nyomtat

megoszt

A Boldog utcán túl
NAGY ISTVÁN
AZ ENYEDI PRIKOLICS

AZ ENYEDI PRIKOLICS

A világháború szörnyetege már 1915. november 25-ig lerázta az évfa leveleit a naptárról, és még mindig nem lakott jól. Nyelte, egyre nyelte a menetszázadokat, hogy azután az állomások torkán át szétokádja őket a világ minden tájára. Így érkezett Nagyenyedre is egy kis hódító csapat. A vitézek egymást kézen fogva bámészkodtak a sűrű ködbe vesző egyemeletesre cseperedett házakra. Némelyik hős bőgve ült az erősebb bajtárs karján, s maszatos orrát odakente az alatta lihegő hadfi sapkájához. Természetesen csukaszürkében lötyögtek valamennyien. A gránitköves, ködtől verejtékező járdán esetlenül botorkáltak az irdatlan nagy fatalpú bakancsokkal az ismeretlen cél felé. Az utcák fullasztó fehér párájában szomorú arcú ténsasszonyok és kékre fázott pocolisták imbolyogtak feléjük. Riadtan megbámulták az ostromlókat, s a merészebb bennszülöttek kérdezősködéseire a csapatvezető kövér kisasszony mérges, náthás hangon válaszolt:

–   Hadiárvák ezek a kolozsvári gyermekmenhelyből. – És türelmetlenül nógatta, olykor titokban dumékkal siettette az el-elmaradozó gyermekeket, hogy minél előbb a rendeltetési helyre érjen velük, mert a zsebkendője teljesen átázott már a sok orrfúvástól. A kis egyenruhás csapat is sűrűn tüsszögött. A menet elején egy tizenhárom év körüli fiú kétéves húgát cipelte a hátán. Három kisebb fiútestvére szorosan mellette vonszolta a két számmal nagyobb menhelyi bakancsot. Szomorú és jóval kisebb társaival ellentétben, elszántnak és rendkívül értelmesnek látszott. Lekicsinylő fintorral nézelődött szerteszét. – Hát még ezt is városnak nevezik? – villogta a kolozsvári nagy házakhoz szokott szeme. Közben figyelmeztette társait a vadlibák gágogására, melyek a város felett húztak el láthatatlanul.

–   Halljátok, ezek vadlibák, és napkeletre mennek telelni, ahol mindig nyár van. Tojnak ezek a háborúra. Hej, ha mi is vadlibák lehetnénk... – mondta olyan vágyódással, hogy a kisasszony is felfigyelt rá, s bosszúsan figyelmeztette:

–   Inkább azon törd a fejedet, milyen mesterséget akarsz tanulni, mert még ma inasnak adnak...

A fiú arcáról rögtön lehervadt az a kis fény, amit az elképzelt vadlibasors világított rá. Megint földön járó, görnyedt hadiárva lett belőle. S egy fokkal még előbbre hajolt alvó húga terhe alatt. Ez fázós kicsi kezét az ő bő ingnyaka mögé dugta melegedni. Forró leheletét is a nyakába szuszogta, amitől a fiú háta közepén csiklandós áramok szánkáztak le-fel. Öccsei közelebb nyomultak hozzá, és a kabátját rángatva, súgva kérlelték:

–   János, ne hagyj el minket te is. Ne menj inasnak, János. – És rettegve sandítottak a kisasszony felé. János feje mélyen a járda fölé lógott, és csak lihegni tudott. Mit is szóljon? Hát tőle függ ez? Talán megkérdezték tőle, amikor idehozták? S bizonyára kérdezetlenül viszik majd tovább. De amikor végre megérkeztek az állami kisdedóvóba, egy nagy terembe, ahol körös-körül a falakon színes nyomatú háziállatok képei bámultak rájuk békebeli ábrázattal, maga sem gondolta volna, ami azután következett. A hátáról le sem tette a húgát, mikor egy üveges ajtó mögül egyszerre falánk, ténsasszonyformájú asszonyok rohanták meg őket. Mintha mostanáig sorban álltak volna odakint, ahogy a lisztért vagy a petróleumért szokás. Talán úgy is lehetett, mert az ajtóban egy igen öreg, gyenge hangú rendőr hadakozott az újabb betolakodókkal,

–   Az árgyélusát! Ne lökdösődjenek, mindenkinek jut gyermek. Még nem fújták le a háborút...

De az átfázott asszonyáradat besodorta őt is a terembe, és tehetetlenül morgolódva szemlélte, amint két-három asszony is megragad egy-egy rémült gyermeket, és ideoda ráncigálják szörnyű lármával:

–   Ez a kislány nekem kell...

–   De én fogtam meg hamarább...

–   Bánom is én! Én már a múltkori transzportra is elő voltam jegyezve... Nekem is élni kell...

–   Csak hallgasson, maga nincs úgy rászorulva! Maga a fia után is hadisegélyt kap...

