nyomtat

megoszt

Sánta farsang
MARKOVITS RODION

ROVÁSOK, VÉKÁK, KÖPÉCÉK – ÉS A KAMAT

 

 

A rovások, vékák és köpécék idején még nem ismerték a falumban a kamatot. A kamatot ma már tudják az emberek mindenütt, de azt hiszem, a rovás, a véka meg a köpéce már kiment divatból. Én olyan szerencsés vagyok, hogy gyermekkoromban még láttam rovást, sőt olvasni is tudtam. Persze, nem nagy szöveget, csak azokat az egészen egyszerű feljegyzéseket, melyeket kölcsönök miatt használtak nálunk.

Erre a tudományra az öreg Szvircsok Mihály tanított meg, és tőle tudom, hogy csinálták régen a falunkban a hitelezők meg az adósok a kettős könyvelést. Mert a rovás, az tisztára kettős könyvelés volt, ha nem tévedek. Hitelező meg adós először beszerezték a főkönyvet, amelyre a feljegyzések jönnek. A főkönyvet nem papírkereskedőnél szerezték be, hanem a mogyorócserjésben. Vágtak egy szép, egyenes mogyorófavesszőt, és ebből lenyestek egy darabot. Hossza attól függött, hogy előreláthatólag milyen nagy lesz a hitel. Ha kis kölcsönökről volt szó, akkor elég volt félarasznyi is. A községházán az egyik esküdt nem elégedett meg a hivatalos feljegyzésekkel, külön is könyvet vezetett a közmunkákról. A régebbi emberek miatt így is kellett, mert ezek inkább bíztak a rovásban, mint a jegyző könyvében. Ez a rovás-főkönyv három darab, egyenként embermagasságnyi mogyorófavesszőből állott. A legrégibb pap, akire emlékszem, Szerbák főtisztelendő úr, két véka kukoricát kapott minden hivőjétől évente, az ő főkönyve is volt vagy két méter hosszú.

Mármost ezt a mogyorófa-okiratot úgy kellett elkészíteni, hogy előbb a közepén kettéhasították. Aztán megint összetették, és így a hasadásnál rótták rá bicskával a bevágásokat. Pászolni kellett a bevágásoknak, pászolni kellett a mogyorófavesszőnek. Vagyis stimmelni kellett a mérlegnek.

Nyilvánvaló, hogy abban az időben biztosabb volt a hitelélet, hamis mérleget egyáltalán nem lehetett készíteni. Ennek még a kísérlete is ki volt zárva, mert a feljegyzések mindkét darabra egyazon bicskavágással történtek, a főkönyv felét pedig a hitelező, felét meg az adós őrizte. Nem kellett hitelesíttetni, nem kellett bélyegezni, valljuk be, mégis csalhatatlan volt. A mérlegellenőrzés is minden évben pünkösd másodnapján volt. Akkor lejöttek a hegyekről, a dombokról a hitelező meg az adós gazdák, és hozták kezükben a fél főkönyvet. A templom előtt, a zöld pázsiton keresték egymást az ügyfelek, aztán mikor egymásra akadtak, elővették a főkönyveket, és összehasonlították a tételeket. Ez úgy történt, hogy összetették a mogyorófa-főkönyveket, felolvasták a rovásokat egymásnak. Kelenestyán Jákob megerősítette, hogy nincs hiba, tényleg és valóságosan három véka és öt köpéce kukoricával és két köpéce babbal tartozik Iszák Grigornak. A zárszámadás után megadták egymásnak a felmentvényt azzal, hogy kukoricatörés után, ha elegendő termés lesz, úgy megtörténik a kiegyenlítés. Ha, persze, nincs kellő termés, tovább szalad a hitel a folyószámlán, ha azonban kifizetődik az adósság, akkor egyszerűen eltörik a főkönyveket.

Csak jóval később tudtam meg, mennyi a véka és mennyi a köpéce. Akkor nevezetesen, mikor édesapám az első hektoliterest hozta a faluba. Ezt az egész község megbámulta, mert tényleg különös jószág volt. Először is három véka fért bele, aztán tölgyfából készült ugyan, mint a véka, de középen egy vékony vastengelye volt, mely felül egy vékony lapban végződött. Ez volt rajta keresztben, úgy hogy összekötötte a hektoliteres száját. Ez – úgy magyarázta édesapám – azt jelentette, hogy csak a vasabroncsig szól a liter. Tehát nem tetszés szerint kell tölteni, hanem csak a vasabroncsig. Nincs vita, hogy milyen magas legyen a literen a kupac. A véka még tartotta magát egy ideig, de a köpéce, amelyből pontosan tizenegy fért egy vékába, teljesen levitézlett a hektoliter után.

