wahrmann Mór, a pesti bankvilág egyik vezéralakja. Végezetül − a szépirodalom mezejére merészkedve − utalhatnánk Gejza Vámoš egyik hősére, Hunyady Mór felekezeti iskolai igazgatóra, aki ortodox létére „a magyar hazafi, a hithű zsidó, a szabadgondolkodó és a kozmopolita furcsa konglomerátuma volt, […] igazi tipikus asszimilált zsidó-magyar”.[59] A zsidóságnál tehát a felekezet önmagában nem határozta meg az egyéni modernizációs és asszimilációs stratégiákat, hatását a környezet, a regionális adottságok erősíthették, de ugyanúgy gyöngíthették is.