nyomtat

megoszt

Sánta farsang
MARKOVITS RODION

PÁLYÁM ÉS PÁLMÁM

 

 

A mi időnkben karácsony előtt való héten mindig kiadták a vakációt és, sajnos, az értesítőt is. Ez az értesítő majdnem olyan volt, mint egy bizonyítvány, csak hely volt benne hagyva a húsvéti értesítőnek is, és minden tantárgyból osztályoztak bennünket ebben az értesítőben. A jegyek akkor még úgy mentek, hogy legjobb volt az egyes, legrosszabb a négyes. A két értesítőn kívül volt még intő is, itt jó jegyet nem lehetett kapni, azért hívták intőnek. Megintettek bennünket, már azt, akit, mégpedig háromféle módon: Egyszer volt a „gyönge”, ez afféle szekundát jelentett, az ilyet könnyű volt kijavítani. Aztán volt a „hanyag”, ez egész szekunda volt. De volt még egy harmadik jegy is, aki ezt kapta, az elveszett ember volt. Így jelezték az intőben: „Gyönge, bár igyekszik”. Ez annyit jelentett, hogy az illető növendék buta. Nagy szégyennek tartottuk, és mondhatom, hogy bár „gyöngé”-t kaptam eleget, ,,hanyag”-ot is szépen, de hál’istennek „gyönge, bár igyekszik”-et soha nem kaptam, ez igen megszomorította volna szüleimet, akik annyit áldoztak rám.

Abban az évben, amelyről szó lesz, harmadik A-ba jártam, szüretre hazaszöktem, és ez annyira felborította tanulmányi előmenetelemet, hogy hátulról a legelső lettem az osztályban. A karácsonyi értesítőt nem nagy bizalommal vártam ez után az intő után, meg is magyaráztam nevelőmnek és kedves apámnak: nem lehet kívánni tőlem, hogy karácsonyra mind kijavítsam. Édesapám belenyugodott, és azzal váltunk el az utolsó hetivásárkor, hogy karácsonyra igyekszem kijavítani a felét, húsvétra a másik felét a hat anyagnak. Mert akkor még csak hat tantárgyunk volt a harmadikban, vallástant kivéve, mert a vallástanárnál laktam, és így ez nem számított.

A feladat túlságosan nagy volt erőmhöz képest, és így nem tudtam megbirkózni vele. Mindössze magyar nyelvtanból sikerült fognom egy elégségest, a többi maradt. Mikor kikaptam az értesítőt, mindjárt kis számvetést végeztem és gondoltam, majd csak úgy csinálom a dolgot, hogy húsvétra kijavítok az öt szekundából hármat, év végére kettőt, vagy kettőt húsvétra, kettőt év végére, marad egy szekunda, legfeljebb javítózok egyből, ami nem olyan nagy szerencsétlenség, már láttunk ilyet.

Így hát teljesen megnyugodva szállottunk fel a vonatra, és mikor megérkeztünk a vasúti állomásra, ahol már várt a szánka, meleg bundákkal, pokrócokkal meg meleg téglákkal, és a kocsisunk, Kicsiny Gyorgyi, megemelte süvegét és felrakta kofferomat a kas háta mögé, meg egyszerre megrázta Linda meg Préda nevű lovunk magát, és a kis csengők elkezdtek csengetni, meg Szeréna nővérünk is ott várt már a szánban és rám nevetett, hát én elfelejtettem mind az öt szekundát, egyetlenegy sem maradt belőle.

Mindjárt érdeklődtem, mi van a ház körül odahaza, van-e szőlő a magazinban, és van-e még sok tök – mert avval nagyon szerettem játszani: kettévágni a tököt, kitakarítani, szemet, szájat, orrot vágni rajta, aztán gyertyával kivilágítani este, hóember fejének odatenni –, meg hogy lehet-e sikanyózni, van-e rendes jég a Bureszken meg a Lozán, meg hogy mindenki egészséges-e, és hogy Kati néninek jár-e még a szája olyan sokat, meg hogy hazahozták-e már a füstölt húst, és hogy van-e fagyott kökény? – ilyen dolgokat kérdeztem szaporán és lelkendezve.

Szeréna nővérem hagyott beszélni, válaszolgatott is, de úgy a terebesi hegyek alatt már nagyon fúrta az oldalát, és megkérdezte:

– Hány?...

– Öt... – mondottam kedvetlenül, és ettől kezdve megint ott volt a torkomban az öt szekunda, most már Szeréna nővérem kezdett vigasztalni, hogy na, hiszen tavaly is szépen javítottál, majd más instruktort veszünk, majd tanulsz a karácsonyi vakációban is, majd kimászol...

Otthon hamar túl akartam esni, azért mindjárt bementem édesapámmal az ebédlőbe, és megmagyaráztam, hogy mindenből javítottam, de csak félig. Most már belátom, hogy úgy kellett volna: hármat egészen kijavítani, a többit hagyni húsvétra, de sajnos, késő, majd húsvétra okosabb leszek.

Édesapám akkor váratlanul elszelídült és azt mondta:

– Nem hiszek neked egy szót sem, fiam, de nem tesz semmit, nem erőltetjük tovább a dolgot... Csak játszadozzál, mászkálj, csúszkálj a jégen, csináld csak úgy, ahogy szoktad karácsonyi vakációban máskor is, nem erőltetlek... Nincs semmi értelme, rendben van a dolog, ne törődj semmivel... Most csak ebédelj meg szépen, minden van, amit szeretsz: káposztaleves, borjúpecsenye, almás rétes, gomba rizzsel, ugye ezeket szereted?...

