nyomtat

megoszt

Emlék jelen időben
ADONYI NAGY MÁRIA

IDEGENBEN, MÁS ÉGÖVEK



Dicsőség a füveknek!
Onnan indul a csend, a kopár hegygerincről.
S a dolgok szinonimái kiülnek szavaink peremére.
Mi lenne, ha valami nemlétező időalagút csodája
folytán hirtelen
más korban, idegen földön kellene találnom
magamat?
Mivel válaszolnának közép-európai tájszólásomra
egy más csillagon?
Ott élnek vérpiros gyöngyszemek a szavak
mélyedéseiben.
Dicsőség a földnek, mely arcunkat formába önti és
értelmet ad
szavainknak.
Egyetlen rokonértelmű szavam, szülőföldem!





EMLÉK JELEN IDŐBEN



1

Nagy mezők repednek bennem
tüzes harang a hópelyhekben
a csend felé kopott pénzek zörögnek
kancsómban kinyílnak fehéren
a lakodalmas menetek


2

Mert rámkönyököl a szél is
csókolnak kisebzett virágok
szememben óriás függöny rémlik
búzatáblákat vonszolok
keresztre feszített kévék ölelnek
ledőlt nagy aratások


3

Csavargok őrizetlen mint a sár
lépek azzal ki rámtapos
álmom vizei egyre hűlnek
szemem csillaga iszapos


4

Látod hulló gyümölccsel
futnak velem az erdők
a fák dühösen dobálják
ezer szemükkel a földet:
nyarunk zöldje-pirosa
így fakul meg


5

Szívemben zörgő magvak élnek
rozsdájuk kiáltoz a szélnek
kihajolnak kusza izmokból
homályvirágok ezüst-szög-remények


6

Leheletnyi göröngyök málladoznak
gondtalan derű tűnik
felismeretlenül használatlanul
villanva száll a könnyűség
Késelő szigorú őszben
takarják ágak éles füvek
a földemre forduló vért


7

Szakadnak bennünk a gyökerek
hó omlik rád két pillantásom között
a tél kockákra darabolja a tájait
jégtől jégig megsajdul a bokrok magánya
Adj rám megnyugvást
sarjadó zöld mezőket
ne szőjenek vásznukba
a hűvös gyökerek


8

Talán csak a képzeletben
búzafény nyarak lakodalmak –
vonulnak csendben elvarázsolt erdőn
át az éjjeli fényességen
s a hangjuk soha nem csendülhet
Szarvasaim hova kerget
fényes fekete erdőmből a rémület


9

A föld magas tüskéin fennakadtam
meleg esők lehozni nem tudnának
jön majd valami kóbor villámú éj
s tudni fog rólam leterít magának


10

Nincsen hideg csak tél van
ha nem fognak ismerős tájak
nincs ősz csak kietlen borongás
kenyérnyi száraz erdő
szelekben őrlődésben
Napok tömör vizében úszom
hozzákékültem régen


11

Elalváskor mindig
fáznak bennem a fák
ismeretlen szél hajlít
ismeretlen ágakat
levélnyi imát mondanak
s vesszőként rámsuhint a béke:
amíg alszom ölni ne hagyj


12

Álmomban penészes kenyerek
falták a várost
zöld folyók vonták az utcát
hol mindenkitől elmaradva állok
az ajtók csukott szájjal
majszoltak elzöldült ízeket


13

Mintha folyton idegen
városokban járnék
várkapuk döngve ugatnak
harapják ujjaim
véremet szívják
megbújt szisszenések
lépteim távolról
kiáltoznak utánam
mint végképp elhagyott gyerekek:
már hozzámfutni is félnek


14

Nem tudom miféle
táj ez ahol járok
a fák visszanőttek a földbe
s elhajóztak a karavánok
nem tudom milyen föld ez
mely port terem
s belevetettem jaj bevetettem
esőnélküli mindenem


15

Most nagy pusztáimon
gyöngyfényű alkonyat
hiányok fehér szigetsora vonaglik
hatalmas szárazföldek felé
semmiségekkel lüktet versenyt
a szív zihálva
puszták szigetek alkonyok
tűnnek alágyűrűző időbe
érveket mos el a vizek horkanása


