nyomtat

megoszt

Erdély a Históriában
BÁRDI NÁNDOR (összeáll.)
Egyed Ákos

Egyed Ákos

Magyar-román békekötés 1848-ban

 

Az 1848 őszén Erdélyben kirobbant polgárháború tragikus, lehangoló eseménysorozatában valóságos oázisnak számít egy-egy olyan mozzanat, amely nem a pusztításokról tudósít, hanem azok elhárításának érdekében létrejött román-magyar összefogásról szól. Egy ilyen dokumentum szövegére bukkantam a Román Akadémia bukaresti könyvtárának kéziratosztályán. Címe „Béke Kötés”. Érdekes okmánynak tartották már a kortársak is, hiszen 1854-ben másolat készült az eredetiről (talán valamilyen önigazolási vagy peres ügyben?). Sietek ehhez hozzáfűzni: 1848 őszén több béketerv született, gyakrabban csak szóbeli egyezség formájában, ritkábban írásban is rögzítve. Azonban az a békekötés, amelyről a következőkben szó lesz, mégis több mint egy a „többi között” (nem a sok közül!). Több először is azért, mert alig néhány írásos szerződés maradt fenn, s másodszor és főként azért, mert ezt a „Béke Kötés”-t be is tartották. És ez néhány száz magyar család életének megmentésével, a közösség viszonylagos békéjének fenntartásával járt.

De lássuk röviden az előzményeket, hogy aztán részletesebben szólhassunk az eseményről.

Magyarok elpusztítása

Erdélyben a polgárháború 1848. október második felében azzal robbant ki, hogy Puchner császári tábornok, erdélyi katonai főparancsnok utasítására a román és szász népfelkelő alakulatok megkezdték a magyar nemzetőrségek lefegyverzését. Az akció Alsó-Fehér megyében indult, ahol a magyarság szórványban élt, viszont a román népfelkelés valóságos parasztlázadás-szerű jelleget öltött. Része volt ebben annak, hogy a hivatásos császári csapatok e román mozgalmat támogatták, s része volt annak, hogy a szeptember közepén tartott harmadik (!) balázsfalvi román gyűlés hatása is mozgósító volt a románságra. A tribunok parancsnoksága alatt álló csapatok Balázsfalva térségében október 13-án kezdték támadni a magyar nemzetőrségeket és nemesi kúriákat, hivatalnokokat s október 20. körül már mintegy 400 magyar áldozatról beszélnek a források.

Eleinte a nemzetőrségek megkísérelték a fegyveres önvédelmet, de amikor kilátástalannak ítélték azt, egymás után elfogadták a felkelők által felajánlott feltételeket, s önként átadták a fegyvereiket. De a fegyverátadásért cserében kötött békeszerződéseket a román népfelkelő csapatok rendszerint nem tartották be. Zalatna magyarsága például elpusztult, majd számos mezőváros, falu magyarsága jutott hasonló sorsra, miután lefegyverezték őket. Az ún. Hegyalján a magyar nemesség, hivatalnokok, papok nagyobb része áldozatul esett a polgárháborúnak.

Valószínűleg a történtekből okulva, Alvinc mezőváros nemzetőrsége és a város vezetősége az ellenállás mellett döntött. Ezáltal jutottak el ahhoz a „Béke Kötés”-hez, amely megmentette a várost és közösségét.

A közösség érdeke

Alvinc mezővárosnak a kutatott időben 3300 lakója lehetett; az 1850-es népszámlálás 619 magyar, 92 német, 2242 román és 358 más nemzetiségű lakost talált. 1848-ban a magyarság zömmel nemes és értelmiségi, a románság jobbágy rendű volt. A kérdéshez hozzátartozik, hogy a szomszéd Borberek község magyarsága (1850-ben mintegy 400 fő) még idejében átmenekült Alvinc mezővárosba, hogy az ottaniakkal együtt védjék magukat. Élt még Alvincen 15 anabaptista család is, néhány zsidó és örmény.

Mivel a helybeli román és magyar közösség között is feszült helyzet alakult ki, s az a magyarok közt félelmet szült, az alvinci és oda menekült borbereki magyar családok októberben a Martinuzzi-várkastélyba húzódtak be, ahol szerzetesrend tagjai éltek. A várkastélyt erőddé alakították át. Eközben megérkezett az egyik román felkelő csapat, körülzárta a várost, s megadásra szólította fel a magyarokat. Ezt ajánlotta egy szász küldöttség is. A válasz: „Nem! – Jöjjön a gyulafehérvári vár császári rendes katonasága, csak akkor lehet szó fegyverletételről.”

