nyomtat

megoszt

A Boldog utcán túl
NAGY ISTVÁN
ÉBREDÉS

ÉBREDÉS

Hosszú Pál két éve leépített magántisztviselő szédelegve a kétnapi éhezéstől, inogó térdekkel, hóna alatt egy négyszáz oldalas utópisztikus társadalmi regénnyel, belépett a csendes, elárvult bútorozott albérleti szobába, amiért már három havi lakbérrel tartozott. Felesége a kis szöszke Palikával hazamenekült falun élő nyugdíjas apjához. Hosszú pedig itt maradt állást keresni, ami nem sikerült. Ruhája megkopott, kéthetenként borotválkozott, ágrólszakadt embernek nézett ki. És csak minden második nap jutott valami élelemhez. De ma még ezt sem volt képes felhajtani. A háziasszonya is csak azért tűrte, mert minden percben várta, hogy őt is kidobják a lakásból.

Hosszú lerogyott az asztal mellé, és a könyvet fellapozva, töprengeni kezdett.

Ez így nem mehet tovább, vagy öngyilkos lesz, vagy fellázad: ez a könyv fogja eldönteni, hogy melyiket válassza. Ha ez a kötet meg tudja győzni, hogy egyszer minden jóra fordul, akkor... hm, akkor... És nekifogott olvasni. Olvasott makacs kitartással, miközben gyomrában verklizett az éhség. De nem vette tudomásul, a sárga bútorok is eltűntek előle, az ablak alatt elrobogó szekerek lármája sem zavarta.

Egyre mélyebbre hatolt a betűrengetegben, olvasott egész nap és egész éjjel, reggel felé aztán a feje bezuhant, a könyv lapjai közé, és az abbahagyott mondatok képekké rajzolódva továbbgöngyölődtek agyában.

Széles parkírozott utcában találta magát. Amint szédelegve vánszorog, csodálkozás tölti el, vele egy irányban fehér ruhás, rendkívül kövér alakok csoszognak. Az épülettömbök derékszög alakban, sima homlokzatokkal sorakoznak az utca mentén. A házak közötti füves térségen szintén kövér gyermekcsapatok hancúroznak. De még inkább elképedt, amikor az utca végére érve, hatalmas térségen találta magát. A térre torkolló utcákból pedig tömegesen érkezik a kövérek sokasága, és a tér közepén márványlépcsőkkel övezett emelvény köré gyülekeznek.

–   Mi készül itt, kérem? – kérdezte a melléje került verejtékező, zsíros alaktól, de szinte eltátotta a száját, mert a kérdezett egyén éneklő hangon ejtett ki minden szót:

–   A munka örömeitől megfosztott tömegek tiltakozása.

–   Önök volnának ezek? – méregette gyanakodva a kövér férfi fehér öltözékét.

–   Igen, mi vagyunk. Hiszen csak végig kell nézni rajtunk, és láthatja, milyen nyomorult férgek kínlódnak maga előtt. De engedje megjegyeznem, önnek éppen olyan rossz a zenei hallása, mint a rendőreinknek. Valóságos fizikai fájdalmat érzek, amikor beszél, tíz percnyi vitát sem bírnék ki önnel. Általában fura egy alak maga. És miért szédeleg úgy?

–   Uram, már három napja éhezem.

–   Igazán? Hát kiváltságos létére csatlakozott a mi éhségmozgalmunkhoz ?

–   De uram, miféle kiváltságos ember vagyok én?

–   Ejnye, ne ártatlankodjon, hiszen a karcsúsága elárulja, hogy ahhoz a kevés számú arisztokráciához tartozik, amelyik kisajátította a munka jogát. A nagy tömegeket pedig arra kárhoztatják, hogy egyenek-igyanak, szórakozzanak, anélkül, hogy eme javaknak a megalkotásához engednék őket. De hát mit agitálom én magát, hiszen úgyis tudja, hogy miről beszélek.