16

Befontak a szél hajába
őzekkel alszom itt
moccannom nem szabad
mellemen fekete tó lüktet
soványodnak ezüst halak
őszülnek pántlikáim
kígyóznak a napon a színek
este ráül a szél a liliomra
szirmai közé zárja
sejtelmeimet


17

Örömöm már nagyobb a csendnél
és benne sok aprócska csend él
belezizzen a hó
gazdátlan mosolygások
régi elillant béke
úttalan tisztaságok


18

Mert hozzámhajolt a föld
s nem tudtam mit akar:
emlékem ez a hó
ahogy most betakar




MENEKÜLÉS



Valaki mindig eloldalog
virágok fekete csengésébe lapul
hiába vigyázzák lépteinket
néma emlékkatonák konokul

Valaki mindig átoson
lelkét szögesdrót nem zárja
túl van teleken tájakon
s fagyott ruhaként himbálódzik
hiánya hiábavalósága



VERS

Balla Zsófiának


Szentek hetérák vonulnak
arcra bukott csuprok lehullnak
befelé nőnek lassított mozdulatok
oda gyűlnek ahol nem akarod

Titkon bolyong az indulat
takarnak mosoly-arcú szavak
A kő – árnytalan kezek magva –
úgy hull minthogyha simogatna

Kis koccanások hosszan csengenek
fölfényesülnek a szünetek
hamu visszhangzik át a szívverésen
felénk tart valaki egy megfestetlen képen




ELINTÉZETLEN



Pedig hányszor áttörtük a megidézett időt
sorsunkra emelt bizonysággal
a hullám mögötti vidékeken
Pedig hányszor nem néztünk vissza
mikor sóbálványt követelt
a mezítelen csönd
hányszor hurcolkodtunk seregestől
az áttetsző menetelések útján
elmúlás ízétől kergetve
zengő kertek felé
S a hirtelen megállt só áramában
a választott anyaföld beillett árnyékunkba

És hányszor volt a szív olyan értelmetlenül szabad
mintha kigyűrve magából a kiáltó vizeket
nagy tüzes edénnyé lengene valamelyik
égitest kapuvasán

És hányunkat fogott itt az elintézetlen idő
semmilyen tükörben nem találván arcunk



Az igében akkor is igenlés van, ha a tagadás üledékétől kell megtisztítani.




JÓSLAT



Anyám – októberi nyitáskor
a virágok csak térdepelnek
Anyám – a kései földeken
átutaztak a tévedések

Gyalogos kesergéseim
tépve lógnak a bokrokon
A félrehívottak házában
se gazdám nincs se birtokom

Akit az utak kereszteznek
a madarakhoz szabja magát
Elsüllyed házam derengő máglyája
és szívemig úsznak a messzi
áttetsző balladák




SOK ÉVE MÁR



őzekért fáj az egész erdő
akik lejöttek valamikor
sátoros léptekkel
az álom fehér csapásain
nekiindultak a havasoknak
távolodó léptű éjszakában
és bután megették
a legelők méregfogait
utána csodálkozva
ittak a kutak szájából
források torkából
és égve elaludtak
a forróságtól
szeptemberben
akár egy torokcsípő
fulladt játék után

Dér-szemük csobbant
még egyet




HA MINDEN



Ó már nem én
a szék az asztal
küzd itt a
lebírhatatlannal

...

Égnek belül a halak
és a vizek nem oltanak
se kínt se tudottan
oktalan vágyakat
Megfojtja napjainkat a szeretet
a szülő fák elvérzenek
ideges dinnyék sivalkodnak
a nyár felrúgja lovainkat
jóságunk arca letakart seb
rügyeznek hontalan idegsejtek
letörnek elnyílt csillagok
szívedre kell akasztanod

...

Ha mindig hinni tudnánk
hogy értelme lehet.. .
ha minden jajt megszegnénk
mint a kenyeret.. .



Nincsenek szomorító meg vidító költemények. Egyszer csak moccan a falon a rég kiszolgált ingaóra: oda-vissza, oda-vissza.