A szorongatott helyzetben tárgyalni kezdett a helybeli magyar és román közösség, s a tárgyalás október 23-án békeegyezmény megkötéséhez vezetett. A béke valamennyi közösség és egyén érdeke volt. Ha kívülről felkelők törnek be, az a település pusztulását okozhatja – ezt száz meg száz példa bizonyította. Számos békeegyezményt az semmisített meg, hogy a felkelő csapatok a román és magyar közösség előzetes megegyezését semmibe vették. Ezt megakadályozandó az alvinciek Rácz századost és a helybeli római katolikus lelkészt Gyulafehérvárra indították, hogy hívjanak segítségül rendes katonaságot. A két küldöttet útközben megölték a román felkelők.

A tárgyalásokban magyar részről az alvinci és borbereki nemes közösség vezetője, hadnagya, a város főbírája, valamint minden valószínűség szerint Muntean görögkatolikus és Corna ortodox pap vett részt. A békekötés tehát megtörtént, és ezt írásba foglalták.

Közteherviselés, kölcsönös védelem

A „Béke Kötés” pontosan rögzíti a tényt és a feltételeket. Már a bevezető leszögezi a román paraszti közösség legfőbb törekvését (amely Erdély-szerte általános volt): Alvinc és Borberek román lakói azt kérték, hogy a nemesekkel „mindenekben egyformák legyünk”. Ezentúl a közterheket együtt viselik. Egyetértettek az erdő- és határhasználat és a közjövedelmek kérdésében is. E dokumentum történeti forrásértékét az is növeli, hogy rávilágít azokra a problémákra, amelyek az erdélyi jobbágyfelszabadító törvény életbe lépése után is fennmaradtak vagy vita tárgyát képezték a földbirtokos nemesek és a volt úrbéresek között. A helyzetből adódóan maximálisan tartalmazza a románság érdekeit.

A további feltételeket öt pontban foglalták össze: 1. a fegyvertartásról kölcsönösen lemondanak, ebből következően „akármelyike a magyarok közül valamely román lakót megtámadna, az olyan, letett hite nyomán, keményen fog megbüntettetni”, ugyanakkor „románok által se támadtassanak magyarok”. Kölcsönösen megfogadták az eddigi sérelmek elejtését. A románok feltételül szabták, hogy a magyarok „örök feledékenységet” ígérnek a helybeliek és a segítségükre jött más helységek románjainak a magyarokon elkövetett sérelmek felett, nem lakoltatják ki a volt jobbágytelkekből a benne lakókat, megosztják a románokkal azon erdőket, legelőket, amelyeket azelőtt közföldekből foglaltak el. Zsellért semmilyen szolgálatra ne kötelezzenek. A 2-4. pont a közjövedelmek közös felhasználására vonatkozik. Végül az 5. pont a kölcsönös védelemre kötelezi mindkét közösséget: „Ha valamely rosz (!) fenyegetne, mind a két nemzet kötelesek vagyunk egymást oltalmazni”; s mivel minden viszályban megegyeztek, testvériséget ígérnek, „mint Isten akarja”.

Az egyezményt október 23-án Alvincen írta alá Nyirő Ferenc Alvinc és Borberek hadnagya, Papp György főbíró, Tompek András, a „német communitás bírája” s még 97 személy. A katonai megerősítés szó szerint írja, hogy az egyezmény „az alvinci magyar és román lakosság között jött létre”.

A békekötés sorsa

A már említett katonai megerősítésben olvashatjuk, hogy különböző akadályok miatt az október 23-án megkötött békeegyezmény október 31-ig nem léphetett életbe. Nos, arról lehetett szó, hogy mindaddig, amíg a békeegyezmény betartását biztosító, hivatásosokból álló katonai alakulat nem érkezett oda, a magyarság nem volt hajlandó letenni a fegyvert. Feltételül szabták, hogy szerződésben rögzítsék: a katonai alakulat a helységben marad. Így is történt, és ez elhárította azt a veszélyt, hogy a vidéken portyázó valamely román felkelő csapat behatoljon a városkába. A helybeliek pedig megtartották az egyezményt. Szilágyi Farkas – aki 1898-ban, a helyszíni vallomások alapján is feldolgozta a megye 1848-49. évi történetét – azt írja, hogy a békességben jelentős szerepet vállaltak Muntean és Corna helybeli román papok, „kik a vészes idők egész folyama alatt igyekeztek hallgatóikat  csendesíteni, s őket a felebaráti szeretet nagy parancsolatának megtartására serkentették minduntalan”.

Így menekült meg két mezőváros magyarsága a kölcsönös „Béke Kötés” által. S ezért Bem tábornok csapatainak megérkezése után sem volt szükség arra, hogy  itt valamiféle megtorlásra, tehát most már „magyar ellenakciókra” vagy akár hadbírósági ítélkezésekre kerüljön sor.