–   Sose lássam a családomat, ha tudom.

A kövér bosszankodni látszott.

–          Ember! Az egész világon egyetlen égető kérdésről, a munka társadalmasításáról folyik a vita, és maga még meri a butát játszani? Hát nem háborodik fel azon az igazságtalanságon, hogy minket csak a fogyasztásra tenyésztenek, és az egyetlen komoly szórakozástól, a munkától eltiltanak... De most figyeljen az emelvényre, a szónok megérkezett.

Hosszú bambán, értelmetlenül bámult az elforduló alak kövér nyakára. Ez meg van bolondulva – gondolta , hiszen pont fordítva van minden. – De abbahagyta a töprengést, és remélte, hogy a szónoktól arról fog értesülni, hogy egy nemzetközi kövérségi versenyen vesz részt. Jó, jó, de miként kerül ő ide? A fenébe, hiszen ha jól emlékszik, az éjjel azt a buta könyvet olvasta még s most idecsöppent, ebbe az idegen világba, de mindegy. Ezzel elkezdett ágaskodni, hogy jobban lásson és halljon.

A szónok annyira kövér volt, hogy hárman is támogatták, míg az emelvényre mászott, aztán egy operaénekest is megszégyenítő tenorral kezdett harsogni:

– Emberi férgek! A harmincadik század szégyenére odajutottunk, hogy az utcán kell követelnünk emberi jogainkat, de a mostani társadalmi állapotok mire nem tesznek képessé minket!? Tekintsetek rám, százötven kiló vagyok, és ti valamennyien túlhaladjátok a mázsát. Hát disznók volnánk? Hát csak azért születtünk, hogy együnk-igyunk, heverésszünk és hízzunk? Míg az a néhány százezernyi munkás élvezi a Munkát, az Alkotás fenséges örömeit! Hát csak nekik van joguk a munkához? Hát a mi hibánkból fejlődtek oda a társadalmi viszonyok, hogy az emberiség többségének nem jut munka? De lehet segíteni, mert fejlett technikánkkal, a világűrben közlekedő repülőinkkel benépesíthetnénk a közeli bolygókat, ahol el lehetne helyezni azokat a tömegeket, akiknek itt a földgömbön már nem jut munkalehetőség. A társadalom, ha enni ad, akkor arról is gondoskodjék, hogy dolgozhassunk! Hát élet ez, hogy naphosszat zabálunk és muzsikálunk? Ha a világtörténelem filmtekercseit lepergetjük magunknak, hát azt láthatjuk, hogy a huszadik század embere kivette részét mind a termelésből, mind a fogyasztásból. Mi is termelni akarunk, nemcsak fogyasztani!

–   Úgy van, ezt akarjuk – zúgott fel a hatalmas tömeg. A szónok ezalatt megivott két liter vizet, s aztán folytatta:

–   A csak fogyasztásra ítélt milliók utasítsák vissza az élelmet, lépjenek éhségsztrájkba, hadd torlódjanak fel az élelmiszerkészletek, hogy az így keletkezett zavarok kényszerítsék a kormányokat legalább az egyórás munkaidő bevezetésére, hiszen még így is hátrányban leszünk ama boldog őseinkkel szemben, akik napi tíz-tizenkét órát töltöttek munkában. A mostani állapotok megszűnéséig az anyák ne szüljenek, ne szaporítsák a fogyasztók számát. Látjátok, még csak két napja nem vettünk magunkhoz élelmet, és máris idegeskedik a termelő osztály, mert ha mi nem eszünk, ők sem dolgozhatnak. Tehát folytassuk hősiesen ezt az éhezést, egészen addig, míg csak meg nem indítják a közmunkákat a Holdban. Belátjuk, itt a Földön annyira fejlett a termelés, hogy néhány százezer el tudja látni az univerzális gépekkel a Föld összes lakóit minden elképzelhető jóval, csak éppen munkával nem, pedig nekünk az is kell, nemcsak kenyér.

