nyomtat

megoszt

Sánta farsang
MARKOVITS RODION

LEGENDA A HEGYEK KÖZÖTT

 

 

Ez a történet nem azért legenda, mert nem történt meg, hanem azért, mert egészen szokatlan, majdnem hihetetlen. És mert csodák vannak benne, az egész egy nagy, fényes csoda. Tulajdonképpen nagyon tehetséges költőnek kellene megverselnie, régi, görög vagy latin, ünnepélyes verssorokban. Elmondom mégis, azért, mert az én bokrétás, dalos, érző, szép szülőföldemen történt, amott, messze a hegyek között. Aztán elmondom azért is, mert itt a ideje, hogy ne csupán a romokat mutogassuk, hanem szedjünk itt-ott, ha akad, egy-egy színes virágot, ha valahol mégis kiszíneskedett a romok között.

 

Jolánkának hívták a kislányt, és – essünk túl rajta – ez a Jolánka zsidó gyerek volt, zsidó kislány, de igen szemrevaló, takaros gyerek, és nem kevéssé iskolázott is. A fiú pedig, mi tagadás, ilyen névre hallgatott, hogy: Tógyer. De olyan deli Tógyer, csakhát, persze, bocskort viselt és bőrtüszőt, a bőrtüszőben éles kést. Meg hímzett tarisznyája is volt neki, átvetve a vállán.

Mikor ott az Avasban, Bikszád fürdő és Nyegrest között, mármint az avasi hegyekben elkezdődtek azok a borús napok, és jöttek a parancsok: terelni be a városba az ,,ebfajzotta zsidó népséget”, mert így kívánja azt a vezéri parancs, akkor ez a Tógyer, és még sokan a mi vidékünk Tógyerjei közül, azt mondották az üldözötteknek:

– Nem kellene, hogy csak úgy beszaladjatok a városba, ahol karámba gyűjtenek benneteket, és ki tudja, mi lesz veletek... Hátha itt maradnátok és elbújnátok a rengetegben! Mi majd bújtatunk benneteket, és csak elül egyszer a vadászat... Lám, a Sztáray gróf erdejében is van minden esztendőben vadászat, és hiába a hajtás, csak akad még a vadállatok között is olyan, amelyik elbújik, nem kerül kézre...

Így beszélt a nevezett Tógyer is, és éppen Jolánkának mondta mindezt. Mire Jolánka így felelt:

– Hát én megfogadom, amit mondasz. De tudd meg, hogy ezzel csak bajt vettél a nyakadba, de még milyen halálos nagy veszedelmet! Mert én éppenséggel terád bízom magam.

– Így is gondoltam – válaszolta Tógyer, és elvezette Jolánkát a Pinyigáré nevű hegy túlsó oldalára, amelyik Komorzán felé esik, és ott a hatalmas sziklakövek között amolyan kunyhófélét ásott neki a földbe, és elkészítette rendesen, még sarjú-fekvőhellyel is díszítette. Szóval, alaposan, úgy, ahogy már ezt a mifelénk való pásztorok olyan kitűnően értik.

– De tüzet ne rakj, Jolánka, mert azt nem lehet a füst miatt. És ki se gyere innen a világért sem, inkább én hozok neked mindig valami ételt, hogy ne unatkozz és ne halj éhen, ne félj semmit.

Ez így is volt egész nyáron. Tógyer hordta a sajtot, gyümölcsöt, néha valami főtt ételt is. Így volt egészen télig, mikorára megint jelenthették az őrültnek, hogy az Avas is immár zsidótalanítva van. No de nem erről van szó, hanem inkább, hogy egy hideg őszi napon, mikor Jolánka már dideregni kezdett, Tógyer szép kacki pendelyt meg morzsolinruhákat hozott Jolánkának, és derülten szólott:

– A faluban már megmondtam, hogy máshonnan hozok feleséget, messzi vidékről, így hát lejössz velem, mint párom, a vasárnapi táncba.

– Ahogy gondolod – mondta Jolánka fogvacogva, és lement Tógyerrel a vasárnapi táncba.

Ettől kezdve már az egész falué a dicsőség, mert azt mindenki látta, hogy ez bizony nem idegen lány, hanem idevaló. De azért senki teremtett lélek sem szólott egy kukkot sem. Ott lakott Jolánka ettől kezdve Tógyeréknél, és még karácsonyi kántálásra is járt, mikor eljött a szenteste.

Tógyer anyja, a fiatalos Odotia, azt mondta úgy farsang táján:

– Te Jolánka, te... te már idetartozol, hogy talán igazándiból is köztünk maradhatnál...

– Maradok is szívesen – mondotta melegen Jolánka –, igazándiból is vállalom Tógyert páromnak, csak nem tudom, neki kellek-e.

– Nekem bizony nem kellesz páromnak – válaszolta Tógyer ridegen. – Mégpedig azért nem kellesz, mert te most halálos bajban vagy, most te a siralomházban vagy, és ebben a te nagy szorultságodban nem tudhatod, mit cselekszel. Gúzsba vagy kötve, Jolánka, nem szép most tőled ilyet elfogadni.

...Elfújta a vörös szél a fekete felhőket, és megint a szabadság napja ragyogott az emberekre. Mindenfajta emberekre, mármint azokra, akik átélték a veszedelmet. Tógyer közben egy kicsit katona is volt, de most már hazaérkezett. Átöltözött tehát régi gúnyájába, felvette a bocskort, a tüszőt. Éppen akkor, mikor Jolánka is levetette a pendelyt, a morzsolinpruszlikot meg a többi effajta hegyvidéki ruhaneműt.

– De ha akarod, itt is maradhatok, Tógyer, szívesen hordom továbbra is ezeket a ruhákat. Meg kapálok, fejek, mosok a patakon, járok két véka máléval a malomba, ahogy gondolod... – fordult Tógyerhez fényes szemeivel és édes szavával.

– Nem maradhatsz itt, Jolánka – mondta bánatosan Tógyer –, ne maradj itt. Még ha megszakad a szívünk, akkor se maradj. Azt hiszed, elhiszi majd valaki, hogy emberségből tettük? Mirajtunk csak csúfolódni fognak, hogy a módos, tanult lánykát idecsaltuk, csak azért, hogy magunknak mentsük az életét. Emberségből tettük, és semmi másért. Azért vigyáztunk az életedre, és te most visszakapod az életedet. Szépen, rendesen, semmi híja, semmi...

...Jolánka bejött a városba, és felkeresett engem a cukrászdában, és piskóta meg fagylalt mellett elmondta nekem a legendát, és a zsebkendőjéről finom illat szállott felém...

– Jolánka! Te szereted Tógyert!...

– Mindig is szeretni fogom – válaszolta Jolánka, és merengve nézett könnyes szemével a levegőbe.