nyomtat

megoszt

A Boldog utcán túl
NAGY ISTVÁN
AZ ÚR MEGSEGÍTETTE

AZ ÚR MEGSEGÍTETTE

Az egyik zörgő, csattogó gép előtt száraz, magas aszszony mozgott a gép egyhangú kommandójára. Szeme fénytelenül követte a vaskarok és kerekek mozgását, de gondolatai másfelé kalandoztak. Három borzas, mindig maszatos gyermeke volt otthon. A legnagyobb hétéves. Azokért aggódott.

–   Vajon mit művelnek magukra maradva? Jaj, ha megint a sínekhez mennek! Az a Jóska mindig a vasút körül mászkál. Istenem, még elüti őket a vonat!

Egy percre a gondjai megszakadtak, a gépet leváltotta, aztán vissza.

–   Hiába beszél nekik az ember. A Szamoshoz is kijárnak. Éppen megzavarodnék, ha belefulladnának. Ej, tudja az Isten. Talán nem is járnának rosszul, úgyis, mi vár rájuk? Az éhezés és még ki tudja, mi!

Az aggodalmai kevés ideig elmaradtak. A karja két mozdulatot végzett, egyet jobbra, egyet fel. Körülötte zörögtek, muzsikáltak a gépek. Majd az jutott eszébe,  hogy az ura mostanában elmaradoz éjszaka. Kicsit haragos lett.

–   Igen, ahhoz a bulándrához jár. Törje ki a nyavalya! Hát menjen hozzá egészen, úgysem dolgozik. Ha még ügyelne a gyermekekre! De nem. Csavarog naphosszat, s ha keres valamit, hát elszeszeli. Pedig hogy kéne a pénz. Az a boltos már az utcán is utánam kiabál. Jóskának meg kint van a ruhából a teste. Jaj, és a jövő héten elseje. Egész biztos, nem tudom kifizetni a házbért.

A gépet megint leváltotta és vissza.

Hirtelen megrémült. Az este mosott, s a lúgosüveget az asztal alatt felejtette. – Jaj, a kicsi még bele talál inni.

Ideges lett, nem tudta, vajon maradt-e valami az üvegben. Elképzelte a gyerek összemart száját. Dühös lett. Az úristenit az életének! Csak már lenne este.

Megint váltani akart, de arrább nyúlt, mint rendesen. A lúgosüveg nem hagyta nyugton. Hirtelen rántást érzett. Felordított:

–   Jaj, a karom! Jaj, a karom!

Hozzárohantak, a szíjat ledobták a gépről.

–   Az istenit, hol tartja a szemit? – kiáltotta ijedten a művezető.

A karját kiszabadították, két helyt eltörött, és úgy csüngött vértelenül.

–   Sosem tudnak vigyázni – mondta az előhívott mérnök. – De persze, a gyár a hibás mindig.

Az asszonyt nemsokára elvitték a mentők.

–   Fel kell venni egy férfit – parancsolta a mérnök.

A munkavezető elindult. A gép, mint egy haragos kutya, várt.

*

A gyár előtt két férfi üldögélt.

Négy hét óta reggelenként a gyár kapuja előtt találkoztak. Elő voltak jegyezve a felvételi listába. Mohón lesték, mikor szólítják már munkába őket. A többi lézengő között mindegyre egymáshoz sodródtak, mintha ismeretlen erők taszítanák, pedig éppen ellentétei voltak egymásnak.

A szombatista szögletes fejű, kurta emberke. Nemrég falusi gazdálkodó volt. Zömök teste súlyosan szorította az ekét a földnek, hogy kihasítsa belőle a mindennapi kenyeret.

A másiknak – a hitetlennek már az apja is gyár nélküli „gyáros” volt. Az arca csupa csont, csak az ajka húsosodott négeresen. A munkanélküli szűkösség mély völgyeket vájt az arcába. Goromba, rövid mondatokkal volt tele a beszédje. A többi munkanélküliek úgy érezték, mintha szavai dorongok volnának, amelyekkel a fejüket döngeti, hogy fárasztó gondolkozásra kész-  tesse őket.