A BÁRÁNYOKÉRT



Báránykákért könyörögnék
bundás nyárban kőkopáran
uram ne perzseld meg kinek
makulátlan ruhája van

Hagyd inni fogát ne verd ki
szagos fűt növelj az égbe
s ha olykor legelni próbál
ne harapjon kaszaélbe




BEFEJEZÉSEK 1944



Dachau fölött jéggé
csomósodik a füst
– magas a német ég –
a föld ege elolvad
számban: húsízű jég
megemésztetlen ihatatlan
csontok sercennek
kibírhatatlan nap süt
2000 év előtt nem
feszítettek meg semmilyen
Krisztust – édesem
téged szegeznek napjában
kétezerszer az utálathoz

...

Magas a német ég –
A föld minden ege
magas és ostoba
Szíved e pici véres gyümölcs
egészben nem ér el oda




VISSZAPÖRGETÉS



Csak az arc azonossága
a távoli s még távolabbi szélben
Csak a szemfájdító messzeség
egy elvont folyópartig

A lehetetlen virágzásban ülünk
oly tisztán oly gyanútlanul
és nincs magyarázat próbálkozásainkra
csak a visszapörgetésben

Ahogy a vállam megérinti
ahogy elmondja létezésem egyetlen
lehetséges változatát
választásaim csődjét
megvalósulásom ezüst-távolságait
ahogy az alig hallható mozgás
szétporladt ruhák suhogása
megkövült óraketyegés
végigvisszhangzik a hajszálereken
ahogy szembefordulok
és nincs nem látni nem ítélhetni el
semmit




ÁTLÁTSZÓ



Ez az az erdő amit elfelejtettünk

Ez a kicsi fényes erdő valahol
ahogy fölébredvén függönyként
tolta ketté a tájat
s szívünket lágyan körülállta

Ez az a kicsi suhogó erdő
bánatunkba repült minden madara
megverte vággyal a vándort

Ez az átlátszó fényes erdő
talán a Harz-hegységben
talán a Volga táján
valahol –
túl minden látható békességen
Visszhang a virág ágain
megférgesedett gyümölcs a szó

S csak hull hull
rügyenként göröngyönként
le mélyre
valahová
egész; az öntudatlanságig

Ez az az erdő arcra borulva a feledésben
amint kegyetlen tiszta ragyogásba fordul
s fölemelkednek csöndesen
az alkony gyémánt-ágai



1239 tavaszán tatár hordák fenyegették az Érmelléket. A lakosság felégette falvait, erdőségeit, és az ingoványok, mocsarak, nádasok rejtekében keresett búvóhelyet, fűzfaodvakba húzódott. A településeket később újraépítették, de erdők azután sohasem sarjadtak.




IGÉZET

Gabriel Bagradjan emlékére


Az a hogy. Oly lágy hogy szinte vérzik
de lenn sűrűsödik a félelem
de valahol kegyetlenség keményszik

Most a csönd tervez ellened
a kővel kereszteltek láthatatlanul
elvonulnak a kiégett füveken
már nem védekeznek nem könyörögnek
áttűnnek csendben az időbe

Két lüktetésnyi szív közül valaki
kiér a fénybe
– Mihály arkangyal légy velünk
Gabriel arkangyal ne hagyj el –
szétnéz a fájdalom-világította utakon
egyik titoktól a másikig
egyik világtól a semmiig

A napok láthatatlan csigarendszerén
felkúszik a dolgok csendjéből
valami iszonyú bizonyosság
Ki az aki sohasem volt velem
az ég hétszomjú gyűrődéseiben?
Milyen lesz a negyvenegyedik virradás
a lét fennsíkjain?

Mi az amit csak most tölt ki az emlék
szorosra csavart halál szőttesében?
Ő az aki kitaszít a tűnődések elé
utolsó házából az éjszakának

Mirtusz hajlik félholdas merengésre
harc után csöndbe merül a dárda
Valakinek itt kell maradnia
Valakinek a kísértetes alkonyi
fehérbe át kell olvadnia

Ez az erdő elcsorog szememből
beomlanak a sötét ívei
érzem megteltem a dolgok vérével
az ég erdeiben járva mindenféle
rőzsétől duzzad a testem
Én elvegyülök a halállal
ha ez a végső győzelem

Csönd
A vadkutyák szeme parázs
az ellenség szeme seb
Ez a pillanat: külön halál
a másik is a többi is
Valakinek itt kell maradnia
vállára emelve ezt a verssort
ismeretlen jelzésekkel arcán
felfeszül a Musza Dagh-i éjszakára
a védők és védtelenek éjszakájára

