nyomtat

megoszt

A Boldog utcán túl
NAGY ISTVÁN
A TEJ

A TEJ

Karácsony felé történt.

Az egyik Kolozs megyei faluból beállított hozzám egy régi katonapajtásom. Itt Kolozsváron tejes-embernek nevezik. Odahaza a falujában Gangosnak szólítják. Gangos alatt mi, városiak, peckesen járó, rátarti, daliás, sugármagas embert képzelünk. Az én egykori katonapajtásom ezzel szemben alig cöveknyi zömök kis ember. Mindegy, de amikor leült, éppen csak hogy érte a lába a padlót. Zavart töprengés után azt kérdezte tőlem:

–   Tudjátok ti, városiak, hogy milyen tejet vesztek a piacról?

–   Igen – válaszoltam rögtön –, jó vizeset. Literjeharminckét fillér, illetve, amíg a román aprópénz is járja, tíz lej. Ez a maximális ára.

– Az ára igaz – felelte ő elgondolkozva –, de a ,,vizes” nem igaz. Ha kell, meg is esküszöm rája. Egy csöpp vizet sem öntünk a tejbe. De azért – vizes...

A továbbiakban aztán előadta, hogv a kolozsvári tejsorba körülbelül húsz községből a tejfeldolgozó szövetkezetek tagjai hozzák a tejet, előbb azonban, köztük jó maga is beszolgáltatják a szövetkezeteknek literjét harminckét fillérért. A szövetkezet kigépeli a tej javát vajnak, a kigépelt tej literjét pedig hat fillérért maguk a tagok vásároljuk vissza, s ezt a kék vizet árusítják ki ők a piacon harminckét fillérért.

– És nem szégyellitek magatokat, Gangos?

– Én igen, de a többi a markába röhög – süti le a fejét. – Én nem is állok be a tejsorba.

–   Talán olcsóbbért házhoz viszed? – kérdeztem reménykedve.

–   Dehogy viszem. Az asszonyt állítom a sorba. Nem volna maradásom a faluban, ha olcsóbbért adnám. Beszéltünk már erről. Azt mondják, miért legyünk mi szívesebbek, mikor annyi oldalról nyúz minket a város.

–   Hm, a város? Úgy érted, hogy én nyúzlak, meg a többi asztalosok, vagy a gyári munkások feleségei, a tejsorban szitkozódó cipészné, vagy a kevésfizetésű napszámosnék?

–   Én is éppeg így mondtam – legyintett kirepedezett kezével –, de tudod, rettentő sok likat kell bedugdosni a tej árából.

–   Akkor miért jöttél hozzám, Gangos?

–   Mert lesül az arcomról a bőr. Nem igazság ez. Kéne írni egy levelet a tejbiztosnak. Üssék le a gépelt tej árát. Tanulják meg, hogy ilyen is van, de...

–   Na, gyerünk, ki vele! Mi van azzal a „de”-vel?

–   Csak az, hogy a csizmatalp árát kéne előbb leereszteni. És a dohányét, meg az adóét, aztán meg a...

–   Jól van, Gangos – mondtam fellelkesedve –, rögtön megírom azt a levelet, de...

–   Már te is?... – nézett rám gyanakodva.

–   Igen, Gangos, én is feltételeket szabok. Megírom azt a levelet, de alá kell hogy írjad, és aláíratod a többi tejesekkel is. Én is aláírom és aláíratom a szomszédokkal... minél többel...

–   Hogy én azt aláírjam?... – állt fel elkedvetlenedve. – Jó, jó aláírom na, csak ne nézz úgy. De előbb kezdd el te a szomszédokkal... Aztán majd bejövök hozzád valamelyik reggel. Tudod, megbeszélem előbb a faluban.

És zavartan hunyorgatva távozott.

Még ma is várom Gangost. Idestova már egy csomó esztendeje várom. A levelet megírtam, alá is írtam elsőnek. De a szomszédok azt mondták, ők csak Gangosékkal egyszerre kezdik. Gangost azonban hiába kerestem a tejsorban. Nem láttam semerre. Szégyelli magát nagyon, a gépelt tejet ma is a felesége árulja maximális áron. Mielőtt tovább keresném szégyellős katonapajtásomat, íme a levelet közreadom az én egyetlen aláírásommal. Ez is valami kezdetnek.

–   Most rajtatok a sor, Gangos. Üdvözöllek.

(1941)