János vadul védte a testvéreit, de míg a beléfogódzó öccseit húzta vissza, azalatt a hátáról lerángatták a húgát. Ekkor a lányka után kapkodott. Addig viszont az öccseit hordták szét. Kétségbeesetten futkározott utánuk. Szoknyák között bujkált, és lökdösődött. Puha asszonyi hátuljakba és keblekbe ütődött, amint a testvérei után kiáltozott:

–   Sanyi, hol vagy? Feri... Feri... kiálts! Pistuka, Pistuka... Nünüke édes. Jaj, hol vagy, Nünüke?... Eresszék el a testvéreimet! Hová viszik a testvéreimet?

–   Még egyszer az asszonyok közé furakodott, és jobbrabalra harapni kezdte a tolongó nők karját. Egynek meg a combjába mart, amikor a lábuk között akart a testvérei közelébe férni. Sikoltozás, feljajdulás. „Ez a fiú megbolondult! Rendőr, fogja meg! Nahát, rettenetes, hogy megharapott.” A rendőr segítségével a terem sarkába vitték. Négyen-öten faggatni kezdték: Hány éves? Hogy hívják? Mikor megtudták, hogy tizenhárom éves, elszéledtek mellőle, és csalódottan mondták:

–   Ez igen nagy már, és sokat eszik. Inasnak való vad kamasz.

János arcára szorított tenyerébe sírt, könnyei a kabátujjába potyogtak. Zokogása annál hangosabb lett, minél több asszony tűnt el a szomszéd szobában a zsákmányolt gyermekekkel. Ott egy ősz tanítónő írta nevüket, majd csengő koronákban kifizette nekik egy hónapra előre a tartásdíjat az elvállalt árváért. Nemsokára csak ketten maradtak a tyúkszemeit tapogató rendőrapóval, aki halkan szidta az asszonyokat, mert összetaposták a lábát.

Az ősz tanítónő egy egészen fiatal, büszke orrú kisaszszonnyal átsétált hozzájuk, és elküldte a rendőrt:

–   Hazamehet, Mihály bácsi, de a jövő héten ilyenkor megint erre nézhetnek; mondja meg a kapitány úrnak.

–   Megpillantotta a sarokban kuporgó fiút. – Ez az a harapós gyerek? – A kisasszony szelesen kapta magára a télikabátját. – Felviszem Salak úrnak, az majd megszelídíti...

–   Én, fiam, ha volna más, nem engedném ahhoz a prikolicshoz...

–   Hogyan?! – kiáltott fel csodálkozva és egy kis lenézéssel a lány. – Még Irma néni is elhiszi azt a... azt a csacsi mesét róla?

–   Én csak azt tudom, fiam, hogy Enyeden senki nem adná hozzá inasnak a gyermekét, még a falusiak is elkerülik...

Jánoska arcára borított ujjai közül leskelődött. Majd a fülében ragadt prikolics szó értelmét találgatta magában. Vajon milyen mesterség lehet az? Mikor a sötétedő utcákon a kisasszony háta mögött kullogott, az elfutás gondolata áramlott le a lábába és onnan vissza a fejébe. Megkeresi, és visszalopja a testvéreit. Dolgozik ő értük, hisz eddig is dolgozott, amíg az anyja a járványkórházba nem került tífusszal. Kolozsvárt a gyufagyárban hat koronát keresett hetenként. A vonat ablakából itt is látott egy-egy magas kéményt. Ki tudja, még a „Hangyába” is felvennék... De mire eldöntötte volna a szökést, a kisasszony egy kapu előtt megállott, és becsengetett egy rángatható fogantyúval. Éppen akkor gyúltak fel az utcai lámpák, amikor a fekete kapunyílásban egy törpe alak dugta ki a fejét. A szája helyén tüzes karika izzott.

A kisasszony gőgösen köszönt rá.

–   Elhoztam az új inast, Salak úr – és ezzel el is sietett.

Salak úr kinnebb dugta a fejét. Jánoska ekkor vette észre, hogy a tüzes lyuk a szája helyén egy vastag, égő szivar. Szédítő bagószagot lehelve szólalt meg vastag, érdes hangján:

–   Gyere be, vigyázz, aki ezen a küszöbön átlép és lopni mer nálam, annak kitekerem a nyakát.

Követte, s tiltakozás fojtogatta, mert sohasem lopott. Még gyümölcsöt sem, pedig a barátai eleget csalták Kolozsváron, de ő mindig az apja érthetetlen és amellett sok fejtörést okozó bölcsességével tért ki: „Ezen a világon minden a miénk, és emelt fővel sürgesd az elszámolást, de ne lopj...” Persze, a barátai kinevették mindannyiszor. Vajon ez a prikolicsmester vagy mi a csuda, nem nevetné-e ki szintén? Azonban a torkába fulladt minden szó, hisz olyan fekete volt ez az udvar, akár a világ végén a semmi... Ráadásul az előtte járó alak tömbje hirtelen emelkedni kezdett a levegőbe. Még surrogást is hallott. A következő lépésnél irtózatosan nekiment a fejével valaminek. Salak úr rákiáltott a magasból:

–   Vigyázz, te marha, nem látod, hogy itt tornácfeljáró van?