Mikor az igézet csönddé roskadt bennem
én Gabriel még egyre mentem
arcomra szerkesztve tiltott földek láza
s estém kertje átnyúlt a halálba




KÍSÉRTŐ DALLAM



Ez a pillanatnyi dallam
most beveszi bástyás szívedet
betömi a lőrést golyó-szeplőket
lövedékek tölcséreit
ott áll mozdulataid mögött
befonja derűvel az ajkad
ott bujkál gondolatod kazlad közt
ott sikong fut
orrodba csap a leves párájából
ott van ajkad fegyelmezetlen remegésében
keres téged
kiugrik a felnyitott könyvből
arcodba vigyorog a Z elnyúlt száraiból
tudod hogy bármikor elérhet
de nem hiszed incselkedsz
ő is tudja hogy bármikor elérhet
ezért hagy játszadozni
köröz még láthatatlanul
ott áll a sötét kapualjban
vár nyugodtan tudja hogy
végül mégis odakényszerülsz
te is tudod és mégis odakényszerülsz
háttal felé mint aki kísérőre vár
az a pillanatnyi dallam
hozzádszegődik észrevétlen
hallod amikor élesre tölt




FEKETE LÁNGBAN

Kolumbusz Kristóf
pontos földrajzi koordinátái



Mindentől a csönd felé

Mindenhez egyre szigorúbban

Mindennél hűvösebb terek

Jöjjön fel az időből
mielőtt önnön múltam leszek

A síkságtól inkább a hegynek
pár szóra a szakadéktól
túl az évszakok falain
a világ fehér szíve
akár egy bója

Ezen a már-már hallható vidéken
szelek kerítésének dőlve
minden felhővel meztelenebbre takarva
csak arcom mártja
fekete lángokba az eső –
a sötét gyökerein
tócsába gyűlve
egy ismeretlen tájban

Eszméletemet
összemászó levelek

Valamennyi fuldoklás zajával számban
valamennyi törvényből kizuhant testtel

Jöjjön csak jöjjön
idézzen fel

Miféle hajók a tiszta mezőben?
Ezen a már-már hallható vidéken
a tenger sós kérdéseinek rácsa




DÉLUTÁNI BÚCSÚZÁS


1

Talán egy kört kellene tenni
sorra baktatni az emlékeken
Hogyan is van amikor sírnak
amikor zsebkendő cikkan
mintha madarakat villámlik
Mit kell leróni egy ilyen búcsúzásban
egy ilyen lefátyolozott délután
árnyékot kerülgetni
nehogy önnön testünkre lépjünk

Egy kört a harangzúgás térítőin
szavak fények közt szaggatottan
egész hozzánk dudvásodik a csönd
s kis zörgő lánc nő a délután csuklóján

Harangzúgás: lágy emlék-eső pattog a
a csönd konok magvai hullnak
pecsétet üt rám minden pillanat
Vedd ki szemem az ég arcából
hadd lássak sugarakkal


2

Ez a ló: találkozás az estében
szemét az időn körbehordja el nem árulván
mikor hol voltam egyedül
el nem mondja: engem lealáz egy tekintet
harangszótól harangszóig lehetek árvább
bizakodóbb meztelenebb


3

Délutánba induló utca
ablakok lüktető szíve vérzik
ing-leng a város minden kondulásban
lobogtatja megtépett szavait
Eleven árkokba gyűl mi egykor Nagy Antalt
ítélte szögezte Dózsa roncsait
gyűlnek a bennünk végképp temethetetlenek
kiáltók magnevezhetetlenek
a megvadítottak a megfélemlítettek
kondulásonként lép arcunkra a múlt


4

Tegnapi holdpénz hull át a délutánon
nem tudni kinek mit jelent
kis hézagok gyűrött papiros

száll vissza vissza Gutenbergig
Apáczai böngészi pillanatra
Heltai igazít valamit
Mintha számítana ez még
a kongó délutánban
mintha feltartaná egykedvű koppanásait


5

Legtisztább találkozás: lovak rogynak a délutánra
kivilágított hajszálereik zizegnek tovább
átfénylik vérrel az éjszakát

