nyomtat

megoszt

A Boldog utcán túl
NAGY ISTVÁN
ARANYKANALAK

ARANYKANALAK

Annus és Lajos az esküvőjüket követő napon két recsegő utazókosárral és szép reményekkel érkeztek Bukarestbe. A villamos hátulsó kocsiján utaztak az Obor felé, ahol bérelt lakással várta őket egy barátnő. Tréfás bohósággal Annus nászútnak nevezte ezt a kocsikázást. Egymás kezét szorongatva, tervezgetve bámultak ki a forgalomtól kavargó utcákra. Ebben az irtó nagy városban egy kis házikóra valót reméltek összekoplalni. Ha nagyon jól megy, akkor még varrógépet is szereznek részletfizetésre és talán még Lajos is feiviheti a bádogosmesteri rangig. Erről azonban csak úgy mellékesen ábrándoztak, mintha talált pénzzel akarnák fülön fogni a szerencsét.

Lajos hamar munkához jutott, de Annus egy kukkot se tudott románul, s nem kellett sehol sem. A harmadik hónapban Lajost is lefújta a téli szél a fedelekről, akárcsak a Cişmigiu park fáiról a sárga leveleket. Nagy ínség szakadt rájuk. Buzgón szerették egymást, s panasz nélkül koplaltak, pedig ez a koplalás nemigen eredményezett házikót. Lassan odajutottak, hogy párnáikból a tollat kezdték eladogatni az ócskapiacon. Annus ezen a ponton azonban akaratos feleségnek bizonyult. Tanult varrónő létére nagy dologra szánta el magát. Inkább beáll szolgálni, mintsem eladogassák kicsi vagyonkájukat az utazókosarakból. Az újságokat böngészve egy olyan apróhirdetésre bukkant, amely egy magános öreg úrinő mellé keresett magyar cselédet. Lajos tiltakozása ellenére jelentkezett a jelzett úrinőnél. Délután már oda is cipekedtek az egyik utazókosárral. Gyalog vergődtek keresztül a kegyetlenül zúzmarás fővároson. Minden tíz lépés után felváltották egymást. Amíg Annus fújta, melengette, szopogatta meggémberedett ujjahegyeit, addig Lajos rohant a terűvel. A fülük mellé ősz fürtöket meszelt a dér. Végre a Károlypark közelében egy kis utca sarkán Annus lihegve csapta le a kosarat.

–   Lajos szívem – vacogta szíve gyökeréig reszketve –, ne gyere tovább. Meg talál látni az ablakból az a vén dáma. – Zavartan nézett félre. – A délelőtt úgy körülszimatolt, mintha férfiszagot akart volna felfedezni rajtam... Eddig nem akartam megmondani, de... most tudd meg, hogy én leánynak adtam ki magamat, mert aszszony nem kell neki. Férfi nem járhat hozzám – fejezte be szomorúan.

Lajos indulatosan ragadta fel az ártatlan kosarat.

–   Akkor te sem mégy tovább. Inkább hazatoloncoltatom magunkat, de ilyen cselédnek nem engedlek.

–   Csak szobalány leszek, Lajcsi.

–   Az talán különb? – tette le a kosarat a férfi. – Kellett neked nászút. Hogy az Isten verje meg a barátnődet, aki ide felcsalt minket.

–   Lajos, ne veszekedj az utcán.

–   Valahol csak kell veszekednem. Otthon a szomszédoktól már egy csupor vizet sem bírtam lenyelni, úgy a nyakamon ültek.

–   Lajcsi, igazán ne hergeld fel magadat. Vasárnap kimenőm lesz, s akkor...

–   Akkor egyébbel leszünk elfoglalva – nevette el magát a férfi, s markába ragadta a felesége kezét. A szájával dörzsölte végig az ujjait s duruzsolt. – Meg fogok gebedni nélküled vasárnapig, te kis cseléd... hacsak nem surranhatok be hozzád éjszakára...

Az asszony ijedten lapult hozzá.

–          Elkergetnek, Lajos, ha észreveszik. Tavaszig ki kell húznunk valahogy... Csak tavaszig, Lajos. Akkor biztosan kapunk munkát a gyárakban. Szégyen volna ilyen csúfosan fejezni be a... a... nászutunkat... – nyögte ki valahogy. – Ugye kibírod? Az ágyat kiadod egy ágyrajárónak, de csak nadrágosnak, te komisz. Ebből kikerül a házbér, a fizetésemből meg ügyes beosztással kosztolhatsz. Mit is keresnénk Erdélyben? Azt írja apám, hogy otthon csak utoljára kell már a mi munkánk. Na, ne búsulj úgy, Lajcsi, mert elsírom magam, és befagy a  szemem.