És csakugyan, nemsokára fapadló döngött a bakancsa alatt. Ugyanakkor tompa kopácsolás és nyöszörgő hangok közeledtek feléje. Hirtelen kinyílt az ajtó, s fénykocka zuhant a tornácon keresztbe. A mester eltűnt benne. Ő meg összeverődő fogakkal hátrált az ajtóból vissza. A küszöbön túl hegyén-hátán szorongó koporsók acsarkodtak rá. Az egyikből vagy mögüle pedig egy fehér hajú halott emelkedett fel, azután előtűnt egy sárga arcú fiúfej is.

–   Lódulj be már, te mafla – dörrent rá a mester, és észrevéve rémültségét, vigyorogva berántotta az ajtón, és az előtérbe lökte. Két fösvényen égő petróleumlámpa fénykörében a koporsókon túl gyalupadokat, fűrészeket, forgácshalmokat vett észre. A forgácsban térdig elveszve állott a két hulla. Enyves, nehéz, páncélszerű kötény lógott a nyakukban. A fehér hajú épp cigarettát sodort, és dohányszálakat köpködött. Ronggyal betekert szárú szemüveget hordott. Feltűrt ingujjától lefelé vakítóan fehér bőrű, índudorokkal, bogokkal tarkított karja volt. Ha ugyan nem kicsavart fagyökerek voltak azok. Fűzetlen cipőjéből kifityegett a nyelv, s akkora trottya lógott hátul, akár a bicskát, fésűt és szipkát áruló bosnyákoknak. A fiú csak egy nagy, szinte földig érő kötényből és egy fejből állott. Salak úr beajánlotta őket:

–   Ez Harmati, a segéd úr, az pedig Sándor, az öreginas. Fogadj nekik szót... hogy jó iparos váljék belőled... Te, Sándor, tanítsd meg szeget egyenesíteni... Vacsorára süssetek pityókát! – Azzal ki is ment, a tarkóján kifehérlett fejbőre, mintha soronként ültették volna el a haját, s minden második sort kihagytak volna... Ahogy kitette a lábát, Sándor rögtön egy jókora ládát húzott elő az egyik gyalupad alól. Színültig tele volt rosszindulatúnak látszó, kitekert nyakú, rozsdás szegekkel. Sándor olyan buzgalommal mutogatta a kiegyenesítés titkait, ami elárulta, hogy régen készülhetett erre az ünnepélyes pillanatra, amikor ő is valakivé válik. Öreginassá. Nagy rang ez. Ott kezdődik az ember, és ott ér véget a szegegyenesítés. János még inkább megrémült ennyi görbe szeg láttára. Nyomban gyűlölni kezdte őket, s úgy gondolta, hogy bennük lelte meg a prikolics szó magyarázatát. A koporsók már nem is tűntek olyan félelmeteseknek, biztos akart azonban lenni, és a gyufagyárban megszokott közvetlenséggel két vérhólyag után letette a kalapácsot, s a hullák felé fordult:

–   Mit tesz az, hogy prikolics?

Harmati úr és az öreginas egyszerre abbahagyták a gyalu alatt jajgató deszkák gyötrését. Megdöbbenten és sokat sejtetően pillantottak egymásra, végül pedig csodálkozva ránéztek. Harmati úr a mutatóujjhoz hasonló valamivel benyomta az egyik orrcimpáját, a másikból meg kifújta a port. A torkával is baj lehetett, mert a szerszámszekrényből viszont egy sötét színű folyadékkal töltött üveget vett ki, és nagyokat kortyintott belőle. Ekkor megjött a hangja is:

–   Csak volna itt a mester, az ilyen kérdés után rögtön szétmázolna, mint egy bolhát.

–   Csak azt szeretném tudni, miféle mesterség a prikolics.

Azok ketten elnevették magukat. Ő pedig már szinte otthoniasan felült a gyalupadra, s lábát kezdte lóginyázni, de mintha csak a Harmati úr fejére ült volna, úgy ráordított, hogy lába rögtön abbahagyta az ingázást.

–   Nem szállsz le onnan, nyavalyás! Mert a fejedbe hajítom a ropántot – és felragadta a hosszú, különös nevű gyalut. – Gyerünk azokkal a szegekkel...

De ő bambán, értelmetlenül bámulta őket.

–   Miért szálljak le? Hat óra már rég elmúlt. Majd holnap reggel nekikezdek... Vagy... itt... éjjeli schichtben dolgozunk? – s ezúttal leereszkedett a lábára. – De én jobban szeretem a nappali schichtet. A... a gyufagyárban is mindig így dolgoztam... Reggel hattól este hatig. Reggel nyolckor negyedóra frustukidő volt. Délben egy óra ebédszünet. Csak édesanyám túlórázott, amíg...

Elakadt, mert olyan dermedten nézett rá az a kettő, hogy megint hullának látszottak. Sándor még a száját is eltátotta. Maga is félős oldalpillantást vetett a koporsók felé. Tán csak nem azokban vackolódik valami? S azért gebedtek meg ezek ennyire. De miért nézik mégis őt? Jaj, csak nem a háta mögött látnak egy... E percben a piactéri öreg református templom órája ütni kezdett. A szíve helyén érezte lógni a harangot, ami pontosan tizenkettőt kongatott...

