megoszt

JAJ, A SZABADSÁG

Már nem kellett fél
füllel a kattanó zárra figyelni.
behunyt szemmel is a telő
időre, a külső világra.
Már büntetlenül lehettünk, mint a komló,
erőtlenek, csak adni-akarók;
szerepeket, ravaszkodást ha már
elveszíthettünk, mint kopott kabátot:
léphettünk a csönd mohaszőnyegére, együtt
hagyhattuk el a szavak ingoványát.
Békesség félhomálya mosott egybe
kamasz fenyőfát, ezüsthajú nyírfát,
megálmodott helyzetet s hihetőt.
Senki nem tiltott, semmi nem űzött már:
tiéd voltam és te az enyém voltál.
Választhattunk.
Helyet, időt.
Csodát.

És a szabadság szűk csapásain
te elindultál – vissza. Veled én is,
együtt mentünk a láperdő széléig, aztán –

Mi lett velünk? Miért nem jártuk végig
virágzó berkeit? Mi nem volt jó vajon?
Megbénított a szabadság? Vagy miért
Nem tudtunk már egymás szemébe nézni?