–   Úgy van, ez a beszéd! – viharzott közbe a tömegkórus.

De ekkor zűrzavar támadt, a kövérek elkezdtek idegesen forgolódni:

–   Itt a rendőrség, itt a rendőrség!

Hosszú eddig úgy hallgatott, mint aki közel áll a megbolonduláshoz.

Mi ez? Harmincadik század? Közmunkák megkezdése a Holdban? De nem volt ideje tovább tűnődni, mert a tér két oldaláról hirtelen iszonyúan recsegő, hamis hangú rezesbanda kezdett ropogni. A kövér emberekből összeverődött tömeg pedig fülekhez tapasztott tenyérrel ordítozni kezdett, menekülni.

–   Fúj! Barbárság! Gyalázat! Hol vagyunk, a huszadik században?

Hosszú vállon ragadta kövér szomszédját:

–   Mi az, miért szaladnak?

Az elkékült arccal, majd a dühtől kivörösödve kapálódzott.

– Eresszen, szerencsétlen! Hát nem hallja ezt az iszonyú zenét? A rendőrség ezzel a borzasztó rezesbandával támad legújabban. A huszadik század emberének nem lehetett fájdalmasabb a gumibot, mint nekünk ez a hamis recsegés. A rendőrök direkt botfülű, sántalelkű emberekből vannak összeválogatva, a kezükbe került tüntetőket hamis énekükkel vallatják tovább. Vagy maga is besúgó? Különben a hangja már az imént is gyanús volt nekem.

Ezzel megvető arckifejezéssel kirántotta magát az elképedt Hosszú markából, és lihegve, izzadva elcammogott.

A felfordult gyűlés, a veszett zenebona és a rémülten tülekedő kövérek láttára ő is menekülni próbált, közben a lábára tapostak, és amint a nagy téren ide-oda sodródott, rémülten tapasztalta, hogy a csendőrök gyűrűjébe kerül. Hosszú amúgy is irtózott mindenféle egyenruhától, hát még a rendőruniformistól, de módfelett elcsodálkozott, amikor megpillantotta a tengerésztiszti fehér ruhás rendőröket.

Nyakukba akasztva, fegyver helyett, rézinstrumentumokat viseltek. A parancsnokuk csak annyiban különbözött tőlük, hogy a markában egy klarinétot szorongatott, néha a szájához emelte, és visító hangot hallatott. Ilyenkor néhány kövér hamuszínűvé vált arccal ájultan esett össze.

Hosszút és vagy tíz kövér lázadót tárogatóval felfegyverzett rendőrök kísérték, és udvarias mosollyal figyelmeztették őket: ne próbáljanak elszaladni, mert azonnal tárogatózni kezdenek. Hosszú félénken botorkált a sorban, és azokra a borzalmakra gondolt, amik rá várnak a rendőrségen. Pedig őt még a múltban sem verték soha. Közben hatalmas épület elé érkeztek, nesztelenül nyíló ajtókon vonultak keresztül, és minden újabb ajtó előtt azt várta, hogy mögötte sötét és büdös cella ásít, ahová be fogják lökni a férgek martalékául.

Ehelyett azonban egy üveges ajtón nyitottak be, étteremszerű helyiségben találták magukat, vakítóan fehérrel terített asztalok és bőkeblű karosszékek sorakoztak a terem két oldalán.

–   Parancsoljanak helyet foglalni – mondta az egyik rendőr.

Hosszú azonnal szót fogadott, de a kövérek ellenkezni kezdtek. Ők valószínűleg sejtették, hogy mi következik. A rendőrök valóban szájukhoz emelték a tárogatót.

–   Ne fújják, ne fújják! – szelídültek meg a makrancos kövérek.

A parancsnok is megérkezett, elégedetten mosolyogva szerteszét. Hosszú sápadt arcának láttára azonban aggodalmassá vált:

–   Ön fene rosszul néz ki. Mióta hagyta abba az étkezést?