Hosszadalmasan búcsúzkodtak. Annus kétszer is letette a kosarat, és visszafordult a férfihez, vagy az ment utána, és szorongatták egymás kezét, hagyakoztak, s a vasárnapi kimenővel vigasztalódva végül is összecsókolóztak. Lajos megvárta, amíg eltűnt a rácsos kapu mögött, aztán féltékenyen bekémlelt az udvarra, hogy alkalomadtán tudja a járást, ha mégis be fog ide surranni. De a ház sima falain és a még simább, tömör bejárati ajtón csüggedten siklott le a tekintete. A félig leeresztett ablakredőnyök úgy néztek rá, mint valami dagadt pillájú, elutasító gőgös szemek. Búsan hazakotródott az elárvult odúba.

*

Ezalatt Annust egy furcsán öltözött vén hölgy, nádszipkában füstölgő cigarettával az ujjai közt, a ház szokásaihoz idomította. Kosarából kirakatta a holmit és darabonként számba vette őket.

–   Tudja, fiam, szeretem látni ki mit és mennyit hoz és mit visz a házamból. A kosarát, amíg ki nem forrázza, vigye a pincébe, mert nem akarok hívatlan lakókat. A rongyait is be kell flittezni. Este meg utánam lefürdik maga is, mert rossz néven ne vegye, egy kicsit szagos. Holnap délelőtt elküldöm a rendőrorvoshoz, nehogy megtöltsön minket valamivel.

–   Én kérem, nem vagyok afféle – vörösödött el Annus  megbántva.

–   Azt én nem is mondom, de ami biztos, az biztos. Nekem unokám van. Két hét múlva az úrék hazajönnek Bécsből. Akkorára ragyogni kell itt mindennek...

Annus véginézett a szobákban zsúfolódó „mindenen”, amik közé ő is tartozni fog ezután, amiket flitteznek, vikszolnak, mosnak és törölnek. Halk sóhajjal belétörődött. De a rendőrorvost nem vállalta semmi szín alatt. Majdnem elkottyintotta, hogy ő még az urának sem mutatta meg magát egészen, pedig eleget hízelgett és köve­  telődzött nála.

–   Inkább kilépek, de engem nem fektetnek arra a szégyenasztalra – mondta elszántan. – Én kérem, tisztességes nő vagyok!

Az öreg nagysága annyira komikusnak találta ezt, hogy attól kezdve Nőfiamnak szólította. A rendőrorvost azonban többé nem erőltette. Ezt az áldozatot viszont valóságos tisztálkodási dühvel fizettette meg. Annusnak a flittpuska szinte harmadik keze lett, olyan szorgalommal ostromoltatta vele a fia szobáit. Az öreg dáma saját szobájába halmozott mindenféle rokkant bútort, gramofont. Délidőben ide húzódott be törökkávét szürcsölni. A felfordított csésze oldalán képződött kávésalak-cikornyákból jövendőt jósolt saját magának. A vitrinben négy-öt csomag kártyát őrzött. Ebéd után e kártyák fölé hajolva, rejtélyesen motyogott magában. Éjjelenként Annust többször is becsengette magához, s akkor is kártyáival bajlódott. Rendszerint az ajtón sem hagyta bejönni, hanem visszaküldte aludni.

–   Csak tudni akartam, vajon nem lopták-e el – mondta gúnyosan.

Egy éjszaka Annus arra riadt fel álmából, hogy valaki a szobájában matat. Rémületére a besütő holdvilágnál az asszonyát pillantotta meg. Széken állva kotorászott a szekrény tetején lévő kosarában.

–   Mit tetszik ott keresni? – kérdezte dobogó szívvel.

–   Az aranykanalakat – fordult meg a recsegő széken. Kövér testéről lefolyni látszott a papagájszínű bő pizsama. Nagy fémfogai ijesztően villogtak ki a szájából, a hold sápadt világa mellett Annus azt hitte, holdkórossal van dolga. Fürgén kiszökött az ágyból, s a vénasszonyt lesegítette a székről.

–   Tessék jönni, elkísérem a szobájába. Ha gyakran tetszik ilyen sétákra járni, akkor esténként az ágya elé egy mosdótál hideg vizet teszünk, hogy lépjen belé, attól elmúlik ez az izé...

A vénasszony ingerülten lökte el a hóna alá nyúló kart.