– Ezeket – mondtam rettenetes aggodalommal a szívemben, mert nem tetszett nekem, hogy apám az öt szekunda után ilyen szépen beszél velem, és hogy még ő maga biztat. Legalább mondaná, hogy vakációban aztán ne engedj magadnak egy perc pihenőt sem, láss utána, hogy megmentsd az esztendőt, hogy mersz az emberek szeme elé kerülni satöbbi – ehelyett még ő mondja, hogy ne törődjek semmivel, nem erőltet. Itt valami nincs rendben.

Őszintén megvallom, nem nagyon ízlett semmi, a nővéreim is gyanakodva néztek rám ebéd alatt, szegény jó mama pedig folyton könnyezett, ha csak rám nézett véletlenül. De ő sem mert szólani egy szót sem.

Ebéd után apám egészen barátságosan így szólott hozzám:

– Na most, fiacskám, jóllaktál, eredj játszani, rázd le magadban egy kicsit az ebédet, nagyszerű jég van a Lozán...

Kibaktattam a Lozára, de nem volt kedvem sikanyózni, pedig olyan szép hosszú tükröket simítottak a többi gyerekek a Loza havas jegén a sok sikanyózással, de nekem nem volt kedvem végighúzni vagyegyszer. A korcsolyám sem kötöttem fel, álldogáltam a befagyott láp partján, aztán kifázva és búsan hazamentem, vajon mit tervez velem apám, hogy ilyen szabadjára enged?

Másnap se költött senki, hagytak az ágyban majdnem délig. Éppen az ebédhez keltem fel. Így telt el ez a nap is aggodalomban, de aztán másnap se uszított senki, hogy tanulj, még titokban sem mondták, mint máskor: Végy legalább egy könyvet a kezedbe, hadd higgye apa, hogy tanulsz.

Így teltek napjaim szorongásban és aggodalomban, és nem tudhattam meg semmit, csak utolsóelőtti napon, mielőtt lejárt volna a vakáció, akkor reggel bejött apám a szobába, barátságosan az ágyam szélére ült és azt mondta:

– Na fiam, azt hiszem, elég volt a vakációból, komoly munka következik. Megígértem neked, hogy nem erőltetlek, ha nem akarsz tanulni, én nem is erőltetlek... Öltözz fel szépen, kimegyünk a juhokhoz, ott majd megtudod a többit.

Olyan hamar kész lettem, mint a villám, mert már fúrta az oldalamat, mi lesz velem. Tényleg elindultunk a juhok felé, a hegyre, édesapával, és amikor elindultunk, szegény anyám elbújt, a nővéreim pedig elkezdtek sírni. Apám azt mondta:

– Csitt, gyerekek, ennek így kell lenni... Ne féljetek, ember lesz belőle.

Apám nagyon barátságos volt hozzám egész úton, én meg majd meghaltam a nagy kíváncsiságtól. Fogta a kezemet, úgy mentünk a hóban, végre odaértünk a Pondorászkába, a juhok esztenájához, ahol Csutor volt a juhászunk, öt fiával vigyázott a juhokra, a birkákra, a kosokra meg a bárányokra. Csutor, az öreg juhászunk, nagyon megörvendett nekem, mondta apámnak, hogy minden rendben van, és hogy nem kell félni semmitől.

Az öreg juhászunk bevezetett a kunyhóba, gondosan lehúzta a cipőmet, aztán elővett egy olyan kisfiúknak való bocskort, azt szíjazta a lábamra a cipő helyett, és elvette a kalapom, báránybőrkucsmát adott helyette, a télikabátom helyett kis, fehér szőrű subát adott rám, és így vezetett ki apám elé.

Apám, mikor Csutor odavezetett hozzá, szelíden azt mondta:

– No most, kisfiam, itt maradsz és kitanulod a juhászmesterséget.

Apa sietve el is ment, én pedig, rettentő szorongással és kétségbeeséssel a szívemben, ott maradtam. De ez nem tartott sokáig, hamarosan felbátorodtam, játszodtunk a bárányokkal, fújtuk a nagy havasi kürtöt, szíjakat fontunk hársból, remek volt.

Este kijött Kati, a szakácsnőnk, hogy hazaszöktet, kérjem meg édesapát, talán meg fog bocsátani.

Büszkén mondtam Katinak, hogy erről beszélni sem lehet, nagyszerű a juhoknál, úgy érzem, hogy még derék pásztorember lesz belőlem, és még nagy hasznára lehetek a társadalomnak.

Kati jajgatva ment haza, és egy óra múlva lenn volt az esztenánál édesapám a nővéreimmel, mindenki jókedvű volt, és azt mondták, hogy csak meg akartak ijeszteni. Na nem baj, majd rendbe jön minden. Én előbb sírtam, aztán a földre vetettem magam a kis subámban, meg a fehér báránybőrsüvegemmel, de apám aztán komolyra fordította a dolgot, és muszáj volt hazamenni.

...Másnap, mikor elérkezett az indulás, mindenki vidám volt, szegény édesapám is nevetett, csak én voltam rettentően szomorú, és alig akartam megint felszállani a szánkába, hogy visszautazzak folytatni a tanulmányaimat.

Azt még megjegyzem, hogy év végére csakugyan nagyszerű bizonyítványom volt, csak kettőből buktam, és így sikerült tankerületi főigazgatói engedéllyel javítóra mennem, ahol a két szekundám is kijavíthattam, és így felsőbb osztályba léphettem.