Kivezettelek álmaidból
hiszen szeretsz hiszen őrizel
miért ezek a találkozások
hajnalok delek örvényeivel

Vak víz vinnyogó harang kiálts fel
forgok szikrázom tündöklő ölelésben
eresszen szorongató délután
harang-árvízből szabadíts
kiszólíts veszély-pattogásból
ki fogod kiáltásom kezét
látod e kettős zuhogást
nyújtsd a holnap fényköteleit
ebbe a délutánba


6

Talán mégis egy kört kellene tenni
ez már a búcsú délutánja
a szomszéd házban lenyugszik a nap
s a láthatár mögött
harangszós
fekete sugarak

Kolozsvár, 1974. II. 16.



Csillagtalan, csóva-örvényes éjben Nagy László-fej, Dózsa-korona, Király derengve suhanó sétalovasai, a kerék, mellyel a három erdélyi megtöretett. Minden valóban fontosat magába íveltető éj. Mint egy ars poetica.




PETŐFI

Temetkezik a század Minden fiának
bizonyságot ad magáról a föld
Egy költő ellobbant zászlajára
Segesvár élő olaj-alkonyokat tölt



Utolsó versként virágot termett a szád
Hogy bírtad ki e virító időt?
A legszebb alföld a tiéd:
hogy szögezhet idegen égövekhez
egy kardnyi virág-békesség?

Múlnak fölötted az ibolyák Beletörődtél?
Írtál-e verset – fellebbezni – a halálnak?
Szólni képtelen lelked ráncolja a mezőt
teherbe ejti az útszéli fákat

A füvek nem tudnak meghalni a kaszaéltől
A kukoricatövekből abban a táblában
minden ősszel fekete vér csorog
Nyugodni nem bíró szíved átdörömböl
az éveken mint egy elátkozott

Azóta fa lettél kesergő napraforgótányér
robbanó gyümölcsű nyarak ízébe tévedsz
félfordulattal az idő sarkában
méred a végességet – – – – – – –




JÓZSEF ATTILA



(RÉGI CERUZARAJZ)

Ezt meg ki érti?

Megtelik verssel
fejszéd zubbonyod
inad véred kenyered
ha néha harapsz
megsokasodsz a botokban is
s te megölöd magad?

Ezt meg ki érti?

Zsong a velőd szikrázva
torlad beléd a lét
puffad a tested
rendtől híg hazától
s jön a megváltó kerék!
Fölgyorsul rádcsattan a világ
kettévágott szavad leng felénk –

Hát hogyne értenénk!



(MINDIG FAGGATNI FOGLAK)

Ki ez a kínban erjesztett
gyönyörű szavakon átszűrt
ki tudta kibírni a torkában
keresztbe fordult nem üres űrt

Ki ez kinek roppant agyán
gyomrán keresztülsüt a törvény
ki hűs hangyák könnyén eseng
míg igazát őrli az örvény

Ki ez az ezüst-gyötrelmű
ki alvadt bogarak hajnali szívére
az éj nagy kérge kiben tört el
hogy átüt csöndön szón a vére

Ki ez akiben alkony porlik
kiből zászlóként leng az ének
ki ül ott most már mindörökkön
fehér árnyékában a télnek

Ki e nemlét botjával is acsargó
ki lett nyaraink értő kanásza
hogy el ne hulljon valahol
a reménységek malackája



(FÉLIG DADOGOTT ÁHÍTAT)

Csönddel keresztelt szuronyig hajnalodott
viselted szívig köröző évszakok
ökölbe szorult simogatását
hogy hihető legyen a hit
s gyönyörű tartozás a válság
Bíbor-harsogású Nagyon-fáj-tündöklésű
semmi felől érkezett évszak ittrekedt-ölelésű
gond hangszerére fölfeszített
tüzek városaira hintett
bársony-mágus csönd roppant szilánkja
anya-űrbe-szakadt mindenség-matuzsálem
világra hagyott tisztasága

Lássátok ím az életre kiültet
tűnődésbe velőig süppedt
A küzdés vetése halála után is
nő arcán mint szakálla
Szabadság híjától huzatos
jobbak pörével párhuzamos
láva-zúzódás-szókkal szóló
dőlt lélek ágát karózó