–   Ne tegye magát bolondnak – kiáltotta. – A fiam elutazásakor még megvolt mind a hat darab aranykanál. Most három hiányzik... Azokat még a nagyanyámtól kaptam Bécsben. Azok antik kanalak! Tudja maga, hogy milyen drága az antik? Ezek még Mária Terézia idejéből valók. Hová dugta őket? Mert maga volt az, a kártya is kivetette. Hiába tagad. Egymás után háromszor jött ki a pikk dáma...

Annus egy darabig hüledezve bámult, de amikor meggyőződött,hogy bizony ez nem holdkóros, a szék karjáról haragosan ragadta fel a szoknyáját és öltözködni kezdett.

–   Hová készül? – támadt rá az öregasszony.

–   Megyek innen. Én tisztességes nő vagyok.

–   Maga sehová sem megy, tisztességes nő – ragadta ki Annus kezéből a cipőket. – Engem nem hagy itt éjszakára egyedül. Ha erőszakoskodik, telefonálok a rendőrségre. Vigyázzon, jó ismerősöm a rendőrorvos... de nem jelentem fel ha visszaadja az aranykanalakat. Addig nem kapja vissza a cipőt, és nem engedem ki az udvarra  sem.

A cipőket görcsösen hóna alá szorítva, kihátrált a cselédszobából.

Annus rémült szemekkel virrasztott. Remegve, figyelte, vajon nem hallja-e mégis telefonálni azt a másikat? Anynyira ártatlannak tudta magát, hogy a rendőrségtől sem félt volna, ha eszébe nem jut, hogy még nem jelentették be a lakásukat. Ráadásul az ura elmulasztotta a katonaigazolványát láttamoztatni. Minden porcikája tiltakozott a gyanusítás ellen, de megbénította a toloncolástól való félelem. Így virradt rá a ködös, zúzmarás reggel. A fagy gyönyörű virágokat rajzolt az ablaküvegekre. Tulipánokat, akácvirágokat látott közöttük, s erről eszébe jutott, hogy csak a tavaszig kell kibírni! Ezzel bátorítva magát, lement tüzet gyújtani az ellenséges házba. Asszonya borzasan és dühösen fogadta. Mintha egy percet sem aludt volna, annyi cigarettahamu volt szétszórva az ágya körül. Dohányosskatulyája üresen horpadt az éjjeliszekrényen. Kártyái meg a szőnyegen hevertek.

–   Már tizedszer jön ki a pikk dáma – kiáltotta rekedten, miközben egy lyukas szalmapapucsot hajított Annus elé. – A cipőjét elzártam...

Annus szalmapapucsban végezte a napról napra ismétlődő nagytakarításokat. Így érte el a vasárnap délutáni kimenő ideje. Lajos két órától sötét estig a sarkon fagyoskodott, és ő nem mehetett hozzá, hogy kárpótolja az egész heti árvaságért, hogy becéztesse magát egy kicsit. Nem bírt kitalálni semmi okosat a szökésre vagy egy-két percnyi kilopódzásra. Pedig az ura már a ház elé merészkedve járt le-fel türelmetlenül, egyszer azután becsengetett. Ki akart szaladni hozzá, de a gyanakvóan kémlelő asszony nem engedte. Kinyitotta az egyik ablakszárnyat és maga kiáltott le a fülig feltürkőzött, vacogó férfihez:

–   Mit akar?

E nyers hangra Lajos valami nevet dadogott, visszakullogott a sarokra és várt türelmesen. Az öregasszony az előszobaajtót is kulcsra zárta, azután a függöny sarkánál rémülten leste az ácsorgó férfit. Annus felszaladt a szobájába. Félt, hogy asszonyára ugrik, s fejét az ablakhoz veri, ha továbbra is vele marad. Az ágy sarkára ülve sírt és gyűlölte magát, miért fél a rendőrségtől, miért nem meri elszánni magát a szökésre, miért jut eszébe, mi lesz azután? Körözés? Talán még az újságokba is kiírják, hogy aranykanalakat lopott... Rászürkült a reggel és azután megint az este. Morzsolódtak a portörlőrongy alatt a napok. Néha megmutatta magát az ablakban, s némán, integetések nélkül biztatta a naponként hűségesen megjelenő urát: csak tavaszig, Lajos! Az öreg hölgy nyomában volt szüntelenül s elkergette az ablaktól. Egyébként nem szólt hozzá, csak egyszer naponta, akkor is csak azt kérdezte:

–   Annus fiam, még mindig nem gondolta meg magát?

–   Nagyságos asszony, én igazán... nem vettem el.

–   Jó, jó, csak kutyálkodjék tovább, nekem van időm. De megbecsülhetné a helyét, ha így folytatja, mehet utcalánynak...