–   Már két hónapja csak egyszer eszem naponta, de most vagy három napja semmit sem ettem.

A parancsnok felháborodottan kiáltott fel:

–   Hogy merészeli így sanyargatni magát? Fel akarja borítani a társadalmi rendet? Az élelmiszerkészletek így is alig fogynak, és maga három napja nem segítette a fogyasztást?! Sajnálom, hogy nincs olyan törvényünk, amellyel kényszeríthetnők a szabotálókat az evésre, s kioszthatnánk rájuk egytől tíz évig terjedő tripla porció fogyasztását. De most büntetést szabunk ki: Önt és társait azonnal megebédeltetjük, mától fogva pedig hatósági ellenőrzés mellett kötelesek elfogyasztani a magukra eső részt. Ön pedig – fordult megint Hosszú felé – fanatikus éhezőnek látszik, ezért családját is ide fogja hozni a központi étterembe, mert még képes halálra éheztetni őket is.

–   De kérem, én állásnélküli magántisztviselő vagyok, és nem tudok fizetni.

A parancsnok jóságos, de szigorú tekintetében meglepődés tükröződött, a kövérek is eltátották a szájukat:

–   Ember, milyen idegen kifejezéseket használ, miféle fizetésről beszél, és mi az, hogy állásnélküli tisztviselő? Csupa olyan szó, ami már csak a múzeumi könyvekben olvasható. Vagy az éhezés már elvette az eszét? Ember, ez borzasztó, csak nem akar éhen halni, hallja, én felelős vagyok magáért. Börtönbe akar juttatni, á!, de ebből nem eszik!

Ezzel megnyomott egy csengőt, mire megjelent egy fehér kötényes pincér, de lehet, hogy szakács vagy orvos volt.

–   Vegyészmester! Ennek az embernek azonnal adjanak enni, de valami diétásat, mert három napja nem evett.

–   De kérem, én munkanélküli...

–   Jó, jó – heveskedett a parancsnok. – Száz éve az emberiség kilencven százaléka fel van mentve a munkától, hogy gondolják, hogy máról holnapra változtatás lehessen? A tervkészítő bizottság most dolgozik a reformon, ami lehetővé teszi, hogy bevezessék a havi kétórás munkaidőt. Legyen türelemmel, és egyék. Vagy azt akarja, hogy leboruljak a lábához, és úgy könyörögjek magának? Mert ha makacskodik, ezt is megteszem, mert nekem, mint hatóságnak, el kell fojtanom önérzetemet, és a porba csúsznom a reám bízott életek előtt. Na, itt az ebédje!

Hosszú csak bámult, bámult. És gyanakodott, de aztán boldog sóhajtással nyugodott bele az elkerülhetetlenbe. Ujjongani szeretett volna, hogyne, írni fog a feleségének, hogy utazzon ide azonnal. Hát nem nagyszerű ez? Könyörögnek, hogy egyék és ne törődjék semmivel. A gőzölgő leves, a ropogósra sült csirke illata kezébe parancsolták a kanalat, amikor azonban a szájához akarta emelni, a mosolygó parancsnok helyeslőleg kezdte veregetni a vállát, úgy, hogy a leves mind kiömlött a kanálból, megint megmerítette, de a parancsnok ekkor még viharosabban kezdte biztatni:

– Úgy, úgy, barátom, csak egyék, ne törődjék az agitátorokkal.

Amikor pedig a vállveregetés ellenére is a szájához emelte a kívánatos levest, valósággal felcibálta a székről:

–   Álljon fel, hagyja abba!

Micsoda, hagyja abba most, amikor csorog a nyála? Tán gyönyörködni akart az ő éhségében?

