nyomtat

megoszt

Sánta farsang
MARKOVITS RODION

 

HIDEGLELŐS SZILVAFA

 

 

Apámnak több harca volt életében. Többek között a hideglelős szilvafákkal is harcolt. Mifelénk nem terem dinnye, cseresznye van a szomszéd faluban, de rossz fajta, apró és puha. Így első gyümölcs a kukusbé, aztán jön a földieper, aztán a korán érő alma, és aztán kimarad a gyümölcs őszig. Akkor van minden: penyigei meg berbencei szilva, mogyoró, szőlő, dió, boánalma, édesalma, minden, lehet válogatni.

De éppen vakációban nincs semmi. Hacsak a köszmétét nem vesszük gyümölcsnek, meg a ribizlit is nem vesszük gyümölcsnek, de mi gyerekek sem a köszmétét, sem a ribizlit nem tekintettük gyümölcsnek soha. A korán érő alma és a penyigei szilva között volna a hideglelős szilva. Ezzel harcolt édesapám.

Ez a szilva édes is, jó nedves is belül, szép piros is, csak lekvárra nem jó, pálinkát főzni belőle nem jó. Enni nagyon jó, de hideglelést kap az ember tőle. Ezért édesapám üldözte a hideglelős szilvát: pénzt adott az embereknek a faluban, hogy vágják ki a hideglelős szilvafákat.

Jöttek asszonyok titokban hideglelős szilvával, hozták kötény alatt, kendőben vagy kosárban, intettek nekünk, hogy van hideglelős szilva. Nővéreim kockacukorért, és a magazin háta mögött vagy a nyári konyha mögött vásárolták a hideglelős szilvát, a virágoskert felől csempészték be a vizitszobába, ott hamarosan felhabzsoltuk. De mindig beteg lett a társaság a hideglelős szilvától. Sokszor rajtakapott bennünket édesatyánk vagy édesanyánk. Ha a mama kapott rajta bennünket, akkor csak megállott a vizitszoba ajtajában, mikor ránk nyitotta, és mellére tette kezét, azt mondta:

– Jaj istenem...

Mi elszégyelltük magunkat, hamarosan összekaptuk a hideglelős szilvát, és az egészet bedobtuk a patakba.

Apa inkább lármázott ilyenkor, ő maga kapta össze a maradékot, kivitte az udvarra és rátaposott.

Ha apa kapott rajta bennünket, az inkább mulatság volt; csak apa mérgelődött, de mi gyerekek nagyokat nevettünk, hogy nem sikerült. Ha mama kapott rajta bennünket, az nagyon fájt, alig ebédeltünk, egész nap nem szóltunk, letagadtuk, hogy már kezd fájni a fejünk.

De azért hideglelős szilva mindig maradt a faluban. Tudtuk is a helyét annak a néhány fának. Mikor eljött az ideje, odajártunk a fák alá vétkezni hideglelős szilvával. Nagyon kellett vigyázni, mert mindig akadt, aki besúgja. Akármi bajunk volt a nyáron, azt mondták szüleink:

– Hideglelős szilva...

Hiába, nem tudtunk uralkodni szenvedélyeinken, és rettegtünk a hideglelős szilvától, borzadtunk tőle, de csak ellopakodtunk a hideglelős szilvafák alá, csak becsempésztük a vizitszobába.

Új kisasszony jött hozzánk.

Most már tudom, hogy nem volt kisasszony, férjes asszony volt, fia is volt. Azelőtt Engel Józéfa kisasszony volt nálunk, és apa azt mondta az új kisasszonynak:

– Hadd szólítsák a gyerekek kisasszonynak önt, Szerafine, már megszokták.

Szerafine nevetett, azt mondta:

– Jó lesz, hogyne.

Igaz is: Simonyi Szerafine, ez volt a neve, szüleink tudatták velünk, hogy bátyja Pesten egyetemi tanár; viseljük jól magunkat, mert a kisasszony bátyja egyetemi tanár Pesten. Megígértük alamuszin, pedig nem is tudtuk, mi az az egyetemi tanár.

Már nyáron megjött a kisasszony, azon izgalmas időkben érkezett, mikor a hideglelős szilva szerepel.

– Az elmét foglalkoztatni kell nyáron is – mondta Szerafine kisasszony, kinek férje is volt, és Misi nevű fia is. – Látják, például a kapa vagy a kasza elrozsdásodik, ha nem használják, aztán nem lehet vele vágni. Az elmét is mindig használni kell, hogy jól vágjon.

Megbeszéltük egymás közt, hogy a kapának nem is árt, ha rozsdás télen. Tavasszal, mikor kapálnak vele, megint kifényesedik. A kaszát is kikalapálják, kifenik, egész télen vakációzik, tavasszal mégis jól vág. De azért hagytuk a kisasszonyt, hadd beszéljen.

Úgy csinálta a kisasszony: kivitt bennünket a szénaboglya alá meg a nagy diófa alá, körbeültetett minket. Könyvből nem tanított, irkába nem kellett írni, azt mondta, ez mind csak ősszel lesz. Nyáron csak így fogunk oktatást nyerni: játszva.