 

DOKUMENTUM

Copia Copiae

Copia vidimata

<BI>Béke Kötés

Mely mellett mi alól írt Vinc és Borberek magyar lakói, a mi és magyar lakóink nevekbe és képekbe a folyó év Octóber 22-én letett hitünk következtébe a mai napon ú. m. 1848<MI^>k év, Octóber 23<MI^>k napján a Vinc, Borberek, Sibisen, Valea Vinci és Dealu Ferului helységekben lakó román társainkal (!) megegyeztünk, megbékéltünk minden közjövedelmekre nézve ú. m. erdő, határ és halászat, szóval: minden közjogokra nézve, hogy az írt Vinc és Borberek román lakói mindenekben egyformák légyenek velünk, felettünk ne terheltessenek, hanem a közterhekbe vellik  egyaránt részesedgyünk, mire nézt következő békepontok állíttattak meg:

1. Mántúl semminemű fegyvert tartanunk, használnunk szabad ne légyen, mindaddig, míg császár és király Ţ Felségétől legkegyelmesebb urunktól nem veszünk parancsoló rendeletet; s ha mai napontól valamelyikünknél puska, pisztoly, kard vagy lőszer találtatnék, az olyan hitszegőnek és a császári-királyi parancsolatok nem engedelmeskedőjének fog tekintetni, mely bűnért rögtön letartóztatván, kemény őrizet alatt a k[ároly] f[ehér]vári várparancsnokságnak fog beszolgáltatni – egyszersmind akármelyike is a magyarok közül valamely román lakót megtámadna, az olyan, letett hite nyomán, keményen fog megbüntettetni – ellenben ezen egyezésből és kötésből önként folj, miként a románok által se bántassanak a magyarok, az Ţ Felsége által megerősített törvényekben megírt büntetés terhe alatt. És így minden egymás között történt vizongások ezáltal elenyésztetnek, és azokra nézve sem a románok, sem a magyarok részéről szemrehányások, számolások ne történnyenek.

A békesség állandósága tekintetéből részünkről azokra nézve, melyek a románok által ellenünk követtettenek el, valamint a segítségekre jött más helységbelieknek is örök feledékenységet ígérünk, és maradékaink által is örökre el lesznek felejtve, soha sem fogjuk emlegetni és őket azért háborgatni, hanem arra kötelezzük magunkat és maradékainkat, hogy a románokkal testvériesen fogunk élni, senkit azon házból és örökségből, melyben lakik és bír, ki nem fogjuk mozdítani, sőt a közhelységből [közhelyekből] általunk vagy mások által elfoglalt réteket és földeket véllek testvériesen megosztjuk, és azoknak, kiktől el foglaltatott, vissza adgyuk, míg az iránt Ţ Felségének legkegyelmesebb rendelkezése netalán másképpen határozand[na],<MI^>2 és addig békesség fejébe egy zsellér is szolgálatot tenni vagy taxát fizetni nem köteles. Végül:

Minden erdőt, mely Vinc és Borberek határán találtatik, akárki által foglaltatott el, de tilalomba tartatott eddig, ezennel szabadítottnak nyilvánítjuk, és közösnek;

valamint a legelő, halászati helyeket is régi határaiba tétetvén vissza, és felszabadítván, azok használatához magunknak több jogot nem igényelünk, mint amennyi vagyon; akár mely román társunk[kal] azokat egyaránt kívánjuk használni, együtt rendelkezni felettek, a rendelkezés és igazgatás mindkét részről a számhoz mérsékelve folytattatván.

2. Közösen nyilvánittyuk azt is, hogy évi két országos vásáraink, heti vásárunk, mészárszék és malom jövedelmi közösen használtassanak, úgy a magyarok, mint a románok közszükségei fedezésire annyiba mennyibe az ország törvényes igénye fogja megkívánni.

3. A hetenkénti hentességről megegyeztünk, miként az régi szokás szerént marad, de ha a szombatra bévágott hús el nem kel, azt vasárnap is el lehessen árulni.

4. Bort, pálinkát, sert korcsmárolni minden nemzetbélinek egész esztendőn át szabad.

5. Ha valamely rosz fenyegetné mind a két nemzetet, kötelesek vagyunk egymást oltalmazni, fejünk elvesztése terhe alatt. Végre:

Minden egymás között fennforgott viszongások ezennel merőben elenyésztettek és legyünk testvér[ek] egymással mint Isten akarja.

Mely fennebbi örökké tartó, vissza hívhatatlan egyezmént és kölcsönös hitelezést saját aláírásunk és pecsétünk alatt megerősítettnek nyilvánítjuk magunk és maradékaink nevébe és képekbe.

Alvinc, Borberek Október 23 napján, 1848<MI^>k esztendőbe Nyirő Ferenc m. p. L. S.

Alvinc és Borberek hadnagyja

Papp György. m. p. L.S.

Ns. Polgár község főbírája

Tompek András L.S.

Ns. német communitás bírája

[és még 96 aláírás]