A hívőt szívesebben hallgatták, annak beszédje nem  volt nyugtalanító. Ismert dolgokról beszélt. „Örökélet”ről, ,,világvégé”-ről. Ilyesmiket ugyan sohasem láttak,  de bölcsőtől kezdve ezeket beszélték a fejükbe, és így  csak el kellett fogadni, s ez sokkal könnyebb volt szá-  mukra, mint töprengeni az „árnyékvilág” nyomorúsá-  gairól.

A hívőt is nyugtalanították a másik tüzes szavai. Úgy érezte, hogy éles nyelve szunnyadó parazsakat piszkál  fel bent a lélekben.

Összecsaptak a beszédben. Mindkettő észrevette, itt  híveket csak úgy lehet szerezni, ha az egyik meghátrál.

Mikor a többiek megunták őket és szétszéledtek, ők a  gyárral szemben levő gyepes dombra telepedtek. A hivő  beszélt tovább, de a szavai mintha csak saját magát  akarnák megnyugtatni.

A másik üres kurta pipát szortyogtatott.

–   Testvér – mondta a hivő –, úgy látom, az Úr nem a legjobb barátod.

–   Hát aztán? – mordult fel a társa.

–   Milyen durva a hangod, pedig egy kis szelídséggel az Úrnak örömet szereznél.

–   Ő is nekem, ha béjuttatna ebbe a gyárba – és a pipával rámutatott az épületekre.

A hivő jóakaratúlag csóválta meg szeplős, vörös fejét.

–   Úgy látszik, nem ismered a türelmes Jób történetét, akit az Úr próbára tett. Jób minden földi jóval meg volt áldva, és ezeket az Úr elvette tőle, végül pedig a testét förtelmes égő sebekkel borította el, úgyhogy kínjában cserepekkel vakaródzott.

A másik szemében hamiskás, bosszantó mosoly indult el.

–   Nagyon csodálom, mert úgy tudom, akkoriban nemigen volt még olló, és a körme jó nagy lehetett. Minek vakaródzott hát cseréppel?

–   Testvér, most nem te beszélsz, tudod-e?

–   Hát ki a nagy nyavalya? – vette ki a szájából a pipát.

–   A Gonosz, igen, a Gonosz forgatja a nyelvedet. Te kommunista vagy, ugye?

–   Én? Munkanélküli vagyok, és ez olyan, mintha máris a pokolba sütögetnének. Vagy ha úgy tetszik, hát aszalnak.

A hivő kissé elgondolkozott ezen. Kétkedés rágta. A munkanélküliség neki is sok gondot okozott. „Imádkozzál, és dolgozzál” – mondja az Úr. És furcsa, hiába szeretne dolgozni, munka nincs sehol.

Bizonytalan hangon mondta:

–   Hitetlenek vagyunk. Ezer évnél több, hogy hamis igéket hirdetnek, és ezért van a baj. Egy évvel ezelőtt katolikus voltam. Egyre-másra értek a csapások. De az Úr megvilágosította az elmémet, és visszatértem az ő nyájához. Nehéz volt, de végre is belenyugodtam, hogy az Úr jónak látta elvenni a jószágom meg a földem.

Mohón, gúnyosan szólt a hitetlen:

–   Máma ezt az Urat banknak meg adónak nevezik, úgy tudom. Na, fújjad tovább, hát cseréppel vakaróztál-e?

–   Ember, fáj a lelkem érted – mondta szánalommal.

–   Nekem is – vágott vissza társa. – Az ilyen sült bolondok miatt, mint ti, nem tudjuk elintézni a földi isteneket. Tudd meg, az összes bajok itt a földön keletkeztek, s az imádkozással nem lehet kikúrálni. Na, de lássuk, amióta hitet cseréltél, az Úr rendbe szedte-e a szénádat, mert látom, te is éppen úgy cselekedsz, hogy befaljon ez a büdös gyár, akárcsak én... És kérdés, vajon bejutsz-e?