–   Már éjfél? – nyöszörögte. – Mit néznek úgy? Talán a hátam mögött... Mi van a hátam mögött? – ugrott feléjük elfehéredve, úgy, hogy még Harmati úr is meghőkölt egy pillanatra, de utána nyomban harsogó kacagásba tört ki az öreginassal együtt.

–   Nyavalyás – recsegett a segéd –, csak nyolc óra van most. A mi templomunk kiüti előbb a négynegyedet, s csak azután az órákat... Mit gondoltál, mi van a hátad megett, te nyálas?... – és gyökérszerű ujjaival a fiú fejét átmarkolva, erre-arra lógatta.

–   Azt hittem, kísértet...

–   Attól a kísértettől csak Salak úr fél. – Elmerengett. – Hej, hej, valamikor Pesten, Bécsben és Prágában én is dudaszóra dolgoztam. A lámpagyújtás örökké sör mellett talált, pedig csudaszépen égtek azok a büdös gázlámpák. – Ellágyulva nyúlt az üvegje után. – A lábamban most is bizseregnek a fehér vándorutak kilométerei. A karomba pedig külföldi deszkák göcsei rúgták ezeket a csomókat... Biza, még paliszánderfából is dolgoztam... De megette a fene az egészet. Ládd – és az ablakból bevett egy cserép virágot –, ez mindenem, ez az én leányom. – A nagy pléhkannából vizet kortyintva, a szájából öntözte meg a virágot. – De te ne jártasd a szádat a mester előtt a dudáról. Nem szereti az még a harangütést se... – Ezzel megint gyalulni kezdte a koporsófödelet. Sándor is nekikeseredett a fenékgyalulásnak, s közbeközbe csudálkozó pillantásokat küldött az új inasra. Ő még sohasem látott gyárat, pláne gyufagyárat...

Bizony, Harmati úr csak akkor dobta le maga elől a járomnak nevezett kötényt, amikor tizenhatot kongatott a toronyóra... Jánossal összekotortatta a gyalult forgácsot. Kiválogatta belőle a fadarabokat, s az egészet egy koporsóba lökte, lerúgta lábáról a cipőt, s beledőlt maga is. Élvezettel vakarózott. Megkezdte az álla alatt, és úgy haladt le fokozatosan, egészen a talpáig, azután fel a hátulján tarkójáig. Csípte a tölgyfapor... Ásított.

–   Sándor, add ide azt az üveget, azután mehettek aludni... Ha leesik a hó, ti is beszorultok a koporsókba – nyúlt el roppant fáradtan, s lehunyt szemmel lihegte: – Bizony, te új inas, itt reggel öttől éjfélig tart a gürcölés...

*

János a fáskamrába ment aludni, a kihordott gyaluforgács tetejére. A köd utánuk bújt a pokróc alá. Sándorral összebújva ismerkedtek. Elbeszéléséből megtudta, hogy ő is hadiárva. Naszód megyéből való, egy húsz házból álló román községből. Azután János mesélt a gyufagyárról, apjáról, aki festő volt, a járványkórházba került anyjáról, akiről nem is tudja biztosan, meghalt-e igazán, mert a temetésre nem vitték el. – Jól kibabrált velünk ez a háború, csak tudnám, ki csinálta! Odaállítanám szeget egyenesíteni a pasast. Csupa vérhólyag a kezem – fejezte be végül.

–   Én megmondom, ki csinálta – súgta Sándor. – Csak húzd be jól a fejed a pokróc alá. Nehogy meghallja a piszok, mert széttép Salak úr. Tudod, ez úgy volt, hogy a sátánmester a pokolból a világra utasított tizenhárom sátánkutyát. Ezek egy híd alatt keresztülbukfenceznek a fejükön, és emberré változnak. Egy másik kecskebukával akármikor kutyák lehetnek újra. Az ilyeneket nevezik prikolicsoknak. Ezek hol kutyabőrben, hol ember képében verekedést, bicskázást és háborút hergelnek az ember és állat között. Egy ilyen prikolics Salak úr is a tizenhárom közül halkította le a hangját. – A háborút azért csinálta, hogy fogyjanak a koporsók... Békében, amikor ritkán haltak az emberek, éjjelenként összemart néhányat, és mérges nyálától rögtön meghaltak...

–   Buták! – vetette közbe János. Miért nem jöttek hozzánk a Pasteur-kórházba, ott kimosták volna azt a nyálat.

–   Ez nem olyan nyál ingerlődött fel Sándor... – Ez most is elmegy éjjelente a katonakórházhoz, és addig vonít, amíg a leheletétől meghal egy-két sebesült... Ha nem, jaj neki! Mert holdtöltekor az őrhegyi temetőben összegyűl a tizenhárom kutya, és amelyik kevesebb kárt és halált okozott, mint a többi, azt cefetül összevissza harapják, karmolják... Láttad volna csak a múltkoriban, hogy sántított egy reggel... Az arcáról is lehúzták a politúrt. Ezért dolgoztat minket ennyire még vasárnap is... Sose jár templomba... rögtön kutyává változnék, ha egyszer templomba menne. Holnap megmutatom neked a hátulsó kerítésen azt a lyukat, ahol közlekedni szokott, amikor rájön... Ezt csak úgy lehetne elpusztítani, hogy egyszer egy papnak a temetésére elhívnák a templomba... Ez átok rajta, hogy muszáj elmenjen. Nézd meg, amikor hallja, hogy beteg valamelyik pap, rögtön eltűnik a városból.