Ki igazságért most is
megmotozza a földet
kik azok akik tőle
igazként békét örökölnek
szomorúság vizébe mártott
hol a nyálka mi úszni látott

Ha fölfáj benne a fagy hava
melyik nyugalom űzi haza
hol az a meghasadt ének
mi otthont ad földes szívének

Kiben grammonként fáj létünk röge
mert mindig kiújult végsőkhöz van köze
Lássátok: halál szemhéja alól szomorún néz
mint vágott vasra kiserkent megdöbbenés

Elmédet – a szorongás-csóvájút –
szívem hulló egén ha átfut
föltartván: hitemre égetem
Ím e gyűrt szájú félelem!
Te simítsd ránk újra az eszmét
hogy a teljesség: kötelesség
Olvaszd a kétségek vasát
maszatos szívünk dobbanásaiból
mordulj emelt főt kettészelt szóval is
csönd-vonatunk alól
Lelkünk világnyi szótagunk
ne tűrd ha mégse szólalunk
Halálból is átsúgva a mindig szükséget látó szókat:
tisztaság emberség föl nem adás remény – – –

Hisz téged fölmentett már az odvas televény




BEFEJEZÉSEK. 1514



Darabka szíved mindig otthagyod
törik szádról a vérző csillagot
majd vesztett néped visszadobják:
sirasd kincsed király-halottját

Szíved a csillagokra szárad
penész ezüstje szövi szádat
elhajóz egy percnyi fohász
– a lyukas szél megkoronáz



Fölmentem napjaim. Suhog fölöttem, íme, a békemadár.




KÉPZELT UTAZÁSOK



I

Nincs nevük azoknak a virradásoknak
azoknak a napoknak nincs nevük
az emlékezet kampóján kell
szederjesen függeniük

Ó kiűzetés napjai mélybe-dobásé
máglyáké kiserkent vér döbbenetének napjai
felfoghatatlan sors nevenapja
halva szült ikrek kettős csöndjének nevenapja
utolsó végvár rom-foglalatú nevenapja
tovazökkenni nem bíró elmének nevenapja
éj sötétjének nevenapja

Azoknak a napoknak nincs nevük


II

Íves futótűz-röptű évszak
és mennyi drága tája szétkap
nem látott földek fénye világlik
felölti a lélek formáit

Szél hasad hattá rádcsobog
gyönyörű bíbor ácsorog
ezüst lüktet karcsún a szájról
nem ér ide a fény zajától

Csodákba öltözötten ingok
belém borzong a messzi indok:
szívemen lép hervadás óta
sisakos fenyegető rózsa


III

Terek a szív két oldalán
a vér metszéspontjában kilenc ének
felfáj valami messzi ország
hármas tűzcsöppenése a létnek

Mához egy gondolatra csak
holnaphoz egy ezüstre
képzelt porladó állomás
nem moccan csak a füstje

Drezdában kihűlt csönd az Elba
függőlegesen fölparázslik
ülök egy reggel hűlt aranyában
csókkal vérez szívemig ázik

Berlinben végre szétfoszlik
emlékeim örök-vonulású hada
hiánya még csapong a csendhez
egy perce – halál egy évszaka

S megint dél ívére könyökölt lét
Lipcse fölött az úszó alkony rácsa
vérvörös fájdalom-ragyogású lélek
tűnődésbe ferdült Népek Csatája

Ó lélekbe vetett lehetőségek szilánkja
terek párhuzamosán elsiklott gondolat
betört pillantásokkal nézek valami után
felcsavart áhítat korma borogat

Csupa meg nem történt emlék
hiány-ragyogás szótlanná hevült árny az aranyokban
sehonnan-megtérés fog közé szakadt hajnal-ág
gyönyörű nyarak lakata alatt roppan

Vonatfütty-magány a nyílt csöndön
nyilallás-csíkokra szabja a hulló tájat
a szív kuszált délkörein elhanyatlik a vándor
Folyékony űr. Damoklész-kardja-bánat

Markomban alkony verdes. Zsebeim házam csupa
este
Abból a délutánból épp az Elbára látni
fölötte az a széttört: a mosolyom
Nem tud leesni szólni szállni




KERENGŐ



Torkunkba téptek ömlő árkok
tüzet most már hogyan kiáltok?

