nyomtat

megoszt

Sánta farsang
MARKOVITS RODION

KEGYDÍJAS DIÓFA

 

 

Egy éjszaka rablózsiványok jártak az udvarunkon. Hajnaltájban történt a rablózsiványság, nagy kiabálást hallottunk a magazin felől. Apánk a kétcsövű puskával szaladt ki, a kisasszony elfelejtett ránk vigyázni, mert ő is sietett rablózsiványokat nézni. Így mi gyerekek is kisiethettünk hosszú ingeinkben. A magazin alatt volt a pincénk, a pince előtt ott állott Strángu Stefán a Bábié, és vérzett a jobb keze, és kiáltozott, de rablózsiványokat nem láttunk, csak hallottuk, hogy zörög szekerük az országúton.

– Hamar hozzatok spirituszt, ne bámuljatok – mondta apánk Kati néninek, és amíg Kati néni a spirituszt hozta, addig Strángu Stefán a Bábié nagy izgatottan elmondta, hogy rablózsiványok törtek a pincére, és lopóval húzták a bort meg a szilvóriumot a hordókból, meg csapon is eresztették. Ott állott a szekerük az utcán, oda hordták edényekkel, és saját hordójukat töltögették a borral meg a szilvóriummal. Terebesiek voltak, és négyen vagy öten lehettek. Strángu Stefán a Bábié, aki első szomszédunk volt a Bojtos utca felől, úgy mondta tovább, hogy meghallotta a zajt, felébredt a szekérzörgésre, a fejszével odalopózott a pinceajtóhoz, és mikor meglátta, hogy csakugyan rablózsiványok törtek a pincére, kiáltozni kezdett. Erre a rablózsiványok kirohantak és nekitámadtak. A fejszével vagdalkozott, azok bicskával támadtak rá, úgy vágták meg a keze fejét a jobb kezén.

Most ömlött a vér Strángu Stefán a Bábié kezéből, és alig lógott a keze feje a jobb kezén, és az ujjai is össze voltak vagdosva. Megérkezett a spiritusz. Apám a spiritusszal lemosta a véres kezet. Mondta a kocsisnak, hogy fogjon be , beviszik az orvoshoz Stefánt, csak éppen bekötözik még vattával meg jodoformmal véres kezét.

Amíg a kocsis a bricskát készítette, meg a lovakat itatta, meg a szerszámot előhozta, meg a lovakat befogta, apám még beszélgetett Stefánnal.

– Sohase lesz ember a jobb kezedből, Stefán – mondta apánk.

– Azt hiszem én is – válaszolta Strángu Stefán a Bábié.

– Nem lett volna elég, ha bezörgetsz az ablakomon, aztán majd kijöttem volna én a puskával?

– Elég lett volna. De amikor látja az ember, hogy csak jönnek éjszakának idején, méghozzá szekérrel, és látja az ember, hogy cipelik a drága bort meg a finom szilvóriumot, hát elfogja az érzés és nem gondolkodik.

Már bánom, hogy nem vágtam fejbe valamelyiket a baltámmal.

– Pedig nem vitték volna el az egész pincét, legfeljebb vagy két hordót töltöttek volna meg.

– Most már túl vagyunk rajta, de oda a kezem.

– Majd ahogy lehet, segítek rajtad. Mert te most koldussá lettél.

– Csak amíg megnöl a fiam, mert aztán majd segít ő rajtam.

A városban nem tudtak segíteni Stefánon, egy kicsit bevarrták a kezét, de az ujjait levágták, nem ért semmit a jobb keze. Koldus lett, ahogy mifelénk mondják. Apánk behívta Stefánt a belső szobába, és ott megbeszélték, hogy Stefán kommenciót kap, neki is mérni fognak málét, sót kap, szalonnát kap, meg tavasszal segítséget a szántáshoz, embert a kapáláshoz, mindaddig, amíg a fia visszajön a katonaságtól. Stefán mindig ott volt körülöttünk az udvarban, amit lehetett, segített. Vizet hozott, és kísérte apámat a hegyre, ha kiment a szőlőbe. De azért a faluban azt mondták, hogy amíg a fia megnöl, mégiscsak ő a kegydíjas Stefán...

Hát ez volt az egyik kegydíjas a falunkban, a másik egy diófa volt.

Ez a diófa a hegy alatt, a Pondorászkában nőtt, egy kis patak mellett. Én még kisfiú voltam akkor, de azért nagyon szerettem bicskával faricskálni. Olyan kis zöld bicska volt, fanyelű, egy szív volt a pengéjén. Tavaszi szántásnál vagy valami mezsgye-dolognál, már nem tudom, elmentem apánkkal a Pondorászkába, éppen ott ültünk le a patak partján, a diófa alatt. Apánk elment a napszámosokhoz, én meg nem tudom, hogy jutott eszembe ilyen istentelenség, egyszerre csak nekimentem a bicskámmal a diófának, és egy nagy szíjravalót hasítottam le a törzséből. Fiatal volt a diófa, könnyen jött le a szíjravaló.

