nyomtat

megoszt

Sánta farsang
MARKOVITS RODION

RÉGI SZŐLŐTŐKE

 

 

Szép nagy szőlőskertek voltak a mi határunkban, volt a Kis-hegy, volt feljebb a Nagy-hegy, volt a Kerek-kert, volt a szuszáni borhegy, és volt a Vécsey-erdő felé a Csomnyeszk-hegy, ez egészen a Csomnye család tulajdona volt. A hegyeken természetesen elsősorban szőlő termett, de mindegyik hegynek volt egy külön nevezetessége. A Csomnyeszk-hegyen termett a legjobb szőlő, de ez arról volt inkább híres, hogy itt trónolt a falu egyetlen szelídgesztenyefája, aztán itt volt a legfeketébb s legédesebb szeder, a Kis-hegyen volt a legtöbb hársfa, a Nagy-hegyen volt a legjobb barack, a szuszáni borhegyen termett a legnagyobb szemű mogyoró.

Egyszer aztán mihozzánk is megérkezett a filoxéra. A filoxéra kiirtotta a szőlőket a hegyekről, és leborotválta mind a gyönyörű szőlőlugasokat. A Csomnye család egészen elszegényedett, mert ők a büszke szőlőjük mellett már semmi mással nem gondoltak az utóbbi időben. A Csomnyeszk-hegy ettől kezdve a kígyóiról lett híres. Semmi nem maradt a régi szőlőtőkékből, elnémultak a szüreti vígasságok és szüreti kolompok, szüreti lövöldözések, kihunytak a magasra lobogó szüreti rőzselángok.

– Egy időre elvette Isten a borunkat – mondták az emberek –, biztosan sokallotta, hogy a falu annyit iszik, megcsapolta Isten a boroshordókat, és kivette a borosporciót a kezünkből...

A faluban a szőlősgazdák sok szemrehányást kaptak ebben az időben a szegényebb emberektől, akiknek soha nem volt szőlőjük:

– Látod, felballagtam kosarammal a szüretre, és nem adtál egypár fürtöt. Most jobb, hogy neked sincs se borod, se szőlőd?...

A szőlősgazdák lesütötték szemeiket, és úgy vették, hogy ez égi bélyeg, amit lelkükre sütött az égi Atya, mert olyan gőgösek voltak a szőlőkben, és kelleténél hangosabban kurjongattak széles jókedvükben.

Hanem aztán, a Csomnye család kivételével, minden ház megint elkezdte a szőlőkben a forgatást meg a többi szőlőmunkát. A Csomnye család, mely nagyobbára fönt lakott imádott szőlője körül, leszállott a hegyről a völgybe, és kendert meg málét kezdett termeszteni. Nekik már nem volt ahhoz erejük, hogy megint elölről kezdjék a szőlőt. Ők már csak a kender, meg a málé, meg a baromfi mellett szöszmötölhettek, nekik már a szőlőhegy befellegzett.

A régi szőlőknek még a gyökere is kiszáradt. Mindössze egyetlenegy szőlőtőke maradt meg a nagy pusztulásban, és ez az egyetlenegy szőlőtőke éppen a mi kertünkben zöldellt. Még a vidám, dús szüretek idején választotta ki a tőkét apám a hegyen, és télen nagy gonddal hazahozatta, a virágoskertben elhelyezte. Mesélték az emberek, hogy apám sok földdel együtt, igen nagy munkával ásatta ki a szőlőtőkét, aztán így hozatta le nagy óvatossággal szekéren. Apám azt mondta, hogy jó helye lesz a konyhakertben, de anyám azt szerette volna, ha a virágoskertbe ültetik el. Így is lett, a virágoskertbe ültették el a szőlőtőkét, és megfogant, tavasszal rügyezett, az első évben még gyengélkedett, de aztán megszokta a virágoskertet.

Mindössze ez az egyetlen régi szőlőtőke maradt meg a faluban, és az emberek azt beszélték, hogy ez a szőlőtőke kimenekült a többi bűnös tőke közül, megtisztult a faluban, a virágok között. Ez a szóbeszéd még szaporább lett azután, hogy a szőlőtőke egyáltalán nem hozott gyümölcsöt. Egy fia fürt szőlő sem volt soha a szőlőtőkén, és az öregebbek ezen nem is csodálkoztak. A szőlőtőke nem akar már senkit az italozás vétkébe hajtani, ha egyszer úgy adta a sors, hogy egyedül ő menekült meg a nagy testvérpusztulásból.