Rámtaláltak a keresések
kilesték azt is merre nézek

Elűznek maguktól a tárgyak
mikor már majdnem megtalállak

Beoltottak villanó fények
és már tőled is félek félek

Kicsapják szemed a házak
ablaktalan csillagok fáznak

Érted jönnek tövisek rózsák
meghalnak akik megcsókolják

Kerekek között gyertyák sírnak
tovább forognak égő szíjak

Térden állva halnak a fák
nem marad csak vérző virág

Kibújnak arcodból a csontok
erdővé rántják halott lombok

Hordoz e csengő ragyogás
kitépi szemét mindenki más

Madaraid szétrobbannak
porba ködbe vitesd magad

Körbe körbe a bűvös körbe
szétporlani a bűvös körbe

Körbe körbe a bűvös körbe
bennemaradni mindörökre

Körbe körbe a bűvös körbe
beleölelve beleölve



"Mindjárt a bombák ledobása után tankok nyomultak be, rengeteg tankot küldtek egyetlen ember ellen... aki füstbe és tűzbe burkolt szobájában egymaga várt rájuk. Gépfegyverrel ölték meg. Jól tudták, hogy őrhelyét magától sohasem hagyja el." (Pablo Neruda)




SCHAFFHAUSENI FÚGÁK



1

Téged ki elkallódtál
az esők árnyékéban
fölkoszorúzlak
a dolgok félmúltjával


2

Állni az idegen város fölött
képzelt magaslaton
s beszívni tavaszi messzeségek
elérhetetlen illatát
átlátni se múlt se jövő
idejű igék időtlenségén
a határokon mindig
éppen egy picit túlgondolni
ami egy picit innen él


3

Ahogy például abban az európai fővárosban
lezúdult az első nyári zápor
és jó volt nem menekülni
jó volt megzengeni abban az esőben
mintha fémre hullnak az ütlegek


4

Mindent felejteni
csak azt az áttetsző ködcsillámot nem
csak azt az évek előtti pofont nem
mely minden széliben elcsattan újra
mint a jegenyék


5

Vagy ahogy valaki – diák –
esővel várakozó csöndben
felindul ráérősen a Házsongárdba
hátha nem nyom mindenütt egyformán az idő
porladó sírtáblák óalbumaiban lapoz
s ragyogva zúg külön minden levél
fölötte az időben kézről kézre adják a szelet –
s elleng előtte Aletta van der Maet haja színe
hóstáti szekeres töri félszeg mosollyal: Kholoswar
fönn szél töri az ágakat –
Most tiszta csönd ott is
azok alatt a fák alatt


6

Az a vakító dél a moccanatlan állomáson
márvány levegő tömbjei
vonatok váltanak át a csöndre
s napsugár-vékony szavak vonják
messze a tájat

Külön rögzít mindent az emlékezés
a félig emelt lábat
röptében fennakadt újságdarabkát
könnyfényű meghatódást
Zsí szemében a biztató tétovaságot
és a peronon a mozdulatlan nyüzsgés
valami oktalan szorítás
a hogyan lehetett volna szomorúsága
félelem attól hogy a kimondatlan szó
belenő a száj üregébe
odatántorít a mozdulás
a félig emelt láb célpontjába
ó víziszony ajtók titkos kulcsrazárulása
álombeli végenincs zuhanás
kínos önkéntelen merülés
valami nyálkás undok masszába


7

És valahol a kiűzetéstől északra
attól a nyártól nyílegyenesen a végek felé
kezdődik a megszenvedett tájtalanság


8

Kék alapon a tornyok távolléte


9

Ellenfényben felsüt az ellenváros
nekitámolyog vedlett egek tompaszögének
pókhálós szerveit mint röntgen
hívja elő a szem – s megfakul
világra nyíló romos szobákban
szállong a por vihogva megfoghatatlanul


10

Milyen szomorú egy roggyant elhagyott ház?
Milyen üres tud lenni egy város
ha nem érezzük benne egymást
milyen üres?