Annus semmit sem felelt, nem is bírt volna, csak a keze reszketett. Egy pillanatra úgy jött, hogy mindent bevalljon, hogy a sarkon várakozó férfi az ő ura, de nem bírt megnyilatkozni előtte. Csak este ejtette meg a félelem, amikor az asszonyát telefonálni látta. Semmit sem értett rekedt szavaiból, amint románul a telefonba kiabált: ,,Un tip suspect”. Sejtette, hogy a rendőrséggel beszélget, majdnem térdre vetette magát előtte, s úgy ígérte: ledolgozza a kanalak árát, s ha kell, egy évig is ingyen szolgál, csak ne jelentse fel, és adja vissza a cipőit...

–          Ezt nem lehet ledolgozni, fiam. Ez nagyon drága emlék, aki adta, a lelkét adta vele. Vallja be, kinek prédálta el a kanalakat és én kiváltom, aztán lehet beszélni a leszolgálásról. De siessen, mert holnap ismét vasárnap és nem kap kimenőt. Azt se szeretném, hogy a fiamnak mindjárt bosszúsága legyen. Tudja, ő díjat nyert a kezével, úgy bokszol. A futballozásra is rááll a lába. Különben nagyon kedves ember ő is, meg a felesége is. Csak négyéves házasok, minek szomorítsuk őket, Annus fiam. Tudja meg, az első reggelinél az unokámat a kanalakkal akartam megajándékozni. Hétfőn tölti be a három évet. Annus, gondoljon arra az örömre, amit szerezne annak a kis angyalnak.

–   De mikor én nem is láttam a kanalakat... Én igazán...

–   Ne hazudjék! – kiáltotta most már ingerülten. – Csúfolkodik a jóságommal. Más helyen rég lehúzatták volna a bőrét. És maga meri nőnek nevezni magát!

Ez volt az első eset, amikor így reákiabált és ez Annust jobban bántotta mindennél. Ha ezt hallaná az ura, elbujdosna előle a világból...

Aggodalmas tetézéséül aznap a ház körül csavargó Lajos háta mögött egy leselkedő idegen férfit vett észre az ablakból. A nyomában lappangott, vagy a szemben lévő fűszeres ajtajából leste. Egy ízben becsengetett hozzájuk és sokáig sugdosódott az vénasszonnyal. Többször magán érezte különös, nyugtalan nézésű szemét, azután átvett  egy kapukulcsot és elment.

Másnap délután ujjongva, lármásan és ragyogva megérkeztek a fiatal úrék, egy kis szemtelen, de gyönyörű leánykával, aki rögtön reája támadt és követelte, hogy beszéljen vele németül. Ajkbiggyesztve hagyta ott, hogy az anyja ölébe másszék. Féltékenyen taszította el az apja fejét az anyjáétól, aki föléje hajolt a szék háta mögül. Az örömtől ide-oda döcögő nagyanyját idegesen rugdosta...

–   Ne gyere ide. Úgyse kapsz csókot. Megígérted, hogy többet nem cigarettázol, mégis pipaszagú vagy...

–   Bizony isten nem cigarettáztam... Leszoktam egészen, Babi... – szabadkozott hátrálva és közben Annusra szórta dühös pillantásait: – Siessen már azzal a teával és menjen a konyhába...

–   Fél, hogy elárulom – gondolta Annus és kedvet is érzett volna erre. A fiatalok fesztelenül csevegtek, hol németül, hol magyarul a bécsi útról és nagyokat nevettek az egyik hóbortos rokonukon. Olyan szépek és vidámak voltak, hogy belefájdult a szíve. Behunyta szemét és süketnek tette magát, hogy ne lássa, ne hallja az úr enyelgéseit a feleségével, aki színes pillangóként libegett ideoda a szobákban. Szinte érezni vélte rajta a szálló virágport, amint ellibbent mellette.

Annus még a tüzet rakta a puha hálószobában, mikor az úrék bejöttek és a fotelben hancúrozni kezdtek. Éppen úgy, ahogy ők is szoktak az urával ilyenkor esténként... Még különbül is tudnának, ha az urának nem kellene az utcán tolvaj módra lapulni már dél óta. Aggodalmasan nézett ki az ablakon. Lajos már kihívóan a kapuval szemben állt. Dühösen lépett kettőt-hármat. Többször úgy nekiindult, mintha be akarná törni a kaput a fejével...

Amikor elcsendesedett a ház, többé ő sem bírt magával. Annyira vágyott a férje után, aki mellett megint nőnek érezheti magát, hogy az úr kapukulcsát elcsente és a házba lopta Lajost...