–   Én bízom az Úrban, s ha eddig sújtott, ezután bizonyára segíteni fog.

*

Másnap kék köpenyes munkavezető mustrálta őket végig. A zömök hivő lekapta fejéről szalmakalapját, és köszönt.

A hitetlen csak éppen megemelte a sapkája gyűrött szélét.

–   Akar dolgozni? – kérdezte a munkavezető a hivőt.

–   Hogyne, hát persze, én mindig akarok – sietett a válasszal.

–   Akkor jöjjön!

A hivő hátraszólt: – Testvér, lásd, az Úr velem van. – És ezzel boldogan loholt a köpenyes után.

–   Dolgozott már gép mellett? – kérdezte amaz tőle.

–   Én? Hát persze. Kicsi koromtól – önérzeteskedett a hivő, és végignézett a gépen, amely várakozva állott. Aztán megjegyezte: – Az eke is gép, mert kereke van.

–   Na, csak ne okoskodjék – mondta a vezető, aztán megmagyarázta, hogyan kell vele bánni, végül pedig figyelmeztette: – Az eszit s a szemit tartsa a gépen. Azelőtt asszony dolgozott itt, az megjárta, eltörte a kezit.

A hivő kivörösödött, amúgy is vörös feje olyan lett, mint az izzó villanyégő.

A bibliai sátán kísérteni kezdte. A koponyájában mérkőzött a gondolkozás a hittel. A hit ujjongott benne. Az Úr munkához segített, látod! A sátán komolyan, káröröm nélkül ellenkezett: – Uram, nem gondolod, hogy ez gonoszság tőled? Az asszonynak eltörött a keze. Vagy talán nem a te akaratodból történt? S ha igen, hát én nagyon fájlalom, mert nem akarom, hogy rajtam úgy segíts, hogy egy másikat agyongázolj ezért. Néha meg szinte úgy tűnik, Uram, hogy itt a gépek körül nem sok szavad van.

A hit megbotránkozva dorgálta:

–   Ne fürkészd cselekedeteinek okát! Nyugodj meg mindenben. Az Úr céljai láthatatlanok, de ha hiszel, eléred őket. Viszont ha engedsz az incselkedésnek, „halálnak halálával” fogsz elpusztulni.

A déli szünetben is viaskodott benne a kétkedés. A fejéből sehogyan sem tudott kimenni az a tudat, hogy az asszonynak eltörött a keze, és ő így jutott munkához. És amikor megtudta, hogy az asszonynak három gyermeke is van, még inkább elkeseredett. Szinte felkiáltott: – Uram, kivetted a szájukból a falatot, csak azért, hogy az enyémbe rakjad?

A hét vége felé lassan kezdett megnyugodni. Esténként az írás szavaiba temetkezett. A mindennapi kenyeret biztosnak kezdte érezni.

A szombati napot, igaz, nem ünnepelhette meg, mert megmondták neki:

–   A gépnek nincs szombatja; s ha a többi gép jár, akkor ennek is menni kell. Nehogy elmaradjon, mert azonnal mást veszünk fel maga helyett.

A bérfizetésnél újabb keserű pohár várt rá, úgyhogy szó nélkül nem bírta el.

–   Kérem, ez nagyon csekély. Negyven lej napjára. Tíz szájnak nem elég. Utóvégre én férfi vagyok, mégiscsak több járna, mint egy fehérnépnek.

–   Sajnáljuk, azt a munkát el tudja végezni egy gyerek is. Nem adhatunk többet. Különben hivő létére mit elégedetlenkedik? Hogy akar az Úr jobbjára kerülni, ha nem nyugszik bele a parancsaiba? Látja, a gyár tulajdonosai békével viselik az Úr csapásait. Pedig ugyancsak suhogtatja felettük az ostorát. Tudja, barátom, ezt gazdasági krízisnek nevezik. Keresse csak meg a könyveiben, ott majd magyarázatot talál ezekre. Úgy, úgy, barátom, mindenkinek cipelnie kell a keresztjét.