11

Az együtthallgatás értelmes csöndjét
melyben az a tiszta havasi táj
végképp elolvad
– mindent felejteni


12

Fanyar illatú őszök
tülekvés víg szüreti ricsaj
ágak sűrű szeszélyes grafikája

viszonyok vonalak szövevények
láthatatlan esőben ázó
folttalan szándékú szavunk
– ó tűnő csillámú gyémánttiszta köd
sokarcú szigorú villogású csönd:
mennyire más minden ha másként hallgatunk


13

Érinteni
a virágzsongású domboldalt
érinteni
egy könyörgőtiszta arcot
érintem
egy valamikori teljes pillanatot


14

Pusztító vágyakat zendít
álomi erdő húrján a fény
csupa arany az árnyakon
földmélyi zöld tűzgömbből születő
bolydító kettős fényözön
– hajló kínlódó drága dallam:
elhal mire felnő

Érezni mégis hogy esni fog
hosszú szálas esőkkel
jön egy kísérleti évszak
s megméretik mindenek áttűnése
Mégis: mivé lesz ragyogás nélkül az az erdő?


15

Szeles hideg égbolt alatt
nem az enyém az az öntudatlan mozdulat
üres üres lelátón nem én hadonászom
az aki egy végenincs utca sarából
leszáll az alkonyba – nem lehetek
csak a háziasszonyok sikítása valóságos
csak a padok sorsszerű csattanása
s körben megfejthetetlen eső-szövegek


16

Elgondolt elsimított út
váró szorongó pillantások
arccal erre nem mozdul semmi
csak mintha lopakodva

valaki vagy valami
egy elgondolt úton
egyre csak távolodna


17

Igék hátrálnak múlt időbe
iszap gőzölög álnok mocsári béke
nem a föladásé – még nem:
még csak a langyos kísértés
az érintések borzongása


18

Ernyedt kék állat a szavam


19

Napok ujjnyomata a lelken
bevallatlan torladó mulasztások
tartozás – kinek? mivel?
számonkérni – kitől? mit? mi jogon?
napok bódító öldöklő egymásutánja
rettenő forgó torokgörcsölő éjszakák


20

Aranyló fényfüggönyök omlanak
valahol táruló főterekre
emberek szaggatják észrevétlen
sodornak bíbor áramot
és könnyed táncos a léptük
mint egy csobbanás


21

Vissza valahová
a sohasem jártba sohasem látottba
éveink mögött gyülemlő vágyakozásba
fémes szigorú hajnalok elől
elfödni szemünk bánatba nem kergethetően
tisztán gyűlölet nélkül
egy választott időben


22

Költözés megint még egy
papírzsákba lejtő éveink
összes fölösleges limloma
dönög száll elvérzik innen is lassan
állunk csüggedten tehetetlenül
míg telik múlik tovasussan


23

Gondoljuk el magunkat virágba borultan
gondoljuk el magunkat szomorúság-tisztán


24

Szavak –
barátaink semmivel nem helyettesíthető
fémesen tiszta szavai
fájóan pontos szavak mint a kések
novemberi tájon pendülnek
fáradt-szomorún élesztgetnek
egy elnehezült alig érthető estét
s tovaszállnak a síkföld végtelenébe –
nincsen ideje szeretetnek


25

Ültünk az íves győzelmes Bach-muzsikában
utolsó vacsorán fölkerengve alálebegve
utolsó fehér ünnepünk ez
beültünk fehér ünnepünkbe
kiben-kiben templomnyi csönd
balsejtés rászedettek bénasága
ültünk valahol félig ünnepbe zártan
kupolás kúszó nyilalló díszletek közt
a fehér rozsda áthullt mindenen


26

Mindent felejteni
csak a férfit nem
amint kiválik a naplementből
és ballag aranyba zártan át az esőkön
örökre értelmetlenül


27

De lehet-e felejteni a lehetségest
a meg-nem-adott keserű kényszerét?


28

Egy félbemaradt híd az esőben
nem kapcsol semmit nem jelképez
olyan mint egy elmetszett kiáltás
letagadott vers
toroknak görbülő kezek
Nem álmodható mögé semmi –
így hát szinte befejezett


29

S csak állunk az idegen város fölött
láthatatlan senyvesztő esőzésben

és hiába kényszerű derű
oktalan szomorúság
látni oda is ahol már senki nincsen


30

Legyen a testünk halk fűragyogás
fáradt fényű szemünkre illesszünk messzeséget
találjon magunkban uram haza a lelkünk