nyomtat

megoszt

Sánta farsang
MARKOVITS RODION

OKTÓBERI ÖNKÉPZŐKÖR

 

 

Én már ilyenkor októberben teli voltam szekundával, el voltam látva egész évre javítanivalóval. Azért nem szomorkodtam, a tanárok is biztattak: Nincs még elveszve minden, előtted az egész esztendő – mondták. Bár rossz tanulónak nem nagyon illik az önképzőkörben szerepelni, inkább a tanulmányi előmenetelét illik megjavítani, én mégis az önképzőkört gyakoroltam legszívesebben.

Kivévén a versírást, minden műfajban szorgalmas voltam, így értekezést írtam a Jaganda című Verne-regény hőseiről, ezért nem kaptam dicséretet, de a Vén cigány elszavalása miatt a jegyzőkönyvben örökítették meg nevemet. Hasonlóképpen sikerrel szerepeltem vers- és novellabírálatoknál, többször szerepeltem továbbá váratlan és igen hatásos közbeszólásokkal, ami szintén egy neme volt az önképzésnek.

A szombat délutánokat most is igen szeretem, de akkor szinte egész héten a szombat délután volt minden reménységem. Csak négykor kezdődött az önképzőkör, de én alig nyeltem le a falatot, már ott settenkedtem az evref gimnázium előtt, melyet öregebb tanáraink előszeretettel dédelgettek kollégiumnak. Végre fél négykor elfoglalhattam helyemet az önképzőkörben, izgatottan vártam a többi ötöd-hatodistákkal, sőt a hetedikesekkel és nyolcadikosokkal az önképzőkört, illetve Osváth tanár úr érkezését.

Mi ötöd-hatodikosok a hátsó padsorokban ültünk, a heted-nyolcadikosok foglalták el az első padsorokat. Könynyű belátni, hogy nekünk onnan hátulról nem sok szavunk volt, a heted-nyolcadikosok állandóan elnyomtak bennünket. Ők ugráltak fel a felszólalásoknál, és bennünket többnyire lehurrogtak. Osváth tanár úr csak öt-hat felszólalást engedélyezett, és így bármily lelkesen buzogtunk egészen ifjak, nem juthattunk szóhoz, mert a hetednyolcadikosok kimerítették előttünk a tárgyat.

Osváth tanár úr tanította a magyar nyelv- és irodalmat, és pláne nagyon szerettünk előtte brillírozni, de mint mondottam, erre nemigen nyílt alkalom. Az ötödhatodikosok közül nekem sikerült legelőször magamra irányítanom a tanár úr figyelmét, miután előzőleg hosszú ideig kudarcba fúlt minden kísérletem.

Ez úgy történt, hogy a reformáció emlékünnepének megülésére készült a gimnázium ifjúsága, és az önképzőkör versenyszavalást rendezett, hogy ki szavalja el az ünnepen Szabados Ede tanár úr alkalmi ódáját. Egymás után léptek fel a dobogóra a versenyzők, természetesen csak a heted-nyolcadikosok. Majd azután következett a bírálat. A tanárelnök úr magának tartotta fenn a döntést, de az önképzőkör minden tagja megmondhatta véleményét.

Egész héten készültem erre az alkalomra. Iszonyúan drukkoltam, hogy most is lecsúszok, de a tanárelnök urat nagyon idegesíthette örök izgésem-mozgásom, mert végre is rám szólott:

Látom, nem nyughatsz már, ereszd el a mondókádat, Markovits...

A fiúk nevettek, mindenki azt hitte, hogy dadogok pár szót, aztán leülök szégyenszemre. Mit is mondhat egy ötödikes egy Rudik Jóska vagy egy Misky Ferenc szavalata után?