–   Ez borzalmas nagy gurítás, ilyent még nem hallottam hazudni – vágta rá János, kis borzongás után.

–   Kérdezd meg Harmati urat – méltatlankodott Sándor. – Azután én csak jobban tudom... Én vagyok az öreginas, nem te... Ha egyszer meglesed Salak urat mosdás közben, hát csupa szőrt látsz mindenhol. A háborúba is ezért nem vitték el... Igenis, hogy ő csinálja a háborút...

–   Nekem a gyufagyárban Mózsi bácsi, a kakasgyufaosztályról, azt mondta, hogy egy nagy akarat lebeg a világ felett, és az csinálta...

–   Ő az a nagy akarat, a prikolics...

–   Akkor én le is győzöm, elcsalom a templomba...

–   Ki? Te csalod el? Tán Árgyélus királyfi vagy. Aztán melyikbe csalnád? Mert csak a mi templomunk volna jó. Ott rögtön kopogó kő lesz... De hogy is jut eszedbe, hogy pont neked fog elmenni, a fiatal inasnak...

–   Na, majd meglátod – hetvenkedett János. Már-már összevesztek volna, ha az álom nem nyomja el őket. Sándor álmában egy fára kúszott, s csak amikor a lombok közé ért, vette észre, hogy bizony azok nem lombok, hanem egy gyárkéményből kitóduló füst bodrai. János viszont azt álmodta, hogy kőkutyán lovagolt, és görbe szegeket tömött annak morgó torkába... Másnap, harmadnap egyre szenvedélyesebben kezdte óhajtani, bár valóra válthatná hősi álmát. Amit ő gurításnak tartott, igaznak bizonyult. A nevezetes lyuk ott a kerítés alatt, és fehér kutyaszőrök fénylettek a földön. A mester hűségesen megrugdosta minden reggel fél ötkor a kamara oldalát ébresztőnek, és hajszolta őket kegyetlenül. Ő maga csak éppen hogy felkötötte a tiszta kötényt, de a fényezésen kívül nem dolgozott egyebet, leplezetlen szenvedéllyel politúrozta a koporsókat. Csakhogy ilyenre kevés és ritka rendelő akadt. Nagy keletje inkább a fenyőfakoporsóknak volt. Harmati úr végighálta valamennyit, és mindenikkel eltemettek egy keveset belőle is. Salak úr viszont inkább csak a rendelőket hajtotta fel. A tífusz jól működött a falvak gyerekei közt. De maga egyetlen temetésre se ment el.

Egy vasárnap délután a János legnagyobbik öccse állított be váratlanul, és templomba hívta az örvendező inast, de a mester színéből kikelve kergette el a megszeppent gyereket.

–   A műhelynél hova kell neki szentebb templom? A munka pedig a leggyönyörűbb imádság. Majd ha öt év múlva felszabadul, nyalhatja a papok talpát...

Rá néhány napra meg Harmati úrral veszett össze förtelmesen Párizs bombázása miatt, mert a segéd rosszallotta, hogy ártatlan asszonyokat és gyermekeket gyilkolnak...

–   Csak irtsák egymást a birkák, ha nem tudnak emberek lenni – kiáltotta a mester...

Sándor diadalmasan hunyorított a hitetlen Jánosra. Ez már alig kételkedett a prikolicsmese valódiságában. Csak azt nem értette, hogyan lehetnek olyan szép gyermekei egy kutyaembernek, mint a vele egyidős, polgári iskolába járó Zsuzska és a kollégiumban tanuló Imre. Ezek annyira barátságosnak bizonyultak iránta, hogy még birokra is keltek vele a padláson, amikor hébe-korba füstölt kolbászért küldte fel őket a ténsasszony. Különösen a Zsuzskával való küzdölésben telt nagy gyönyörűsége. Ehhez hasonló érzést még csak békében észlelt magában, amikor jóllakásig ette magát zsíros kenyérrel. Azután meg azért kezdett, búsulni, hogy mi lesz Zsuzskával, ha az apját elcsalja a templomba... Mit is szólna, ha megkérdezné tőle: Zsuzska kisasszony, nagyon búsulna, ha az apja kővé válna?... Igen, tudta már, hogy ezt nem lehet sokáig halogatni, mert kibírhatatlannak érezte, amit az apja velük művelt.

