nyomtat

megoszt

Sánta farsang
MARKOVITS RODION

ŐSZI SZEKUNDA

 

 

Azt már mondtam, hogy az volt az első öröm, amit mi fiúk kedves szüleinknek az új iskolai évben okoztunk, hogy letettük a javítóvizsgát. E téren én csak a negyedik osztályban képeztem kivételt, legrosszabb osztályzatom is elégséges volt ebben az esztendőben. Annyi év után leleplezhetem a rejtélyt, hosszú évtizedek alatt még nem volt annyi lelki erőm, hogy bevalljam a titkot.

Őriztem, mint csodaszépítőszer titkát őrzi ma is némely család leányága, mint dús kebel csodapiluláinak titkát őrzötte ennek előtte némely gyógyír vegykonyhája, de elmúltanak a dús kebel divatjának évei, és éppen így megváltoztak az idők folyamán a különböző szekundák tulajdonságai, ma már bízvást elmondhatom, hogy maradt el a negyedikben az év végi szekundám.

Bizonyítvány előtt behívott a tanáriba Fásztusz Elek osztályfőnök úr, a latin nyelv tanára, és a következő kis beszédet intézte hozzám:

– Én téged mindig pártoltalak, Markovits, osztályról osztályra vittelek, de most már elfáradtam veled. Jövőre jön a görög, előre fázom tőled... Nem merlek vállalni tovább... Pláne! göröggel...

– Mehetek görögpótlóra...

– Ne kotyogj közbe. Ezidén ismét a szakadék szélén állsz, a mondattan jövőre megnehezül, és te még a szintaxissal sem készültél el. Algebrából is nehezen tudlak kihúzni...

Szegény Fásztusz tanár úr hatalmas papi alakja megtört, ahogy a kétségbeejtő helyzeten helyettem is elgondolkozott, és az ablakhoz ment, s idegesen dobolt rajta. Magam is átéreztem nehéz helyzetét, és szorongva vártam, hogy mászik ki a csávából.

Küzdött önmagával, végre is megacélosította szívét, és kimondta a nagy szót:

– Meg kell ígérned, hogy más intézetbe mégy jövőre...

A keményen kimondott szavak után valósággal összeroppant a nagy, szálas papi férfiú, elérzékenyedett, és fejemre tette kezét:

– Na hiszen... azért, ha megjavulsz, visszajöhetsz... Majd ismét megkeményítette szívét, és süvöltve szállott fogai sövénye mögül:

– Nem vállalhatlak göröggel!...

Felállottam, és kissé megsértődve mondtam:

– Akkor hát átmegyek a reformátusokhoz.

Fásztusz Elek tanár úr szemében öröm csillant meg. Békésen mondta:

– Akkor, fiam, simán átmentél a negyediken...

Így mentem át a negyediken, az egyetlen osztályon, amelyben nem buktam. A nyári vakációban nem volt semmi dolgom, eltespedtem a nagy tunyaságban, a fürdés és mogyorószedés, rákászat és csíkhalászat örömeiben megfeledkeztem a nagy ígéretről, és ősszel, mintha mi sem történt volna, ismét a katolikus főgimnáziumba iratkoztam. Csak amikor már megtörtént a nagy lépés, akkor találkoztam Fásztusz Elek tanár úrral, aki szemei szögletéből furcsa, szemrehányó pillantást küldött felém. Megborzongtam, eszembe jutott, hogy megszegtem fogadalmamat, és mondhatom, nagyon meg voltam döbbenve. Erre meg is volt minden okom. Rövidesen kiderült, hogy Fásztusz tanár úr tényleg nem vállal, mert az A-osztályból a B-be kerültem, ahol új ember, Löffler tanár úr volt a latin és görög nyelv professzora. Rút árulásomat még tetéztem azzal, hogy elmulasztottam bejelenteni belépésemet a görögpótlóra, és így Löffler tanár úr lett az oktatóm a latin és görög nyelvben. Híres szelíd és híres szigorú ember volt Löffler tanár úr. Ezt mondta például:

– Örvendek, hogy módot adhatok önnek annak bebizonyítására, hogy a görög nyelv szépségeibe való behatolás elmélyedő és szorgos munkát igényel, s hogy ennek a munkának igazolását már rövidesen megkapom öntől, abban semmi kétségem nincsen. Nagyon szépen köszönöm, helyére fáradhat...

Az ilyen barátságos szónoklat például Krompaszky tanár úrnál jeles volt, Schröber tanár úrnál kettes, Fechtel tanár úrnál legrosszabb esetben kétharmad, Sarmaságh tanár úrnál ugyancsak legalább kettes, Löffler tanár úrnál az ilyen szónoklat olyan szekunda volt, mint egy ház.

Ilyen nehéz ember volt Löffler tanár úr.

Az egyetlen ember például, aki nem ismerte el az őszi szekundát.

Kérem, mi bejöttünk faluról, lábunkban még ott zsongott az erdő- és hegyjárások boldog fáradtsága, szemünk még nem szokhatta meg a betűt, fülünkben még zenélt a rigófütty és a tilinkó, meg a bakterek vészjele, kedvenc kutyáink vakkantása, aztán, persze, a kedves hang, melylyel anyánk a lángost kínálta, szemünkben még ott tükrözött a kérő és rajongó pillantás, mellyel szüleink utoljára elbúcsúztak tőlünk. Az első hetekben a tanárok még nem vártak tőlünk teljes odaadást. Elbámészkodtunk a padban és a levegőben, egyszerre csak kedves figurák táncoltak, hopp! egy lakodalmas pisztoly hangja csattant, boldogan elmosolyodtunk, akkor egyszerre előttünk állott a tanár úr, és azt kérdezte:

– Egy talentumban hány sestertius van?...

Az ember ezt nem tudta, nem volt semmi baj, a tanár úr ránk nevetett, és meg is simogatott néha, aztán kedélyesen csak annyit mondott:

– Őszi szekunda...

Ez annyit jelentett, hogy nem számít, nem kell javítani, nem jön be a noteszbe, az ilyen őszi szekunda felől még lehettünk becsületes emberek. Csak októberben kezdődött a komoly szekunda.

Ezért voltam rettentően meglepetve, amikor Löffler tanár úr már az első héten feleltetett, és utána elővette a noteszt és jegyzett bele.

Nem szeretem a bizonytalan helyzeteket, és ezért felállottam még egyszer helyemen, és az osztály színe előtt megkérdeztem:

– Tanár úr kérem... tanár úr kérem...

– No mi az, gyermekem... Csak beszéljen őszintén... Talán bántja valami a lelkiismeretét?... Mondja meg, fiam, nyugodtan, igyekezni fogok, hogy javára írhassam. Ha netalán alapos kérelme van, úgy, természetesen, megértéssel leszek...

– Tanár úr kérem... én csak... én csak azt szeretném megkérdezni... hogy őszi szekundát tetszett beírni? Mert itt kérem az őszi szekundát nem írják be...

Löffer tanár úr most jött intézetünkbe, a kirkat főgimnáziumba, és így nem tudhatta szokásainkat. Elvörösödött, elvesztette az önuralmát, és magából kikelve rohant felém:

– Téli szekunda! Téli szekunda! Jégpáncélos, öreg szekunda, bundás szekunda, havas, jégcsapos szekunda! Mars ki az osztályból!

Miután nekem az ma is a véleményem, hogy téli szekundához nem volt joga Löffler tanár úrnak, miután magamat is hibásnak tudtam abban, hogy megszegtem adott szavamat, tehát méltán ért a csapás: átiratkoztam az evref főgimnáziumba...