nyomtat

megoszt

Sánta farsang
MARKOVITS RODION

 

FEKETE LEKVÁR

 

 

Nagy örömmel olvastam, hogy a gyümölcstermelők milyen szép gyűlést tartottak, és igazi lelki épüléssel értesültem róla, hogy bizonyos Korponay úr az elnökük. Régi emlékeket kelt bennem a híradás, már a régi időkben is Korponay nemzetes úr Szinérváraljáról volt – a mi vidékünkön meg messze vidékeken – a leghíresebb szakértője a gyümölcsfáknak. Igen örvendenék, ha megtudnám, hogy csakugyan az a kiváló Korponay az elnök, aki ott a Szamos partján nemesítette már akkoriban is a gyümölcsfákat. Szinte csaknem az Avashoz tartozik ugyanis ez a Szinérváralja, ahol kompon keltünk át a Szamoson nyaranta, így szilvaérés küszöbén.

Azt is nagy lelkesedéssel vettem tudomásul, hogy Török Bálint meg könyvet írt arról, hogyan kell a gyümölcsfák kártevőivel elbánni. Régebben ez nem volt kérdés, mert amúgy se tudták a falumbeliek, mit csináljanak a sok gyümölccsel, de később már igazán nemzeti veszedelem lett a falunkban a gyümölcslopás. A gyümölcsfák kártevői úgy felszaporodtak, hogy baktert kellett állítani, most azonban hál’istennek már megtudhatni a kis könyvből, mit kelljen a kártevőkkel szemben cselekedni. Mert azt mondhatom, hogy másfajta kártevők ellen soha nem jutott eszébe védekezni a falumban senkinek.

Ne vegye rossz néven a tréfát Török Bálint uram, de igazán nem volt mifelénk a régi időkben olyan nagy földi jó a gyümölcs. Termett, amennyi termett, jutott elég a hernyóknak a leveléből, a többi férgeknek a fák derekából, húsából, még a lopók is elvihettek. Mindig termett annyi, amennyi kellett. Mit is kezdhettek akkoriban a sok szilvával az emberek? Avval a rengeteg szilvával, ami az Avasban termett? Nagy fortélya volt a pálinkafőzésnek, nem ismerte ki magát senki a kincstári dolgokban, felszerelés is csak minden hatodik faluban akadt. Városba meg csak úgy lehetett volna szállítani a gyümölcsöt, ha lett volna országút, meg valahogy meg lehetett volna őrizni épségben.

Aszalással próbálkoztak némelyek, de az avasi füst benne maradt a szilvában, és így nem is volt valami nagy keletje.

Az én apám tette azt először, hogy megtanította azon a vidéken az egész emberiséget lekvárfőzésre, de ez is csak a nagy nyugtalanságának köszönhető. Édesanyám alföldi vidékről származott, ő bezzeg megbecsülte a gyümölcsöt: befőzte, dinsztelte, lekvár formájában is elkészítette télire. Volt egy nagy rézkondérunk, abban főzött édesanyám lekvárt őszidőn a pompás besztercei magvaváló szilvából.

Édesapám egyszer egy ilyen lekvárfőzést nagyon is meg talált nézni, és azt mondja:

– Nagy dolog volna ez, Éva, ha meg lehetne csinálni nagyban is.

Anyám azt mondja:

– Miért ne lehetne megcsinálni nagyban, csak nagyobb edény kellene hozzá.

Apám elkezd számítgatni. A rézedény volt vagy egy vékás, ehhez képest csinálta a számításokat. Csinálta vagy két hétig, éjjel-nappal törte a fejét, aztán egy nap felült a kis fekete kocsira, csak annyit mondott:

Elmegyek Salgótarjánba, meglátom, hogy leszek a lekvárfőzéssel.

Később megtudtunk mindent. Apám a vasgyárban negyven darab vasedényt öntetett. Olyan hatalmas vaskondérok voltak, belefért mindegyikbe vagy öt mázsa szilva. Ezeket hazahozták, az udvarban letették, és jöttek valami emberek, kis hordókat kezdtek csinálni, és végül beleásták a földbe a vaskádakat, és éjjel-nappal főzni kezdték a szilvát.

Hát ez, persze, nagyon régen volt, én már csak a szájhagyományból tudom ezt is, meg a többit is. Hordták a faluból, meg a szomszéd falukból is a szilvát a hombárunkba, főzték és kavarták a szilvát az emberek, asszonyok az ötszáz literes kondérokban, és szűrték héjától, magvától, majd újfent még sűrűbbre főzték.

Mikor az első kis hordót teleöntötték lekvárral, anyám is megkóstolta a nagyban főtt lekvárt. Elbiggyesztette a száját. Lebecsülte apám főztjét:

– Fekete ez nagyon, Józsi, meg aztán festi a fogat, a nyelvet, feketére festi. Nem fogják ezt megenni. Kinek kell az ilyen nagyon fekete lekvár?

Apám megint szomorú lett, azt mondják, szavát se lehetett venni, megint felült a bricskára, beszekerezett Halmiba, és Krakkóig meg sem állott. Lengyel népek laknak ottan, nagyon szeretik az édességet, nem is csoda, mert nekik kevés van az efféléből. Vitt magával apám a házi lekvárból, abból, ami a rézüstön készült, és ami sötétvörös volt, és nem festette a nyelvet, meg vitt, persze mustrát a fekete lekvárból is.

Nem akarta becsapni a lengyeleket, meg akarta mutatni, hogy van ilyen lekvár is, meg olyan is, de hát ami vasüstben készül, az fekete, és festi a nyelvet, festi a fogat, mert megfogta a vas. Viszont a másik, az nem fest, de az meg nem eladó.

Aztán másik héten jön a sürgöny, hogy küldjük a kis kocsit, nem a bricskát, hanem a fekete kocsit, a halmi állomáshoz. Már tudtuk, hogy jó hírrel jön haza.

Örömtől ragyogott az arca, ahogy leszállott a kis fekete kocsiről. Levetette fehér porköpenyegét, átadta a kocsisnak az esernyőt és nevetett:

– Megbuktál, Éva fiam, a piros lekvároddal. Nem kellett Krakkóban. Csak a fekete lekvárból vettek a kupecek, azt mondták, az a finom, és éppen az a nagyszerű, hogy festi a nyelvet, a fogat, legalább meglátszik a gyerekek száján egész nap, hogy lekvárt ettek. Nem szégyelli azt ott senki, még dicsőség.

Így aztán még sok éven át főztük amott az Avasban, a gérci nagy vaskondérokban, a krakkóiaknak a fekete lekvárt, aminthogy másfélét nem tudtunk volna küldeni nekik, de meg másfélét meg se vettek volna.