A kipusztult hegyeken újra zöldelltek már a friss ültetések, már volt egy gyenge szüret is, éppen csak kóstolóul, de a régi szőlőtőke nem akart gyümölcsözni. Senki nem értette, hogy van ez és miért, a régi szőlőtőke csak ágaskodott, csak bokrosodott, de nem termett rajta semmi. Már majdnem olyan nagy volt, mint az egész virágoskert, hűvösséget, árnyékot, azt adott, de egy szem szőlőt, egy korty italravalót nem lehetett róla szüretelni. Hanem azért mégis nagy becsülete volt a családban és az egész faluban. Mi gyerekek, akik nem értettünk a szőlőmíveléshez, kávé aljával becéztük a gyökeret. Apánk, mikor a többi szőlőt permetezni mentek a napszámosok, meghagyta, hogy este hozzanak haza egy teli bödön permetezőt, mert a régi szőlőt is meg kell öntözni. Minden esztendőben megkapta a régi szőlőtőke is a porcióját, pedig, mondom, teremni nem termett rajta semmi, a szép, nagy, zöld leveleken kívül. A faluban is tisztelték szeszélyét, ha nem akar teremni az öreg, hát csak pihenjen békével, nagy időket élt, nagy vészből menekült, egyedül maradt itt a régi világból.

Hosszú, fehér hajú emberek, akik az öregséget már nagyon érezték, lejöttek néha, megállottak előtte, levették kalapjukat, és nemcsak szemükkel, hanem kezükkel is simogatták a törzsét. Szólottak a fához: Emlékszel-e még apámra, emlékszel-e rá, mikor legényember voltam – ilyeneket motyogtak a régi szőlőtőke előtt. Aztán könynyes szemmel odamentek apámhoz, azt mondták: – Ez még közülünk való, ez még látta a régi jó világot. Hej, ha ez beszélni tudna. De legalább egyszer azért ha mégis teremne egy fürtöt, hogy ínyünkre szállhatna az a régi, finom íz... az az illatos, az a remek íz, ami nincs ma már ezekben az új szőlőkben...

– Üzenek érted, ha majd terem rajta valami – szokta volt mondani apám, de mindenki tudta, hogy ez csak olyan mondás, mert a régi szőlőtőke már úgyse fog teremni soha.

Hát egyszer, egy késő tavaszon, virágok voltak a régi szőlőtőkén, nyár elején már apró, zöld bogyók voltak rajta, és az egész falu odagyűlt számolni, hogy hány fürtre lehet számítani. Egyenként és gyöngéden nézegették a fürtöcskéket, és elvitték a hírét a szomszéd falvakba, hogy ezidén termés lesz a régi szőlőtőkén.

Apám üzent az öregeknek, azoknak, akik még életben voltak a filoxérás időkből: vigyázzanak, ezidén termés lesz a régi szőlőtőkén, állja a szavát, jöjjenek el majd szüretre a régi szőlőtőkéhez.

Ilyen szüret még nem is volt a világon. A rendes szüret után rendezték, eljöttek mind az öregek, az ősz emberek, a hosszú, fehér hajú aggastyánok hajladoztak apámmal az öreg szőlőtőke körül, ők szedték le, könnyes szemekkel, a fürtöket.

Aztán beletették mind a fürtöket egy virágokkal ágyazott kosárba, és körülülték, és sokáig nézegették a rózsaszínű szőlőt, mert mind rózsaszínű volt a szőlő, amit a régi szőlőtőke termett.

Aztán apám kivett egy kis fürtöt, evett róla egy szemet, és továbbadta. Mind vettek a fürtről egy-két szemet, és kivették a többi fürtöket is, és szedtek egy-egy szemet a fürtökről, és szemük felcsillogott, gyönyör és boldogság ült ki arcukra.

Beszéltek a régi szép időkről, és aztán adtak nekünk is, akik ott állottunk, néhány szemet. Megízleltük mi is a régi szőlőtőke gyümölcsének ízét. Bennünket is elragadott az öregek boldogsága, az öregek nagy öröme, nyelvünk hegyén mi is nagyszerű ízeket éreztünk.

De aztán elmentünk onnan, és egymás között arról beszélgettünk, hogy az új szőlő jobb. Egymás között arról beszélgettünk, hogy a régi szőlőtőke gyümölcse ízetlen és savanykás, nem értjük az öregeket, miért vannak úgy meghatva a régi szőlőtőke fürtjeitől.

Egy öreg boldogságtól mámoros szemmel felénk közelített, mi, persze, azonnal elhallgattunk.