nyomtat

megoszt

Sánta farsang
MARKOVITS RODION

KÖSZMÉTE- ÉS RÓZSABOKROK HARCA

 

 

Nem tudom, itt a Bánságban hogy hívják azt a kis zöld gyümölcsöt, amit most kezdenek árulgatni a piacon.

Némely helyütt egresnek, másutt pöszmétének, nálunk, ott fenn északon, köszmétének hívtuk. Nahát ilyen köszmétebokraink voltak nekünk a konyhakertünkben, mégpedig két sor egymással szemben. Közbül egy kis út volt. És ahogy véget ért ez a köszmétebokorság, úgy a kert közepe táján, rózsabokrok következtek, szintén egymással szemben. Hosszú ideig nem volt semmi baj, a köszméte- is meg a rózsabokor is tudta, hogy eddig és nem tovább.

Egyszer csak kezdjük észrevenni, hogy ádázul egymásnak rontanak a köszmétebokrok meg a rózsabokrok. Ez pedig úgy történt, hogy a középen, ahol a bokrok öszszeértek, a rózsabokrok betolakodtak a köszméte közé, a köszmétebokrok ágai pedig befurakodtak a rózsabokrok közé. Nem tudtuk, hogy csinálták, de egyszerre csak ott voltak. A földön vagy a föld alatt csúszhattak oda az ágak, mikorára észrevettük, már gyökeret eresztettek. Egymást szurdalva kezdtek bokrosodni, szaporodni, népesedni. Azért mondom, hogy egymást szurdalva és piszkálva, mert a rózsabokor is tövises, meg a köszméte is tövises.

Az első évben csak éppen néztük, hogy mi ez, de a második évben már komolyra fordult a dolog. Határozottan ellenségesen viselkedtek egymással szemben. Az agyonszurkált köszmétebokrokon nem termett gyümölcs, az agyonpiszkált rózsabokrokon pedig nem nyílott rózsa.

Akkor elkezdtük irtani a köszméte-oldalon a rózsákat, a rózsaoldalon a köszmétehajtásokat. De ez nem sokat ért, mert megint csak előbújtak a föld alól is, egymás boszszantására. Mikor köszmétét szedtünk, szúrtak a rózsatövisek, a rózsák úgy meg voltak sértődve, hogy egyáltalán nem is bimbóztak. És mint egy nagy verekedésnél, úgy összevissza voltak gubancolva, fonódva, birkózásra ölelkezve, hogy alig lehetett őket elválasztani. Alig lehetett megismerni, melyik az egyik és melyik a másik. Szegény mama kétségbeesetten nézte ezt a dolgot, és még szólott is hozzájuk, mert a mi vidékünkön úgy szólunk néha állatokhoz, fákhoz:

– Mit akartok egymástól, miért teszitek egymást tönkre? Miért nem fértek meg békésen egymás mellett, ki-ki a saját helyén? Miért akaszkodtok össze?

De nyilván nem értették, amit a szegény mama mondott nekik, mert tovább is húzták egymás haját, tépték és szurdalták és ölték egymást. Így aztán őszre konyhakertünk szép büszke sora egészen szét volt cibálva. Tépetten meredtek a levegőégbe haragos, dühös, békétlen ágai.

Jött a tél, és szegény drága mama előre tördelte kezeit: itt van mindjárt a tavasz, és ezek megint elkezdik cibálni egymást... nem kellene vajon megkérdezni a bírót?

A bíró akkoriban Ignát Szimjuon volt, egy öreg, hoszszú hajú bölcs, aki fekete szemüveget viselt. Eljött Ignát Szimjuon, és sokáig nézte a bokrokat. Végül is azt mondta:

– Ezeken segíteni kell, még sohasem láttam ilyen gyűlölködő bokrokat, kertben nem láttam még ilyesmit, legfeljebb ott künn a vadonban vannak ilyen vad és engesztelhetetlen bokrok. De ha már egyszer ezek itt kaptak helyet a kertben, akkor viselkedjenek tisztességesen, tanuljanak egy kis becsületet.

– Ezt hogy lehet? – kérdezte apám.

– Van itt Lekincén egy tanító, annak szép oltott köszmétebokrai vannak, aztán van Bujánházán egy pap, bizonyos Demjén Titusz. Nagyon szép szelídrózsái vannak, hozok tőlük szemet, oltógallyacskát, és majd megcsináljuk.

Így is lett. Ignát Szimjuon személyesen dolgozott a kertben, és beoltotta a köszmétebokrokat is meg a rózsabokrokat is, és kitisztogatta az egész cudarságot, és mikor készen lett, odagyűjtött minket, gyermekeket, és megmagyarázta:

– Ez, amit most csináltam, annyi ezeknek, mint az embereknek az iskola. Tanulnak egy kis rendet, egy kis fegyelmet, és megtanulják, hogy nem kell a szomszédba belecsimpaszkodni. De látjátok, a fáknak nincs feje, nekünk kell segíteni rajtuk. Majd meglátjátok, hogy most megokosodnak.

Hát abban az évben még nem sokat tudtak a bokrok. Új volt nekik az iskola, még meg voltak zavarodva. Nem is nagyon rúgkapálózhattak, erősen legyengültek. De már nem voltak olyan eszeveszettek, szelídebbek lettek máris, az biztos. Hanem a következő évben már kevesebb volt a tövis a rózsabokrokon. Szelíden, megbékélten bimbóztak, és csudaszép rózsákat fakasztottak ágaik. A köszmétebokrok pedig egészen lemondtak a tövisekről, és olyan nagy köszméték teremtek rajtuk, mint egy kis dió.

A rózsabokrokból rózsafák lettek, szép, egyenes rózsafák, mindegyik mellé rudacskát szúrtunk, és a rudacskára színes üveggömböket tettünk. Nagyon jól viselték magukat. A köszméték meg éppenséggel megszelídültek, egyik sem szaladgált a szomszédba, nyugodtan állt a helyén mind és várta, hogy egy kicsit körülkapáljuk, megnyesegessük.

– Nem hinné az ember – mondta édesapánk Ignát Szimjuonnak –, hogy ezek azok a bolondok és vadak, akik úgy marták egymást. Most nekik is jó, meg nekünk is, amióta abbahagyták a civódást.

– Így van ez az embereknél is – felelte Ignát Szimjuon. – Beléjük oltottuk a szelídséget, a türelmet, a megelégedést. És azóta szebb a rózsa, ízesebb és dúsabb a gyümölcs.