nyomtat

megoszt

Sánta farsang
MARKOVITS RODION

SZEPTEMBER

 

 

...Ilyenkorra már rendbejöttek a lábaink, két hét óta ugyanis tilalmi idő volt a mezítlábjárásra.

– Gyerekek, felhúzni a cipőket... – kaptuk a parancsot augusztus közepén, ezzel befellegzett a nagy szabadságnak, ez már egy kis szeptemberi felhő volt, a közelgő iskola előrevetett árnyéka. Másfél hónap volt az igazi szabadság, csak ha érkező vendéget jelentettek, akkor kellett okvetlenül felhúzni a bergsteigeres saruinkat.

Két hétig búcsúztunk a nyártól és a vakáció édességétől egész külön szertartás volt ez, ahogy a gyermeki szív muzsikás doboza nekünk kipengette. Leghamarabb a bojtorjánbokrokkal végeztünk, megbecsültük a bojtorjántermést, és ha láttuk, hogy a szükséglet fedezve van, a szomszéd gyerekeknek is megengedtük a termést. (Remélem, még tudják a városiak, miféle gyümölcs a bojtorján. Gyönyörű bíborkarika van szúrós, zöld gömböcén, nagyszerűen lehet vele célba hajigálni kislányok varkocsára, subára is pompásan ragad, nagy baj van a célt tévesztő lövések miatt.)

Azután jöttek a másfajta szemlék: mogyorócserjésünk számbavétele, a somfák hozadéka, sietni kell, mert sok dolog van még. Nem akarnak érni a berbencei szilvák, kicsit meg kell nyomogatni a kipécézett darabokat, úgyszintén nyomogatni kell a szőlőhegyen egyes szőlőbabokat, hogy megérjenek szeptember elsejéig. Az egész nyáron át gyűjtött taplókincset biztos helyre kell tenni, hogy karácsonyra megtalálja az ember.

A kis fekete kocsit ilyenkorra már alaposan kipróbáltuk, megállapítottuk, hogy nem törik el a féder a városig. Többször is felültünk napjában a csűrbe húzott kis fekete kocsira, és lónyigáztuk, hintáztattuk magunkat, hullámoztattuk a kis kocsit, felugrottunk, leugrottunk, ingattuk, erősen izgattuk a kis fekete kocsi rugóit, a próba sikeres volt, rövid tanácskozás után megállapítottuk: kibírja az utat a gimnáziumig, ha ezt kibírta. Nem is volt nekünk soha rugótörésünk, mint például Janiéknak, akik soha nem csináltak ilyen teherpróbát, mert papi gyerekek voltak, és náluk kevesebb volt a szabadság.

Szeptember elsején kora reggel keltünk. Apánk fehér porköpenyeget vett fel, és mi ketten, fiúk, apa mellé ültünk. A kis ülésen két kosár szőlő volt, a kis ülés alatt két kosár szilva, hátul nagy lepedő széna, a kocsis két lába között egy kosár tojás, a nevelő úr a bakon ült a kocsis mellett, az ő ölében egy nagy sajt volt, persze, majd elfelejtettem: hátul nagy láda volt odakötve, a lepedő széna azon tornyosult.

Mi nem a javító miatt voltunk izgatottak, azt szerettük volna tudni, vajon tényleg csak a vasútig megyünk kocsin, vagy egész végig tengelyen utazunk. De apa nem árult el semmit, felült a kocsira, és nekünk sietni kellett a búcsúzkodással. Ugyanis nemcsak mamától búcsúztunk, kezet fogtunk Csutorral, a juhásszal, Schwartz Antallal, Kati nénivel. Nyikituc Vaszile szomszéddal, Stefán nevű öreg béresünkkel, a Buráék kislányával. Katinál, a szakácsnénál néha eltévesztettük és meg is csókoltuk, mire ő sírva fakadt, a többiek meg nevettek. Aztán, persze, végül elbúcsúzkodtunk a nővérektől is, akik mind ott állottak a tornácon, mikor a nagy útra indultunk.

– Gyü!... – mondta Kicsiny Gyorgyi, a kocsisunk, aki leghímesebb tarisznyáját öltötte ez alkalomra, és már fordultunk is ki a kapun, melyet szélesre tárt Dávid szomszéd. Szegény mama a nyárfákig tipegett, fehér zsebkendőjével integetett utánunk, mi még visszanéztünk, és mi is integettünk, míg csak apa azt nem mondta:

– Elég lesz, fiúk, megfájdul a nyakatok...

Persze, hiszen volt még egy csomag, abban volt az útravaló, ezt akkor ölbe vettük, aki ügyesebb volt, az kapta fel. Reménykedtünk, hátha sor kerül rá, de apa még mindig nem nyilatkozott. Ugyanis ez nekünk igen fontos lett volna, mert ha a vonathoz megyünk, akkor csak a városban bontjuk ki a pakkot, annak pedig nem sok értelme van; viszont, ha tengelyen hintázzuk végig az utat, akkor gyönyörűen megállunk a báró tagja mellett, az akácok alatt, és lehet, hogy még dinnyét is tudunk szerezni a hideg csirkéhez.

Apánk nagy komolyan szivarozott, a nevelő néha hátraszólt, de senki nem válaszolt neki, most nincs tanítási idő, most kitűnő por van, és tengeriföldek, meg szeder, meg szivar, meg száradó sarjú illata, mindebbe hiába is akarna beleszólni a nevelő úr, aki különben is csak nyolcadik gimnazista volt még az év végén, és most az egyetemre akarna menni, ha bennünket szépen lejavíttóztat... már látszik a báró kastélyának kettős zsindelyfedele, már mindjárt eldől... és egyszerre apánk kiszól a szivar mellől csendesen:

– Hojsz!... – és a varázsszóra feldobban a szívünk, letér a kocsi a Túr hídja felé, és már tudjuk, hogy végig így megyünk.

Megállunk az akácosnál, és keressük a dinnyecsőszt, nagy szerencsénk van, hamarosan megkapjuk, és kapunk két érett, vérpiros bélű dinnyét, aztán kibontjuk a pakkot. Apánk, ez a csodálatos ember, meg bírja állani, hogy ne egyen semmit, mi azonban a nevelő úrral meg a kocsissal pazarul élünk a napsugaras kiránduláson.

Vizet is kapunk mi is, a lovak is, persze, aztán csak a vámnál szomorodunk el kissé, mikor a tíz krajcárt kikaparja apa a mellényzsebéből, és amikor megüti kissé mezőillaton részegedett orrunkat a kőszénfüst józan fanyargása.

Esküszöm: soha nem buktunk meg egyetlen javítón sem, így szereztünk örömet kedves jó szüleinknek.

...Végre megjelenhettünk mi is a láncos templom körüli könyvvásáron, és vehettük a felsőbb könyveket a gesztenyefák alatt, de sajnos, azt hallom, hogy kivágták már a gesztenyefákat, és a láncos templom körül valami falat emeltek, és már nem láncos templom volt többé... ha ez igaz, akkor biztos a többi sem úgy van már, mint akkoriban volt...