nyomtat

megoszt

Sánta farsang
MARKOVITS RODION

SZELÍDGESZTENYEFA

 

 

A vadgesztenyefa sorsát már leírtam, de volt a faluban egy szelídgesztenyefa is, ennek most mondom el a dolgát.

Csupán egyetlen szelídgesztenyefa volt az egész faluban. Ez pedig a Csomnyeszk-hegyen. Szép napos volt ez a Csomnyeszk-hegy, odafordította domború hasát a Túr felé meg a nap felé, kora reggel már odasütött rája a nap, és csak késő estelen vonult el tetejéről, mikor lenn a völgyben már jóformán sötét volt. Itt aztán, persze, zamatosabb volt a körte, dagadtabb volt a szilva, a duránci barack is telibb volt ezen a hegyen, mint más dombokon. Azt mondták a falubeliek, hogy valamikor ez a Csomnyeszk-hegy volt a falunkban fő hegy. És főképpen a Csomnye családnak volt itt a legfőbb része. Egy ily régi Csomnye hozott egyszer – de már az régen volt – egy szelídgesztenyefa-csemetét. Odaültette a szőlője aljába, és szépen körülkerítette, aztán évekig csak beszélgettek róla, hogy vajon terem-e gyümölcsöt a fa, ha megnöl. Mondom, hogy a falunkban nincs ezen az egyen kívül egyetlen szelídgesztenyefa sem, nem is volt soha. Talán tíz esztendő is eltelt, hogy az első gesztenyék megteremtek a fán. Ezt csak úgy találomra mondom, nem tudta senki nekem pontosan megmondani, hányadik évre termett az első pár szem gesztenye a szelídgesztenyefán. Az biztos, hogy ezek a gesztenyés Csomnyéék nagyon óvták a fát, nagyon ápolták, nagyon vigyáztak rá. Egyik szemük mindig rajta volt a szelídgesztenyefán.

Arra a csudára, hogy gesztenye termett a szelídgesztenyefán, összeszaladt az egész falu. Még azt is tudták, hány szem lesz rajta az őszön. Már a zöld burkán látni lehetett: nem vadgesztenyét fog teremni, de azt a pillanatot várta mindenki, mikor leütik az első pár szemet, és megtudja mindenki az ízét.

Nem azért, mintha a mi falunkban valaki olyan gyümölcséhes volna, hiszen van nekünk diónk, mogyorónk, korai, késői szilvánk, szőlőnk, mindenünk, csak éppen gesztenyénk nincsen semmilyen fajta. (Meg cseresznyénk sincsen, csak amolyan apró, hegyi, meg aztán éppen csak meggyünk nincsen, de egyéb minden van. Ha csak a dinynyét is nem számítjuk gyümölcsnek, mert az sincsen.)

Szüretkor még mindég nem érett be a gesztenye, csak már úgy dérhullás idején mondták, hogy megvolt a próba. Csomnyéék leszedték a gesztenyét, néhány szemet elosztottak, néhány szemet megfőztek, néhány szemet pedig megsütöttek. De mind jó volt, bizonyították azok is, akik ajándékba kaptak. Már ezen a télen úgy nézték Csomnyéékat, hogy nekik valami különös kincsük van, ami nincs akárkinek a faluban. Gesztenyés Csomnyééknak kezdték hívni őket, és egy hársfaládikóban tartotta az öreg Csomnye a pár szem szelídgesztenyét, ami saját földjén, saját határukban termett.

Mindenki büszkélkedett egy kicsit a szelídgesztenyefával, más falubeliek előtt módját ejtettük, hogy megemlítsük:

– Hogy terem nálatok a szelídgesztenye? Nálunk elég szépen... ezidén is rendes termés volt. Turci vagy komorzáni ember csak úgy sápadozott, ha az ilyet hallotta:

– Mi a fene? Szelídgesztenye terem nálatok?

Egyébbel nemigen hencegtünk, de a szelídgesztenye, az más, az nincs a környéken egy szál sem. Úgy nézték a Csomnyéékat, hogy valami külön vagyonuk van, aztán a vagyonhoz jeles címet is kaptak: ők voltak a gesztenyés Csomnyéék.