Mi másképp tudtuk a játékot. Gondoltuk, rossz a pesti gyerekeknek, ha így játszanak. De hallgattunk, hátradugtuk a kezünket, és füveket tépdestünk, hogy el ne aludjunk a szénaboglya tövében meg a diófa alatt.

– Ősszel érnek a gyümölcsök – mondta a kisasszony egy reggel –, az érett gyümölcs nagyon egészséges táplálék, felfrissíti a szervezetet, könnyen emészti meg a gyomor... szeptember huszonegyedikén kezdődik az ősz... szeptember szintén harmincnapos hónap: ápjunszeno, ezek a harmincnapos hónapok... Nemsokára elkövetkezik a gyümölcsérlelő szeptember.

Ilonka nővérem feltartotta a diófa alatt a két ujját:

– Kisasszony kérem, júliusban is, augusztusban is érnek gyümölcsök.

– Megfigyelése helyes, de szeptembert nevezzük főként...

– Ilyenkor még jobb gyümölcsök vannak, mint szeptemberben. Megmutatjuk Szerafine kisasszonynak, milyen jó gyümölcs van nálunk ilyenkor... egészséges táplálék, könnyen emészti meg a gyomor...

Ilonka nővérem merészségére mindünket máris rázott a hideg, de felkerekedtünk és elindultunk. Egy öregaszszonynak volt nem messzi hideglelős szilvafája, jól eldugva mogyoróbokrok között. Nővéreim előbb halkan alkudtak vele, aztán leültünk a hideglelős szilvafa alá remegve. Tele volt a fa piros hideglelős szilvával, Ilonka nővérem azt mondta:

– Csak a mogyoró az asszonyé, a szilvát mi vettük meg.

Láttuk, hogy a kisasszony elhiszi, pedig nálunk a mogyoró mindenkié, a szilvát meg csak ősszel veszik.

– Mindegy – mondta szigorúan Szerafine kisaszszony –, apától kellene engedélyt kérnünk, hogy szedhessünk belőle.

Ezen nevettünk, és a kisasszony is elszégyellte magát, mert látta már, hogy gyümölcsszedéshez nem kell nálunk szülői engedély.

Az egyik nővérem megrázta a fát, és tele lett a fa alja hideglelős szilvával.

Mi nem voltunk hibásak, a kisasszony kezdte az evést, aztán, persze, mi is ettünk, habzsoltuk a hideglelős szilvát, és nem kellett félni, hogy rajtakapnak. Dagadt a hasunk a hideglelős szilvától, így értünk haza.

– Egy kis gyümölcsöt ettek a gyerekek, kitűnő érett szilvát találtunk – mondta a kisasszony, Simonyi Szerafine, odahaza.

Mama szeme fátyolos lett, apa pedig borzasztó dühösen mondta:

– Hideglelős szilvát zabáltatott, kisasszony, a gyerekekkel? Hogy mertetek enni belőle? Csináljon velük valamit, kisasszony, mert estére mind kileli őket a hideg.

A kisasszony azonnal ágyba bújtatott bennünket. Keserű teát kellett innunk, nem kaptunk ebédet, pedig töltött csirke volt, hidegen. Estére túrós csusza volt, abból sem kaptunk, másnap reggel nem kaptunk lángost, másnap délben nem kaptunk palacsintát. A kisasszony ott volt mellettünk egész éjjel, hőmérőt dugdosott a hónunk alá, itatott bennünket a keserű teával, a dunyha alól nem volt szabad kidugni lábunkat. Szenvedtünk a hideglelős szilváért.

Másnap azt mondta a kisasszony aggodalmasan:

– Azt hiszem, holnapra túl lesznek minden veszélyen.

Harmadnapra szabad volt felkelni, de fel kellett öltözni rendesen. Lesütöttük fejünket, nem mertünk mukkanni sem, Simonyi Szerafine odavezetett bennünket a hideglelős szilvafa alá:

– Az egészséges, a tápláló gyümölcsök mégiscsak őszszel érnek. De meg kell tanulni az életre azt is, amit most csinálunk. Itt ülünk a csábító, édes zamatával hívogató csalétek mellett, tudni kell uralkodni magunkon... amíg egy szilva lesz a fán, ide járunk e fa alá, fegyelmezni magunkat. Lássuk, hogy tudunk ellenállani a kísértésnek! Ezt is meg kell tanulni, egész nyáron ezt fogjuk tanulni, hogy hiába csábít, hiába hívogat, nem harapunk belé, mert tudjuk, hogy csábítása álnok és káros.

Szüleink a tornácon vártak bennünket, Szerafine kisasszony mosolyogva mondta:

– Hideglelős szilvafa alatt ültünk, de egyetlen szemet sem ettek a gyerekek... ez lesz a nyári tananyag: kívánni a hideglelős szilvát, de nem enni belőle.

Este megbeszéltük egymás között, hogy a kisasszony bátyja csakugyan egyetemi tanár.