nyomtat

megoszt

A Boldog utcán túl
NAGY ISTVÁN
RÉGI TÖRTÉNET

RÉGI TÖRTÉNET

Régi történet jut eszembe.

Tizenegyedik évemben jártam, mezítláb. Iskolai szünidő volt. Szobafestő mesternél próbainaskodtam napi negyven krajcárért, hogy legyen könyvre való az ötödik elemiben. Édesapám ugyanannál a mesternél forintos mázolósegédként dolgozott. Szaktársai gyakran megcibálták a fülemet. Olykor bizony meg is rugdostak. Mindennél sokkal gyötrőbb volt az, hogy nem akartak elismerni nagyfiúnak. Percenként így kiáltottak rám:

–   Te kicsi, hozz egy kártya vizet. Te kicsi, törjél budai földet. Te kicsi, mi az anyádért hoztál okker helyett szatinóbert?

Hiába mázoltam be magam olajfestékkel, nagylábam ujjától a fejem búbjáig, hiába húztam a talyigát inam szakadtáig, hiába fojtottam torkomba a sírást a hajnali koránkeléseknél, mert még a szomszédok is így kicsinyítettek:

–   Ó, te szegény Pistuka... – Pedig én szüntelenül arról ábrándoztam, bárcsak Istvánnak szólítanának már engem is, mint apámat. Mert ő csuda nagy ember volt, ha nem is növésre, de kenyérkeresetben. Akkoriban állt be önkéntes tűzoltónak is. Főterjesztője volt Kolozsváron a Népszavának, de ezt csak elvből vállalta. Emellett télen szűcs volt és jegyszedő a nyári színkör felső erkélyén. Anyám ugyanott ruhatáros. Ha apámat a színházhoz osztották be szolgálatra a tűzoltóságtól, akkor jegyszedő és napos tűzoltó volt egy személyben, s mindig félt, hogy emiatt majd egyszer elveszíti mindkét keresetét. Öt testvérem közül engem, mint legnagyobbat, sokszor becsempésztek függönyhúzás után a sötétben, s én az erkélylépcsőn ülve szégyenkeztem végig a felvonásokat. Az utolsó jelenetnél, lámpagyújtás előtt, mindig ki kellett jönnöm. Annyira megalázónak éreztem ezt a színházasdit, hogy azon a nyáron, mikor először dolgozni adtak, a második fizetésnél kijelentettem, ezután csak úgy megyek színházba, ha jegyet váltanak nekem, hogy számozott padba ülhessek. Apám nagy nehezen beleegyezett. Egy júniusi vasárnap estére készült a nagy esemény. Kimondhatatlanul boldog voltam. Azt hittem, attól kezdve belátják, hogy mégis nagyfiú vagyok. Szüleim készülődésében is ünnepélyességet éreztem. De mikor végre elindultunk lefelé a bűzös Lépcső utcán, koma bácsink szemberohant velünk, s valamit izgatottan hadart apámnak, ki csak ennyit mondott neki lehorgasztott fővel:

–   Hogy a fene ott egye meg őket Szarajevóban...

Koma bácsink helyeslésével egyidőben fekete lobogó került a színház homlokzatára. Az előadást nem tartották meg. Búsan ácsorogtunk a gyászlobogó alatt. Ó, nem a meggyilkolt magyar trónörökösért búsultunk. Apámék talán nem is sejtették, hogy azt a zászlórudat az én szívembe döfték. Apám nemsokára bevonult. Kivitték a harctérre. Máról holnapra nagyfiú, sőt családfenntartó lettem külön színházjegy nélkül is. Pedig de tiltakoztam, hogy én nem így gondoltam. De most már senki sem akarta elhinni, hogy még kisfiú vagyok. Be kellett állani a nagyok helyére a gyárba és mindenhova... Azóta, ha nagy vágyak elérésére törekszem, mindig elfog egy kis kétely, s gyötrő bizonytalansági érzés bénítja meg akaratomat. Ilyenkor mindig félek, hogy közbejön valami, s a magam szemében mindörökre kisfiú maradok. Ez az érzés fokozódott öntudatos munkatársaim révén is, akiktől már inaskoromban állandóan azt hallottam, hogy mindaddig újabb és még borzalmasabb világháborúk törnek reánk, amíg a mai társadalmi viszonyok uralkodnak. Ha elgondolom, hogy az úgynevezett békeévekben erdőtűzként égett hol Kína, hol az amerikai kisállamok, majd Abesszínia, aztán a spanyol félsziget, – akkor be kell vallanom, hogy az Európa közepén mostanában fellángolt új háború nem is okozott különösebb meglepetést. Egyszerűen megállapítottam, hogy harmincöt éves vagyok, tehát három évvel máris többet éltem, mint az apám, aki harminckét éves korában tűnt el a galíciai fronton. Elfog valami dühös sietség: befejezni mindazt, amit lehet. Nagyon szeretnék még élni, de ha most mégis az apám sorsára jutok, olyan ügyért akarok meghalni, ami a fiamnak és kortársainak boldog jövendőt teremt, hogy ne foglalkozzanak végrendelkező gondolatokkal harmincöt éves korukban, mint én, kinek zaklatott életét s egyéniségét félig kész regények és befejezetlen színdarabok jellemzik.

(1939)