Meglátja Irina a zsenge diófát a nagy fehér sebbelr elkezd sikoltozni, és keresztet vet, és siet apához, egészen piros, ahogy elmondja, hogy mit csináltam. Jön vissza apa, nagyon borús az arca, nézi a diófát, néz engem, szerettem volna a föld alá süllyedni.

Az emberek is abbahagyják a munkát, mind odagyűlnek, én úgy állok ott, mint a bűnös, és a diófa úgy áll ott, mint az áldozat. Most már tudtam, hogy nagy bűnt követtem el, és elkezdtem sírni. Senki nem vigasztalt, az emberek szigorúan néztek rám, láttam, hogy nincs megbocsátás. Apám nem törődött velem, csak a diófát nézte elgondolkozva és azt mondta:

– Majd megpróbálom, talán lehet segíteni rajta.

– Nem lehet ezen többé – mondták az öregebb emberek –, ebből a diófából nem lesz többé ember.

Apám hazament, de engem ott hagyott, azt mondta Irinának, vigyázzon rám, nehogy kiirtsam az egész hegyet. Aztán jó sokára visszajött, két béresünk edényeket meg más dolgokat cipelt utána. Az edényekben valami kulimász volt, nem tudom, micsoda, meg valami viaszkos szalagokat is hoztak. Bekenték a fán a sebhelyet, apám személyesen dolgozott. A viaszkos vászonból kötést tettek a sebre, egészen bepólyálták a fát, úgy be volt kötözve, mint Strángu Stefán a Bábié keze, mikor a rablózsiványokkal szembeszállott.

Apa nem beszélt előttem soha a dologról, de minden héten kivitt a fához, később már én is segítettem a kötözésnél. Nagyon lassan gyógyult a seb, sokszor már azt hittük, hogy elpusztul a fa. A levelei sárgultak, lehullottak, de mindig mosogattuk, hogy hadd aludja ki magát, nem tudtuk, felébred-e tavasszal.

Alig vártuk az első tavaszi napot, mentünk ki apámmal a diófához. Apám a körmével próbálta a héját; van-e benne élet? Élet volt benne, de nagyon nehezen lábadozott. Nyáron volt rajta egypár szebb levél. Szóval, életben maradt.

Másik évben megint kapott valami nagy bajt, mert beteg volt az a szegény diófa egészen a csontjáig. Az egyik helyen felnyílott a seb, és ott gennyezett. Csapot vert bele édesapám, akkoriban nagyon aggódott, hogy most már nem lehet megmenteni. Ősszel kivettük a csapot, a seb behegedt, aztán vártuk a következő tavaszt.

Én nem maradhattam a diófa mellett strázsának, mert nekem el kellett mennem városi iskolába, de a leveleimben mindig kérdeztem, hogy van a diófa. Vakációban, persze első vagy legfeljebb második nap kimentem a diófához, és ha nem látott senki, szépen meghajtottam magam és üdvözöltem restelkedve és szégyenkezve.

Soha nem lett ember belőle, nem tudott erőre kapni és a diófa, később, mikor már egészen behegedt a seb, még mindig fájhattak a csontjai, mert sem rendes sötétzöld levél nem volt rajta, sem gyümölcsöt nem adott, nem termett rajta dió soha. Új cselédek, akik más faluból jöttek, azt mondták apánknak:

– Van ott valami redves diófa a patak partján, jobb, ha kivágjuk, nem ér az semmit.

Apám azt mondta az embereknek:

– Éppen úgy kapáljátok, ápoljátok, mint a többi gyümölcsfát. Ennyi kijár neki a sok szenvedésért.

Anyám, ha szilváért küldött a Pondorászkába a szolgálólányok közül egyet, mindig megmondta:

– Szedjetek vagy tíz levelet, de ne többet, arról a diófáról ott a patak mellett... ne érezze, hogy nem veszszük hasznát.

Néha virágcsokorba, néha ecetágyba vagy vizes uborka közé került egy levél a diófáról, nem érezhette, hogy ingyen kapja a segélyt.

Sokáig tartott ez így.

Éppen azon a nyáron, mikor Strángu Stefán a Bábié hazajött a katonaságtól, jöttek mondani, hogy kiszáradt a diófa.

Mind kimentünk a Pondorászkába, odaültünk a diófa alá, most már csakugyan kiszáradt, egészen biztos volt.

Ott ültünk édesapámmal és még néhány falubeli öregebb emberrel, és sokáig ültünk, mindenki hallgatott.

A legöregebb, a Nitituc szomszédunk öregapja szólalt meg végre:

– Jól ápoltátok, rendesen kiszolgáltátok, hát rajtatok nincs már semmi vétek.

Apám nem tudott szólani semmit, csak felállott és kezet fogott az öreg Nitituccal, és azután megindultunk ballagva és csendesen a falu felé.

A házunk előtt, mikor elváltunk, még ennyit mondott az öreg Nitituc:

– Mi mindnyájan jó emberek vagyunk.

És az öreg Nitituc velem is kezet fogott.