nyomtat

megoszt

A Boldog utcán túl
NAGY ISTVÁN
LEVÉL A POKOLBÓL

LEVÉL A POKOLBÓL

Grujz néni utcára néző kis szobájában három asszony üldögélt. Rajtuk kívül ott volt még Veresné másfél éves Gyuricája is, aki még se járni, se beszélni nem tudott. Igen élénken figyelte a nagyok mozdulatait, s kitartóan szopogatta hüvelykjét. Ínyei közül kilógó kis ökle alig volt nagyobb egy pipabütyöknél. Gyérhajú fejét édesanyja mellének támasztotta, Veresné egy agyonhasznált, tarkahúzatú úri fotel puhaságával hagyta idomai közé süppedni. Olykor fájdalmas rángással az ajka körül felemelte rongyokba bugyolált bal kezét, s ki tudja hányadszor e napon, feljajdult:

–   Ó, Istenem, már megint lüktet...

A többiek azonban rá sem hederítettek. Az öreg Grujzné a kemence előtti zsámolyon térdeire terített újságpapírra sűrűzte a haját egy csorba fésűvel. A fiatal postásné az asztal mellől hol az újságpapírra, hol az ablakra pillantott. Az utca túlsó felén szuronyos sorfalként vigyáztak a kihegyezett végű léckerítések, hogy az esőverte házak szét ne szaladjanak. Koratavaszi eső cérnázott odakünt, éppen csak annyira, hogy elvegye az ittlakók kedvét a vasárnapi örömöktől. A postásné ásított is akkorákat, amint a kaszten poharai között betegesen ketyegő ébresztőórára tekintett, hogy a többiek is megkívánták.

–   Jaj, már fél négy – sopánkodott rosszkedvűen. – Borzasztó, hogy az a szegény ember ünnepnap sem jöhet haza korábban. Nem tudom elképzelni, mit írhatnak az emberek még vasárnap is...

A kezét fájtató Veresné szenvedőn nézett az óra felé, és sírta a magáét.

–   Jaj, Istenem, éppen úgy lüktet, mint az óra...

Grujz néni a fésű fogai közül ősz hajszálakat markolt össze, a fésűvel meg félrebillentette a kemencekarikát, a lyukon bedobta a hamvadó parázsra, s elégedetlenül mondta:

–   Már fésülködni se merek ezután. Maholnap egy szál hajam se marad...

A lüktetésre panaszkodó Veresné csüggedten nézett egyikről a másikra, s szinte könyörögve kérte őket: mondjanak már valamit, miért lüktet olyan bolondul a keze?

Grujzné ingerülten tekintett rá, s fonni kezdte a haját.

–   Az jó, ha lüktet... Azt teszi ez, hogy a sós kenyérbél kifelé húzza a szálkát...

Látva Veresné kétkedését, korholóan folytatta:

–   Az nekem mindig használt, pedig súrlás közben sokszor tört szálka a körmöm alá. Elég volna a télire tüzelőnek...

–   De ez nem olyan szálka. Ez tölgyfa. Az ilyennel már sokan megjárták a parkettgyárban – ellenkezett Veresné csupán azért, hogy újabb vigaszt halljon. Grujzné azonban türelmét vesztve hajította a fésűt az ablak könyöklődeszkájára.

–   Hát ha nem hisz nekem, akkor tegyen rá sült hagymát...

–   Jön az uram, jön az uram – pattant fel a postásné hevesen, s rohanni készült, hogy megebédeltesse fáradt emberét. De megállt, mert a sárban nagyokat lépő férfi, szokásától eltérően egyenesen idetartott. A fájós kezű Veresné felállt, s a másik kettővel együtt izgatottan lesett ki a közeledő emberre. Szívük hangosan vert, vajon kinek hoz levelet. Két év óta, amióta itt lakott, alig hozott valakinek. Szinte ijedten tekintettek egymásra. Kétségüknek a belépő postás vetett véget. Sapkája ellenzőjéről nagy vízcseppek hulllak alá.

–   Levél özvegy Palkónénak – szólt mogorván.

–   Palkó néninek! – kiáltották egyszerre bizonyos megkönnyebbüléssel, mintha valami veszedelemtől szabadultak volna. Csak Grujzné lett hirtelen izgatottabb, amint sóváran nyúlt a levél után.

–   Jaj – kiáltott fel –, Palkóné már húsz éve várja ezt a levelet, hiába. Kitől jöhetett vajon?

–   Nincs rajta feladó – vont vállat a postás egykedvűen –, de ha valami nagy szerencse van benne, mondják meg, hogy áldomásra számot tartok.

A levelet ezalatt az asszonyok kézről kézre adták, forgatták, tapogatták, világosság felé emelték, de a kék boríték semmit sem árult el titkából. Grujznénak remegett a keze a kíváncsiságtól... Valójában csak ő tudta igazán, hogy mit jelenthet ez a levél özvegy Palkónénak, az udvarán lakó öreg bejárónőnek, aki mióta meghalt az ura, esténként mosásból jövet sosem mulasztotta el, hogy bekopogjon hozzá, s remegő, izgatott várakozással érdeklődött:

–   Ma sem jött levelem, házi néni?

–   Nem bizony – felelte ő napról napra s évről évre ugyanezeket a csüggesztő szavakat. Palkó néni az idők folyamán egyre levertebben vette tudomásul a tagadó válaszokat, s maga elé tűnődve mondogatta:

–   Pedig ideje volna már, hogy jöjjön, házi néni, éppen ideje. Ma is kibomlott az egyik ujjam a lúgban... Az út is mintha hosszabb lenne a belvárosig, mint régebben. Öt óra helyett már fél négykor kell kelnem, hogy hatra beérhessek.