Ránézett a csúfondárosan mosolygó hivatalnokra, és nyelt egy nagyot.

A munkások is durván gúnyolódtak vele.

*

Hetek múlva izgatott suttogás indult meg.

Delenként apró csoportok dugták össze a fejüket és tárgyaltak. Később a tárgyalások dühös szitkozódásba robbantak ki, és a szombatos nagy megbotránkozására az Úr nevét sűrűn emlegették olyan dolgokkal kapcsolatban, amit ugyan az Úr csinált, de nem azért, hogy az ő fejéhez vagdossák.

Végül ő is megtudta, miért ez a felbolydulás. A gyár összes munkásainak felmondtak. Köztük neki is. A nyakába szakadt hát megint a rém, a munkanélküliség, ez a titokzatos veszedelem, ami úgy jön, mint a jégeső. Hirtelen, váratlanul nekiesik a határnak, és vége az életnek.

A hivő nem ismerte a természet titkait. Legfeljebb imádkozással próbált ellenük tenni valamit. De az elcsendesedett gyár gondolkozóba ejtette. A gépnek nincs vallása, istene pedig az ember, aki létre hívta. De ha egyszer elindul, akkor figyelmet parancsol. Ha nem, hát leharapja, eltöri, a földhöz vágja az istene kezét. Viszont a figyelemért nagyon hálás. Majdnem összenő az emberrel, s a kettőjük életéből egy harmadik fiadzik, a hasznos gyufa, cipő, a ruhának való gyolcs, a szövet, a tégla, a vas, az olaj, kenyér. És ez a soknevű gyermek elkerül a mostohához, aki csak fényképről ismeri a gyárat és a gépet. Aztán int egyet valakinek. Az továbbadja, míg végül is a gép megáll. A munkás után döngve becsukódik a kapu. Aztán az ember elkezd soványodni,  a gép pedig rozsdásodni. Epednek egymásért. Míg végül is elpusztulnak. A magzatjuk is, amit együtt izzadtak ki,  a nagy fene raktárakban romlásnak indul.

A hivő ezeken töprengett, amint újra végigkoldulta a gyárak kapuit.

*

Valami kapnivalója volt még a gyárból, ezért szombaton a gyufagyárba ment.

Mikor kijött, a megszokástól vezetve a gyepes árok hoz ment, és letelepedett.

Nézte a hat darab húszlejest. Magában pedig ezt motyogta:

–   Százhúsz lej, mit csináljak vele? – Tovább töprengett. – Vallást cseréltem, hogy jobban boldoguljak.  Hátha tévedtem, és a hitszegéssel még jobban magamra haragítottam a mennyei hatalmasságokat?! És ezért üldöz  a sors.

Minél tovább gondolkozott, annál kuszáltabbá váltak gondolatai. Egy éve, hogy átkeresztelkedett. Az összes kétkedései, amiket átélt és elnyomott, most egyszerre rohanták meg. Az utóbbi évek minden nyomorúsága felelevenedett előtte. Elkótyavetyélt földje és elárverezett háza.

A pénzt oly erősen szorította a markába, hogy a tenyerébe vágott. Érezte, a régi ember felszabadult benne. Az pedig elég vad, hirtelen kezű és cselekedetű volt. Haragját és elkeseredését hányszor fojtotta az italba. Az új vallásnak kellett jönnie, hogy megfékezze. A remény és a tudat, hogy igazabb és őszintébb úton fordul segítségért az Istenhez, – erőt adott neki. De most úgy érezte, csalatkozott.

Felugrott, valami dacos elszántsággal indult a legközelebbi kocsma felé. Bosszút akart, és ezt úgy vélte elintézni, hogy leissza magát. Hat gyermeknek mit vigyen haza százhúsz lejből?

A járás némileg lecsillapította, és amikor a kocsmaajtóhoz ért, a szeszszag mintha főbe verte volna. Egy éve szesz nem járt a szájában. Megállt. – Mit is akarok én? – kérdezte magától. – Hm, sze nem is tudom, és nekem nincs hitem, egy éven keresztül komédiáztam az Úrral.