Haragos szavak kezdték szorongatni a torkát, düh tornyosodott benne, és felugrott. Az ökleivel belecsapott a mosolygó parancsnok arcába, az erre a rendőrökkel együtt ijedten húzódott a terem végébe, és a terem mintha megnyúlott volna, úgyhogy a végében parányi apróságokként zsugorodtak össze. Hosszú pedig mohó étvággyal markolta meg a sült csirkét, és elkezdte marcangolni. De csodálatos, a csirkének utálatosan fanyar íze van, mintha rongyot rágna... És ekkor egy láthatatlan kéz rázni kezdi a vállát, a fülébe pedig dörgésszerűen ordít valaki:

–   Az istenit magának, ébredjen már, ne egye meg ezt a könyvet!

Hirtelen eltűnik minden, sötét lesz, aztán váratlanul bántó világosság. És Hosszú megint ott találta magát a hónapos szobában, a szájában pedig darabokra marcangolt könyvlapok. Vele szemben a háziasszonya rémült bocsánatkérő arca.

–   Az istenért, Hosszú úr, mi van magával? Nézze, viszik a bútorokat, mert nem tudtam kifizetni a bérösszeget, a lakásból is még ma ki kell hurcolkodjam, és magának is mennie kell.

Támolyogva tápászkodott fel, kimeredő szemekkel bámulta a lihegő napszámosokat, amint elcipelték a bútorokat. Az álomból magával hozott haragja fokozódni kezdett. Lám, lám, a valóság nemhogy nem ad kenyeret, hanem még álmában is kiüti a kezéből a kanalat.

Ki, ki azonnal az utcára, tenni valamit, de gyorsan, mert nem akar elpusztulni.

Szédelegve botorkált a belváros felé. Az egyik sarkon toprongyos csoportba ütközött. Szája padlásához tapadt nyelve alig fordult, amint kinyögte:

–   Emberek, mikor lesz egy munkanélküli tüntetés?

A kis csoport nyilván ittasnak nézte, mert arcuk kesernyés mosolyra rándult, és elfordultak. Csak az egyik vetette oda neki félvállról:

–   Rendezzen egyet, s akkor mindjárt lesz.

De a tanácsadó maga sem hitte volna, hogy szavai nem lesznek pusztában elhullott esőcsepp, mert Hosszú fáradt és erőlködő hangon hörögve kezdett ordítani, vékony karjait magasra emelte, és teljes erejével hadonászott velük.

–   Ide, ide, éhesek! Jertek velem!

Egyszeribe csődület gyűrűjébe került, találgatások röpködtek feléje:

–   Részeg? Őrült?

De a találgatásokat erélyes öklök döfködései némítják el. Hosszúnak szájába rekeszti az ordítást egy csontos rendőrtenyér, majd csak arra eszmél, hogy lökdösve cipelik valahová. Hivatalos arcú, gyanakvó rendőrtiszt elé állítják, de annak eszébe se jut őt ebéddel kínálni. Kiabál, szitkozódik, és Hosszút sötét, büdös cellába dugatja.

Másnap az ügyészségi fogházba kísérik. Fásultan, ötnapi éhezés szédületével tuskó módra a csupasz padlóra zuhan. Később zörren az ajtó, tenyérnyi nyílásán egy darab sárga, ragacsos, szitálatlan lisztből főzött puliszkát nyújt be egy piszkos rabtenyér.

Szinte állati mohósággal ragadja meg. Hát végre itt sem hagyják éhen halni az embert. Íme, egy darab puliszka. Beleharap, és nyelni akarja a keserű masszát, de a harapás helyén valami feketét pillant meg. Nézi. Egy svábbogár. A szájából undorodva pottyan ki a falat. Eh, mit finnyáskodni ötnapi koplalás után, de azért a hideg kétszer is kirázza a próbálkozástól, majd elragadja a tegnapi düh. Nekirohan a bezárt ajtónak, öklével hevesen döngetni kezdi, és ordít, és dörömböl, lábával is rúgni kezdi az ajtót, túl a szomszédketrec lakója szintén döngetni kezd, majd alulról, felülről és minden oldalról válasz érkezik.

(1933)