Grujzné, bár jól tudta, hogy az út semmivel sem lett hosszabb, azért egyáltalán nem csodálkozott a Palkóné feltevésén. Elég volt egy pillantás viszeres, dagadt lábaira és az mindent megmagyarázott. Palkó néni különösen télen találhatta hosszabbnak az utat, mert olyankor ő taposott elsőül úttörő lábnyomokat a nagy hóban. Nyáron ő szívta mellre legelsőnek az utcaseprők porát is, Kajántótól egészen a főtérig. Ezért nyáron köhécselt a leggyakrabban. Éjjelenként jól áthallatszott hozzá a vékony falon, mint zörög a melle. De azért, s talán csakis ezért, reggelenként sosem feledte el figyelmeztetni őt:

–   Házi néni, lelkem, ha valaki keresne, ott a lakáskulcs a küszöb alatt. Eresszék be az illetőt...

Hogy valójában ki kereshetné, vagy kitől vár levelet, azt nem árulta el, rábízta a szomszédokra, hadd találgassák kedvükre. Azok úgy vélték, hogy vagy a Regátból vagy Amerikából vár valami gazdag rokont, esetleg sorsjegyügynököt, aki hozza az értesítést, hogy megütötte a főnyereményt. Igaz, Palkóné arról sem szólt egy kukkot sem, hogy sorsjegye volna. Ha a kíváncsiak túlságosan szorongatták, csak azt hajtogatta: Mit lehessen tudni, mikor ki írhat az embernek vagy ki keresi. Egyszer csak itt van, és betoppan a jó világ. Mert annak muszáj már bekopogni. Akkor aztán nem kell többé mosni járni. Vehet magának végre egy jó bő, puha bélésű meleg posztócipőt a tyúkszemeire.

Grujzné titokban több ízben is kicsente a küszöb alól a kulcsot, s át- meg átkutatta az özvegyasszony vackát. Mindenekelőtt persze a szalmazsákot forgatta fel, mert mit lehessen tudni, hogy egy ilyen hóbortos vénasszony hova rejtegetheti a nagy titkot. Bosszúságára azonban egy-két régi fényképen és keresztlevélen kívül semmit sem talált. De a Palkóné makacs levélvárása ismét és újra feltüzelte kíváncsiságát. Erősen gyanította, hogy valami nagy örökséget vár, egy szép napon csak tele lesz pénzzel, s akkor ő is kölcsönkérhet tőle néhány százast...

Most, hogy Palkónét jó hírrel várhatta, szinte égette markát a levél. Mindenféle átlátszó ürüggyel lerázta nyakáról a nyafogós Veresnét, a postásné meg amúgy is ment, s távozásuk után azon mesterkedett, hogyan is nyithatná fel a levelet, de Palkóné csakhamar feltűnt sajátságos totyogó járásával és nagy szatyrával, amiben örökké hozott egy-egy bögre ételmaradékot vasárnapi bejáróhelyeiről. Magában motyogva, elgondolkozva jött s már a kilincsen volt a keze, hogy beszóljon, mikor Grujzné valósággal nyakába esve újságolta:

–   Levél jött, Palkó néni, drága...

Mire az elfehéredve hőkölt hátra. Szeméből könny szökött ki, s tátogott.

–   Nekem... levelem, azt mondja, hogy nekem?...

Habozva, gyanakvón nyúlt a boríték után, amit Grujzné készségesen fel akart, szakítani neki, de ő bódultan támolygott szobájába a levéllel. Izgatottságában sokáig piszmogott a lakattal, amíg ki bírta nyitni. Az elképedt Grujzné orra előtt tapintatlanul magára csukta az ajtót, s a kíváncsiságtól zöldülő asszony jól hallotta, hogy még a riglit is előre taszítja belülről.

Grujzné késő estig izgult, minden percben várta a vénasszonyt, hogy csak beállít, s elújságolja a levél tartalmát.

De az ki sem mozdult a szobából. Másnap még feltűnőbb volt, hogy Palkóné mosni sem ment, szobájából pedig semmi nesz sem hallatszott. Grujzné délfelé már nem bírt magával, s bezörgetett. Semmi válasz. Bekémlelni próbált az ablakon, de azt olyan sűrűn lefüggönyözték belülről, hogy semmit sem láthatott. Végül is oly gyanússá vált a dolog, hogy Grujzné a szomszédokkal feltörette az ajtót. Vissza is tántorodtak a küszöbről azon nyomban. Palkó néni módfelett illetlenül fogadta őket. Vasárnapiba öltözötten, nyelvét rájuk öltve csüngött a gerendáról. Dagadt lábairól hiányoztak a cipők, mintha a hosszú utat, amin elindult, mezítláb kényelmesebben remélné végigjárni.

Grujzné elsőnek felocsúdva, rögtön a levelet kereste. De az eltűnt, semerre sem találta, hiába tett tűvé mindent a szobában. Haragjában aztán kisütötte, hogy az a levél egyenesen a pokolból jöhetett, s maga az ördögfejedelem rendelte magához Palkó nénit. Biztosan visszakérte a levelet is. Máskülönben itt kellene annak lennie valahol, ha nem így lenne, miért akasztotta volna fel magát a vénasszony?

A rendőrségnek azonban sikerült kiderítenie annyit a rejtélyes levélről, hogy azt a városi temetőgondnokság küldte, figyelmeztetve özv. Palkónét, hogyha egy héten belül készpénzzel újra meg nem váltja a régi köztemetőben levő sírhelyét, akkor elévül a hozzávaló joga...

(1939)