Például egy hétfő reggel Harmati urat nem találták a műhelyben. Vasárnap kétheti fizetést kapott kézhez, és szórakozni ment, ahogy ő jelezte. Így csak ketten slájfolták a koporsókról a gipszelést egy habkőkockával. Unalmas, zajtalan munka volt ez. Tán gyűlöletesebb a szegegyenesítésnél is. Dideregtek, és kapunagyságúakat ásítottak hozzá. A házban a hajnali csend ölelkezett a sötétséggel. Hát egyszer csak ingben, alsónadrágban és papucsban berontott a műhelybe a mester, és káromkodva felragadta az erős tölgyfavonalzót, a két méter hosszú richsájd volt ez szakmai nyelven. Nos, ezt eltörte a hátukon...

–   Alusztok, ugye! Ezért nem hallok egy koppanást se. Mit gondoltok, én a fülemre feküdtem, lehet tőlem lopni a drága időt és kosztot? Hát ez a tekergő Harmati még mindig nincs itt? Már fél hat, s még semmit se dolgoztatok... Estére két koporsót kell liferálni... Te pedig, János, fűrészelj egy új richsájdot. Mutasd meg neki, Sándor...

A richsájdkészítés némileg megvigasztalta Jánost. Gyönyörködött is a művében, amikor készen volt vele. De másnap reggelre Harmati úr még mindig nem került elé, és ők ezúttal is a tegnapi slájfolást folytatták. János tanácsára azonban időközönként a padlóra dobtak egy-egy lécet, s haszontalanul kopácsoltak a kalapáccsal a koporsók oldalán, hogy a mester ne panaszkodjék a zajhiányra... Az ám, de dörrent a konyhaajtó, és hasig kigombolt hálóingben, csúf szőrrengeteggel a testén, újra rajtuk volt a mester. Dühösebben, mint tegnap, és három darabra törte rajtuk János első remekművét...

–   Lelenctöltelék bitangok, egész éjjel le nem hunytam a szememet a köszvény miatt, és most, amikor elaludtam volna, akkor kopácsoltok nekem, ha kell, ha nem. A slájfolás nem jár zajjal, talán kalapáccsal slájfoltok? És te nyomorult, ilyen gyenge richsájdot csináltál? Te, ez lénia neked?

–   Hát nem is bot – csordult ki a méreg a vérig sértett Jánosból, és még a fejét sem sütötte le. Ellenben Sándornak megroggyant a térde. A habkőkocka hangos koppanással pottyant ki a kezéből. Vacogva bámult a mester szőrlombjaira. Ez pedig hitetlenkedve, elámulva torpant meg a senki fia lelenctöltelék előtt. Közben észrevette, hogy Sándor a mellét csodálja. Hirtelen zavarba jött, s az inge után kapkodva hátrálni kezdett az ajtó felé.

–   No, várjatok, ha bot kell nektek – ropogta félelmetesen, és bevágta maga után az ajtót.

–   Láttad? – jajdult fel nyomban Sándor. – Csupa szőr... Bújjunk el, az istenért... Hogy merted neki azt mondani? Most hozza a botot, s az nem törik el, ne félj!...

–   Bánom is én! Úgyis kővé változtatom még ma, hogy legyen vége ennek... A marha prikolics, sehogy se jó neki... Csak Zsuzskát sajnálom, de ha az én apámat elnyelte a háború, az övét is elnyelheti a béke... Tudd meg, én leszek az erősebb nagy akarat. És hazamegyek Kolozsvárra, elviszem a testvéreimet is. Csak már jönne a bottal, hogy ne sajnáljam Zsuzskát...

A mester azonban nem jött. Egész délelőtt nem mutatkozott, fájlalta a lábát, és ágyban fetrengett... De a fiúk tudták, milyen köszvény az... Legalábbis biztosra vették, hogy az éjjel megint az őrhegyen marták össze a lábát... És vitatkoztak, veszekedtek, hogyan csalják el a templomba és főként melyikbe. Sándor az öreginas jogán és más egyebek alapján a román templomhoz kötötte magát. – Ami biztos, az biztos – jelentette ki. János a reformátustól nem akart tágítani. S végül azt az engedményt tette, hogy Sándor, mikor borért megy ebéd előtt a mesternek, a román templomban hígítsa fel szentelt vízzel a bort... Ő pedig majd kitalál addig valamit, hogy átcsalja a közeli református templomba. Így a kettő csak megteszi a magáét... Ebéd tájt azonban előkerült a két napja elveszett Harmati úr. A csak ünnepnapokon viselt szemüvege el volt hasadva, cipőfűzőjét, mint mindig, most is maga után húzta a sárban. Szinte átfordult a tornác korlátján, úgy tántorgott. Közben kiabálva egy üres üveggel fenyegetőzött.