Én azonban felállottam, és így szónokoltam a társaság legnagyobb meglepetésére:

– Tisztelt tagtársak! Az eddigi bírálók mindnyájan a dolog könnyebb végét választották. Kifogásoltak, magyaráztak, kritizáltak. Lekicsinyelték azt a nagy munkát, amit a szavalók végeztek, és csak éppen a Rudik és Misky szavalatát dicsérték meg. Én megdicsérem az összes szavalók szorgalmát és igyekezetét, mert tudom, milyen nagy munkát végeztek. Hogy jogom legyen méltányolni fáradságukat, én magam is megtanultam a költeményt könyv nélkül. Részemről, hívságos bírálgatás helyett, a tisztelt önképzőköri tagok megítélésére bízom, hogy vajon jó úton haladok-e, ha így képzelem a költemény helyes szavalását... – és aztán, a hetedik-nyolcadikosok legnagyobb irigységére, hibátlanul és könyv nélkül elszavaltam az egész ódát.

Az ötödik-hatodikosok lelkesen tapsoltak, a hetediknyolcadikosok összevissza kiabáltak, de az elnök tanár kivette a noteszt, beírt egy jelest.

– Így kell lelkiismeretesen dolgozni – mondta, és ezzel le volt pipálva az egész ellenzék.

Így alapítottam meg hírnevemet az önképzőkörben és a magyar nyelv- és irodalomban.

Később veszélybe került egyszer hírnevem, ez pedig Bakcsy Domokos nevű nyolcadikos miatt történt, aki utazott rám, és különben is unokaöccse volt a görög és latin nyelv tanárának, Bakcsy Gergely tanár úrnak.

Mondom, izgága növendék voltam, s fegyelmezetlen is, hát egyszer, ahogy verseket bírálok szabad előadásban, csak úgy a padból, elfordul Osváth tanár úr az ablak felé, és belemélázik az őszbe. A fiúk azonnal elkezdtek pusmogni, jelezni, nem figyeltek rám, én meg ismét magamra akartam terelni a figyelmet, ezért beszéd közben elkezdtem mindenféle mókákat csinálni a kezemmel. Égnek emeltem karjaimat, aztán úgy csináltam, mintha dárdát vagy diszkoszt vetnék. Ez már felkeltette a figyelmet, és nagy éljenzés közben fejeztem be beszédemet.

Most feláll ez a Bakcsy Domokos nyolcadikos, és bemond a tanár úrnak, azt mondja, tiszteletlen mozdulatokat végeztem a kezemmel, a karjaimmal, azt mondja, éppen csak hogy szamárfület nem mutattam a tanár úrnak.

Roppant nagy izgalom keletkezett, Osváth tanár úr kérdőleg nézett rám, én is hirtelen felugrottam, és rettenetes kínomban így szónokoltam:

– Bakcsy tagtárs aligha tanulta meg jól a filozófia-propedeutikából a leckéjét, különben különbséget tudna tenni szándékos és ösztönös mozdulatok között, különben tudná, hogy vannak olyan mozdulataink, amelyekért nem vagyunk felelősek... Ha egy légy szemem felé közeledik, ösztönösen behunyom szemeimet, felém repülő kő elől elkapom fejem anélkül, hogy tudnék róla. Ilyesféle mozdulat lehetett az, amit elkövethettem, amiről nem tudok...

(Ezt én mind egy hetedikes tankönyvében olvastam.) Most Osváth tanár úr odajött hozzám, kezet nyújtott, és az önképzőkör színe előtt azt mondta:

– Azt hiszem, fiam, hazudtál, de én megbocsátok. Az önképzőkör ugyanis éppen erre való, hogy önállóságra tanítson, hogy beszélni, védekezni, támadni, szónoki fordulatra tanítson. Csirkefogó vagy, fiam, de nem jársz hiába az önképzőkörbe... Nagyon meg vagyok veled elégedve...

Osváth tanár úr végig, az összes gimnáziumi évek alatt mindig barátságos volt hozzám, de én azért mégis mindig éreztem a dicséret miatt egy kis lelkiismeret-furdalást.