Visszapillantott a gyárra, s egy új elhatározás lépteit az árok felé irányította, aztán leült arra a helyre, ahol annyit marták egymást ő és a hitetlen, akinek mégis van hite. Várt, tudta: a hitetlen barátja erre szokott eljárni. És jött is nemsokára. Varga csúfondárosan állott eléje:

–   Mi az, testvér? Újra kezded a vakaródzást? Akarsz egy cserepet?

–   Nem, de szeretném, ha meggyőznél a te igazadról.

Varga elkomolyodott, és figyelmesen nézte a lesoványodott hivőt.

Az beszélt tovább, a szavak kicsit nehezen jöttek az ajkára.

–   Itt a gyárban azt tapasztaltam, az ember irányítja azokat a gépjószágokat. És úgy találtam, valami baj lehet az igazgatás körül. De a föld, az más, a jó Isten esőmasinája öntözi, s ha nem, hát olyan lesz, mint a százesztendős öregasszony, akiből már nem bimbózik az élet. Ezért kell jóban lenni az Úrral, hogy idejében eressze meg a csapot, és aztán, amikor már elég, ne felejtse megállítani az áldást. Egy éve már, hogy a föld elhagyott, és azóta összezavarodtam az Istennel. Nyolc hónapot dolgoztam a gyárakban, a gépeknek nem kell eső. A jég sem veri el, s ha elindítom, ítélet napig is eljár, és csak úgy omlik belőle a portéka. Az írás azt mondja, ne nézz se jobbra, se balra, mert kísértésbe visznek a gonoszok. Én nézelődtem, és kérdeztem: miért jut olyan kevés abból a töméntelen portékából azoknak, akik kúrálják azokat a jól tejelő acélteheneket? Ezt mondd meg nekem! Miért van az, hogy egyszer csak jön egy parancs, és te megállítod a gépet, az orrod előtt becsukják a gyárkaput, a portéka dögivel áll a raktárban, és te pucér fenékkel lesed, hogy megnyíljon ez a kapu, és hozzád jusson a portéka? Az írás azt mondja, a végítélet napján az Úr angyalai belefújnak kürtjeikbe, amire feltárulnak a menny kapui... és az Úr elé járulnak elevenek és holtak, hogy ítélkezzék felettük. És kiossza nekik a jussukat. Beszélj! Ezek a kapuk mikor fognak megnyílni?  Mert úgy látom, itt a masinák körül más az ige, és más az Isten. Felelj! Én kísértések között vagyok. A hitem veszendőben. Új hitet akarok. Hitet, amivel bejuthatok a kapuk mögé, ahol az élet mennyországa van.

Varga komolyan hallgatta. Hosszú karjaival rákönyökölt a térdére, – aztán így felelt:

–   Igaz, itt más az ige, és más az Isten. De a kettő nem tartozik egymáshoz. Az ige mi vagyunk, jól nézz meg, én és te és még sokan mások. Bármerre nézel, ránk ismersz. A testünket rongy fedi, a szájunk tele van panasszal és förtelmes beszéddel. Az istenekre is ráismerhetsz. Vasalt a nadrágjuk. A hasuk olyan, mint a kilenchónapos terhes asszonyé. És még arról is megismered őket, hogy míg a bibliai úr hat nap alatt összerittyentette ezt a világot, és állítólag még esőt is csinált a földednek, – addig ezek csak pusztítják a világot. Felzabálják, érted?! Ezek a gyárkapuk tényleg a mennyországot rekesztik el tőlünk. De meg fognak nyílni, mihelyt a magunkfajta angyalokkal meg tudunk egyezni, hogy egyszerre kezdjünk trombitálni, mert, barátom, külön-külön régen rikoltozzuk a feltámadást. Azután jön az ítélet, csakhogy ezek az istenek szorulni fognak. Na, jöjj! Ezek után remélem, nem fogsz külön dudálni.

(1932)