Ez feldúltan, hangját alig fékezve káromkodott s rögtön felelősségre akarta vonni a háziakat, miért nem adtak az asszonyának kimenőt.

Alig bírta lecsendesíteni s még védte is az úrékat, mintha egyszerre jobbnak látná őket, amióta az ura leült melléje s a kéthetes éhség türelmetlenségével szorította magához.

–   Elsején itthagyod őket, Annus. Elegem volt a kvártélyosokkal. Az egyiket már a harmadik nap kidobtam. Részegen összerondította a te ágyadat. A mostaninak meg izzad a lába, még az ajtó elé sem teszi ki a bakancsát szellőzni, mert már ellopták egyszer így a cipőjét... Azt hittem, megdöglök nélküled, Annus.

Vadul karolta át mind a két karjával az asszonyt. Az megint erősnek, valakinek kezdte magát érezni. De hirtelen elhidegült csókra forrósodó szája...

A feljáró hideg kőlépcsőin halk lépések csosszantak felfelé. Mindketten az ajtóhoz lapulva figyeltek, s egy fojtott, érdes hangot hallottak. Valakinek azt mondta:

–   Betörő van a házban...

Annus szinte feljajdult...

–   Észre vettek, Lajos... menekülj, az istenért, menekülj, engem már úgyis lopással gyanúsítanak...

–   Téged mernek lopással gyanúsítani, téged, az én feleségemet? Az anyjuk... – lihegte a férfi felgerjedve, s egyetlen rántással lekapta az asszony kosarát a szekrény tetejéről. – Gyere, itt tovább nem maradsz. Gyere, nézzenek a szemembe, hadd tudják meg, hogy te az én feleségem vagy, azután vesse fel őket az átok. Az ellenkező asszonyt karon ragadva húzta magával. Amikor lefelé botorkáltak a lépcsőkön, valaki rájuk kiáltott a sötét aljból:

–   Állj, mert lövök!

–   Lősz te a fenét – mondta a férfi bátran. Letette a kosarat, hogy gyufát gyújtson a sötétben. Felesége erőtlenül roskadt a kosár mellé. A kosár meglódult és nagy robajjal gurulni kezdett a lépcsőkön lefelé. Lajos önkéntelenül utána vetette magát, hogy elfogja.

–   Állj, állj, állj! – ordította az előbbi hang ijedten, majd irtózatos csattanás rázta meg a visszhangos lépcsőházat. Lajos felnyögve, arccal lefelé bukfencezett a kosár nyomában. A fellobbanó villanyfénynél épp annak a különös szemű férfinak a lába elé gurult, aki napokig követte. A markában revolver csillogott. Lajos nyakából dőlt a vér, s tátogott, tátogott, azután beléhullatta fejét a felesége kiborult fehérneműi közé.

Az egyik ajtónyílásban reszkető alsóajakkal a vénasszony feje jelent meg. Csodálkozva bámulta a cselédet, aki jajgatva emelgette a betörő fejét... Szőrös lábakkal megjelent az álmos úr, mögötte lila pongyolában vacogott a szép fiatal asszonyka...

–   Mi történt?

–   Betörőt fogtunk –     felelte sápadtan a revolveres férfi, a telefon számlapját forgatva.

–   Kicsi uram, Lajoskám – nyögte a cseléd fuldokolva...

–   Az a kicsi urad lopta ki az aranykanalakat.

–   Az Istenért, milyen aranykanalakat? – tántorgott kijjebb afiatal hölgy anyósára nézve.

Mire az is közelebb bátorkodott. – Tudod fiam, ezek elloptak három darabot az antik kanalakból...

–   Mama... ez nem igaz. Ez... ez... ez borzasztó tévedés... A kanalakat Babi magával csempészte Bécsbe... Csak ott vettük észre, hogy a táskájába dugta... Azt hitte a csacsi, hogy Bécsben nem lesz, mivel együnk...

–   Ez azután átkozott dolog... – ejtette ki a kagylót a kezéből a revolveres és falfehéren nézett egyikről a másikra. – Engem becsuknak ezért, én kérem, családos ember vagyok... én kérem, önökre küldöm őket, ha... elvesztem az állásomat... Ez... ez kérem...

–   Ne féljen – vágott közbe idegesen az úr. – Eljárok az érdekében...

–   Uracskám... Kicsi uram... – jajgatta eszelősen Annus...

Másnap így írtak az esetről a lapok: „Pórul járt a kezdő betörőpár...”

(1943)