–   Vége már a negyvennyolcnak, majszter uram... Micsoda disznóság ez, hogy két hétre csak annyi fizetést ád nekem, hogy két nap alatt lehörpintem az egészet? Még be sem vagyok rúgva, majszter uram... – Az üveget behajította az üvegajtón. – Nesztek, koporsók, egy kézigránát... Robbanj fel, te enyves kripta!... Nekem elég volt. Gyertek ide, János, Sándor. Facsarjatok nekem egy szivart, azután temetünk... Elé a legszebb koporsót nekem. Fúrjatok a fejemnél egy nagy lyukat a fedelén, és tegyétek a fejemhez a virágomat, hogy a lyukon nőjön ki, míg a világ, hogy a szakállam is kifelé nőjön a lyukon... Pukkadjon meg ez a prikolics, ez a hullarabló vámpír... Te, annyi asztalt, széket csináltam neki, hogy... hogy... na, kutyagumi... kutyagumi... – és belétántorgott az egyik koporsóba. A virágcserepet meg Jánosnak kellett a fejéhez beállítania. – Most rám a fedelet, a legszebbet. Érted, én meghaltam... még amikor az első pohár szeszt hörpintettem le... Írjátok a fedélre: itt nyugszik Harmati, aki jól tudott hörpinteni... Ennyi engem megillet...

Sokáig csuklott, csámcsogott, s végül, a repedt szemüveggel az orrán, elaludt a kemény deszkák közt.

Sándor közben elment borért. Kipirult arcáról János jól láthatta, hogy sikerült a szentelt vizet a borba töltenie. Nemsokára már a mester hasában locsogott az egész. Ebéd után roppant izgatottak lettek, mert a prikolics még hevesebben jajgatott a lábával, s egyre csak azt fújta: ,,Csak esne már le a hó... addig nem lesz nyugtom...” Jánost a patikába szalasztotta a ténsasszony sósborszeszért... Visszajövet János a református templom ajtaját nyitva látta, és megfigyelhette az öreg tiszteletest, amint két-három katonatiszttel ide-oda kóborolt az üres padok közt. – Megvan – motyogta magában. – Tudom már, hogy csalom el. – Rohant haza. Szerencséje volt, mert a mestert elgyötört állapotban a műhelyben találta, amint éppen káromkodva rázogatta Harmati úr lábát. Egy öreg földmíves estére koporsót rendelt a lányának, de a segéd tántoríthatatlanul horkolt virágja tövében, a levelek rezegtek a szuszogástól... János kerülte erről, kerülte arról a mestert, s tátogott, mint a pípos tyúk, míg ki merte nyögni a világ sorsát jobbra fordító hazugságot:

–   Salak úr, az öreg... református pap, izé a tiszteletes úr legurult a toronygrádicson, és me... meghalt. A ká... kántor úr kéreti, tessék rö... rögtön a templomba menni, és méretet venni a koporsó céljából... De gyorsan, mert azt hiszik, tífuszos volt...

János befejezésül akkorát nyelt, hogy a nyelve is majd utánacsúszott. Salak úr olyan megrökönyödve bámult a lihegő fiúra, hogy ez szentül meg volt győződve, hogy a mester megijedt... Sándor behunyta a szemét, és egész kicsire zsugorodott izgalmában. Félájultan hallgatta a hitetlenkedő mester morgásait, amivel szabadkozott, vonakodott, hogy ő ezt nem hiheti, és ő nem megy sehová. Költsék fel ezt a tekergő Harmatit, mert ő lépni is alig bír... Kiabálására a ténsasszony és Zsuzska szaladt be a műhelybe. Ők előbb azt hitték, Harmati halt meg, majd hüledezve ismételtették el Jánossal a kántor üzenetét.

–   Pedig de édes öregember volt... – szörnyülködött a ténsasszony. Zsuzska meg kiszaladt a kapuba, és azzal az újsággal libegett vissza kifulladva, hogy a templom előtt már nagy csődület van. A mesterné taszigálni kezdte az urát...

–   Akkor csakugyan siess, Károly fiam, Harmatit úgysem ébreszti fel még a negyvenkettős ágyú se holnapig. Pedig kár volna elszalasztani... Tán még a püspök úr is lejön. Ha nem sietsz, elcsípi előled a konkurrencia ezt a temetést.

–   De hát miért tartok én segédet? Én már beteg se lehetek nyugodtan? – rúgta a koporsó oldalát Salak.

–   Zsuzska karon fog, fiam, és elkísér... Vagy menjenek veled a fiúk... Eredj, hozd ki apádnak a bekecsét, Zsuzska...

–   A botomat is hozd – kiáltotta a mester... – De ha beledöglöm ebbe a járásba, hát vessetek magatokra... Nem érted? A botomat is!

A két fiú remegve húzódott hátrább. Ha lehetett volna, elpárologtak volna jó messzire, hogy csak akkor kerüljenek elő, amikor a mester már kővé dermedve hever a templompadlón. Mikor kivilágosodik az ég, mint a mesebeli városban, a hétfejű sárkány lenyakazása után. Akkor, amikor egyszerre magától megkondul valamennyi enyedi harang, hirdetve a békét... Ahogy János elképzelte ezt, amikor az összeesküvést kifőzték... Igen, akkor előállni a győzelem után, hogy a polgármester úr tűzze enyves kötényük mellére a kitüntetést, és azt kérdezze tőlük: Mit kívántok, fiúk? – Mire János azt felelné, hogy adjanak neki annyi békebeli zsíros kenyeret, amennyi belefér. Ezenkívül engedjék meg, hogy addig birkózhassék Zsuzskával, amíg elmúlik minden bánata. Azután kerítsék elé neki az anyját élve vagy halva, s adják vissza testvéreit...