A véka kinél nagyobb, kinél kisebb volt, a köpéce is, de ezen lehetett segíteni. Kikötötték, hogy a Nyititucék vékájával kaptam, azzal adom vissza. Így legfeljebb a kupac volt változó, meg a rázás. Mert a vékába több ment, ha jól megrázták, a kupac is lehetett magasabb vagy alacsonnyabb. A kupacot szemmel irányították. Ha a hitelező szemrehányóan nézett az adósra, akkor illett még egy kicsit ráhinteni a kupacra.

A kamatot ebben az időben még nem percentben számították a kölcsön után, aminthogy a kölcsönt sem bonítás szerint adták. Nem érezhette magát biztonságban az a gazda, aki még nem adott kölcsön. Fiatal gazdák, akiknek még nem volt alkalmuk hitelezni, izgatottan várták, hogy mikor kerül már rájuk a sor. Nagy bizonytalanságban élt az, aki még nem adott kölcsön. Nem is aludt nyugodtan, mikor megtelt a góréja. Járta a falut és kérdezte, hogy vajon nem volna szüksége valamelyiknek kukoricára, babra vagy legalább egy szekér tökre. Mert aztán, ha teszem azt, rossz a termés, milyen ábrázattal álljon oda maga is a kölcsönkérők sorába, ha ő maga soha nem segített senkit. Azonban erre nemigen került sor, mert ha jött az ilyen ijedt fiatal gazda, kegyelmesen nevetve azt mondták neki:

– Hát hozzál, fiam, két véka kukoricát meg egy köpéce tökmagot, hadd aludjatok nyugodtan ti is, fiatal pár.

Ismétlem, a percentes kamatot nem ismerték, mert az volt a kamat, hogy a hitelező maga is kapott, mikor megszorult. A kamatot Mézerné hozta be a faluba, ezt egészen biztosan mondta nekem az öreg Szvircsok. De nem kell azt gondolni, hogy Mézerné a városban tanulta ezt a dolgot, úgy beszélik, a vén boszorkány maga találta ki. Rettentően fösvény volt a Mézerné, és hogy az ura belefulladt nádvágásnál a mocsárba, és özvegyen maradt, még fösvényebb lett.

Olyan kiközösítettféle lett ebből a vénasszonyból, nem adott senkinek, nem kért kölcsön senkitől. Azt beszélték, még pénzt is gyűjt, és meleg nyári napokon rostára teszi, azon szárítgatja, hogy meg ne penészedjenek a bankók.

Ez nyilván így is lehetett, mert egyszer, mikor nagy szél kerekedett, Mézerné olyan rohanvást vitte be a rostáját a ház előttről, ahol valamit kiteregetett rá, hogy még fejre való kendője is leszaladt a nyakába. És a szél után Kosztánék a kukoricásban egy színes bankófélét találtak, de azt mondta a jegyző úr, hogy az csak régen volt pénz, már kiment divatból. Nyilvánvaló, hogy csak Mézerné rostájából fújhatta el a szél. Nevették az emberek Mézernét, aki addig őrzi a pénzt, amíg megkotlósodik.

Hát ettől a Mézernétől kért egyszer kölcsön a szomszédja, az elszánt Nyikoricsné öt tojást. A tojást csak húsvét után vitte vissza Nyikoricsné, de akkor Mézerné elkezdett sivalkodni, hogy most már öt csirkéje volna, ha oda nem adja az öt tojást. Azt kívánta, hogy öt csirkét adjon neki Nyikoricsné az öt tojásért.

Szegény Nyikoricsné elment panaszával Ignát Szimjuonhoz, az öreg, szemüveges, mindentudó bíróhoz, aki elgondolkozott és azt mondta:

– A városokban nem ismeretlen az ilyen gondolkozás, és valóban többet adnak vissza a kölcsönvevők, mint amennyit kaptak. Uzurának és interesznek hívják, hallottam. De én nem akarom, hogy a faluban ez lábra kapjon. Eredj, mondd meg Mézernének, hogy jöjjön ide vasárnap délelőtt, templom után, mikor törvényt teszek.

Vasárnap délelőtt, templom után, mikor ott voltak a falubeliek a templomudvaron, és az öreg Ignát Szimjuon törvényt tett, megjelent Mézerné meg Nyikoricsné is. A bíró így ítélt:

– Mézerné, az öt tojásod tényleg kikelt, és öt szép kis csirke lett belőle. De egy a szekér alá került, egy felfordult, hármat meg elvitt a héja. Hanem azért mégis vissza kell hogy adja neked Nyikoricsné az öt tojást.

Az emberek ennek okán megmaradtak a régi rendszer mellett, a rovás, a véka, a köpéce mellett, mígnem lassankint eltűntek ezek, és a Mézerné találmánya diadalmaskodott a mi falunkban is.