A műhely legtávolabbi sarkából nézték, hogy a mester nyögdécselve, morogva elbicegett a Zsuzska karján...

–   Látod, hogy fél a kutya – súgta Sándor. – Érzi a vesztét...

–   Csak Zsuzska eresztené el a karját a templom küszöbén – dadogta János tűnődve... – Szegény, nagyon meg fog ijedni, de nem tehetek róla, ha ilyen apát választott magának...

Közben kiosontak az első kapuba, és onnan lesték borzongva a templomhoz érkező mestert. Most befurakodtak a szájtátók közé, akik érthetetlen okokból a toronyra mutogattak... Na és most. Most átlépte a mester a templomküszöböt is. A szemük majd kiugrott a fejükből, úgy néztek, mert a templom előtt ácsorgók izgatottan kezdtek nyüzsögni, mozogni... Jaj, és akkor megkondultak a harangok...

–   Győztünk – vinnyogta Sándor, és János hasába bokszolt egyet, de az csak állt, állt bódultan a harangzúgástól, és lefelé nézett önfeledten az utcán. Sándor is arra pillantott, és kis híján térdre esett. Botját rázva Salak úr vágtatott visszafelé, de úgy, hogy Zsuzska alig bírta mögötte szusszal. Mintha sosem fájt volna a lába. Sándor bedöntötte a kapuajtót, és majdnem az orrán csúszott a fáskamráig. Ott be egyenesen a forgács közé! Port, forgácsot nyelve fúrta be magát a legfenekére... Ezalatt János csak állt szomorúan a kapufélfának dőlve. Csak amikor két lépésre ért a mester, akkor húzódott be az udvarra. Ezt is csak azért, hogy az utcán járkálók ne lássák, ami ezután történik. Kicsit reszketett az alsóajka, amikor a háta mögött hallotta a nehéz szuszogást. Pillogva fordult szembe a tátott szájjal hörgő Salakkal.

–   Te... te, az anyád... istenit, miért tetted ezt velem?

János csüggedten nézte a botot, és amennyire tőle telt, bátran igyekezett felelni:

–   Azt hittem, maga prikolics, aki a háborút csinálta...

Salak kezéből kihullott a bot, s a tornác fájának szédült.

–   És aztán? Beszélj, mert, mert... Na, aztán, ugye, kőkutyává válok, mi?

S e pillanatban mintha nevetés vibrált volna a mester arcbőre alatt

–   Ezt akartad?

–   Igen, de maga vagy nem prikolics, vagy...

–   Vagy? Mi az a vagy?!... – ordította most már úgy, hogy János megrázkódott belé, és a tornác lépcsőjére rogyott zokogva...

A ténsasszony, aki egész idő alatt a konyhaajtóban állott, most integetni kezdett a fiú felett az urának.

–   Hagyj békét neki, Károly – súgta.

–   Csak még azt akarom tudni, ki tanította erre, hogy ezt a csúfot űzze velem. Aztán takarodjék innen... Hol van Sándor? Sándor, gyere ide! – És benyitott a műhelybe, lement a fáskamrába, és lábánál fogva húzta elő a fiút. – Ki találta ki, hogy engem ilyen hazugsággal a templomba küldjön?

Sándoron forgácsok csüngtek, s maga is egy vékony, zizegő forgácspántlikának tetszett, amint rámutatott Jánosra.

–   Salak úr, kérem, én igazán nem. Ő, ő volt, még a szentelt vizet is ő mondta, hogy öntsem a borba ma délben.

Salak a feleségéhez fordult.

–   Mondtam, ugye, hogy a bor nem olyan, mint máskor. És még én hagyjak békét neki?! Takarodj, de még most. Eredj vissza a gyufagyárba vagy a lelencbe. Te túlságosan pimasz vagy nekünk... Siess, siess, amíg fel nem veszem azt a botot – de a hangjában bizonytalanság érzett, s elgondolkozva tekintett az elsompolygó fiú után... Hümmögött, csóválta a tejét. – Hogy ez hogy megmondta a szemembe... Ilyen inasom se volt még... És azt a richsájdot milyen szépen megcsinálta. – A botot arrébb rúgta. – Ezt tüzeljétek el, ne kerüljön többet a kezembe... Te pedig, Sándor, szaladj az után a nyavalyás után és hívd vissza. Ilyen ésszel nem kergethetek el egy kölyköt... Ez még feltalálhatja nekem a mesebeli csudaasztalt... Mozogj, te pápáláptye, mert még elbujdosik.

A kullogó Sándort megelőzve, Zsuzska futott János után, de Jánost elnyelték már az utcák. S a templomtoronyban még mindig zúgtak a harangok. Búcsúztatták az egyiket a toronyból. A tövében ácsorgó diákocskák arról susogtak, hogy az egyik harang még holnap berukkol tüzérnek a harminckettős és felesekhez. Leveti magáról ezt a tágas, öreg toronynadrágot, és ezután szűk ágyúcsőbe szorul. Jánosról többet sose hallottak Salakék.

Ki tudja, talán ma is küzd valamerre a prikolicsokkal.

(1937)