Következő esztendőben, persze, a szelídgesztenyefa megint kivirágzott, kezdtek rajta dagadozni a kis szelídgesztenyék. A gesztenyés Csomnye családból attól kezdve egész nyáron és egész őszön ott aludt valaki a fa alatt éjszakának idején. Csakhogy irigy természetű az ember, meg kíváncsi is, el-ellopogattak egy-egy szemet a fáról.

Csomnyééknél nagy veszekedések voltak, az öreg Csomnye mérgeskedett a családjával:

– Nem lehet rátok bízni semmit, már a gesztenyét, is el lehet lopni a fejetek fölül.

Nagyobb baj akkor lett, amikor a Lukuc fiút egész kosár gesztenye lopásán érték a Csomnye fiúk, ettől kezdve elmérgesedett a dolog. A Lukuc család fenekedett a Csomnye családra, a két család barátai ki ehhez, ki ahhoz tartott, a barátság szerint.

Az őszi gesztenye szürete nagyobb volt, mint az első évben, de a bokrokból kövek repültek a szüretelőkre. Becsületből mégis le kellett szedni az egész gesztenyetermést. Beszakadt fejjel mentek haza a szüretelők a pár mérce gesztenyével – alig volt három köpéce –, de nem lehetett otthagyni a fán, mert akkor világ csúfjává lett volna a Csomnye család: még a gesztenyetermését sem merte leszüretelni.

A következő tavasz mindjárt nagy verekedéssel kezdődött. Kimentek az emberek forgatni a hegyet, de a két tábor hamarosan megoszolt, és a tavalyi haragokat kellett először elintézni. Egész nyáron át folyt a villongás. Már a faluban is folyt a vita, nemcsak fenn a hegyen. Igazán ősszel kezdődött. Lukucék megfogadták, hogy nem lesz gesztenyeszüret többé a faluban. Csomnyéék vállalták a harcot. Éjjel és nappal mindég ott táboroztak az ellenséges családok és a barátaik meg ellenségeik – ki-ki szíve és rokonsága szerint – a szelídgesztenyefa vidékén.

Volt akkoriban egy nagyon okos bírónk a faluban. Ignát Szimjuonnak hívták – hozzá fordult a falu, hogy szüntesse be a háborúskodást. Inkább vágassa ki a gesztenyefát. Össze is hívta a bíró a falut, és azt mondta, hogy a rend és a nyugalom miatt ki kellene vágnia a Csomnye családnak, jószántából, a szelídgesztenyefát, úgyse hoz olyan nagy hasznot. Az öreg Csomnye, a gesztenyés Csomnye, akkor felállott a barátok és a pártolók között és azt mondta:

– A fát nem lehet kivágni, mert ez a fa vendég a mi vidékünkön. A vendéget nem ölhetjük meg azért, mert a családban veszekedés van. Ez a fa: vendégünk, a falu vendége, nem lehet megölni. Idegen itt, neki semmi köze a mi dolgainkhoz.

Ezt belátta mindenki, és így tovább is ottmaradt a fa a Csomnyeszk-hegyen. Hanem a másik évben az egyik gazda már nem ment forgatni. Meg is mondta templom előtt előre:

– A Csomnyeszk-hegyre nem megyek többet, semmi szükségem rá, hogy beüssék a fejemet. Hadd vesszen ott, amim van, majd megyek más hegyre! Én az idén a Kerek-hegyre megyek, ott kezdek dolgozni, aztán jövőre már ott is rendben leszek.

Csakugyan ez az ember, egy bizonyos Hilimon Gábor, nem is ment ki a Csomnyeszk-hegyre, elment a Kerekhegyre, és ott dolgozott az irtókapával. Igaza is volt, mert ezen a nyáron még vadabb lett a harc a szelídgesztenyefa körül. Nyár derekán már egész csomó bevert fejet borogattak az asszonyok.

A szelídgesztenyefa mindebből nem érthetett semmit, ő csak megtette a kötelességét ebben az évben is. Most már vékaszámra mutatkozott a termés, de minél jobban igyekezett a szelídgesztenyefa, hogy szaporítsa az áldást, csak nagyobb lett a harag, és csak nagyobb lett az irigység.

Ebben az évben már alig volt szüret, már edény helyett is karót vittek az emberek. Nem is törődtek a szelídgesztenyével, hanem ahogy kiértek, egymásnak estek. A következő tavaszon egészen elnéptelenedett a szegény szelídgesztenyefa körül a vidék. Még a Csomnye család is más helyeken kezdett dolgozni, csak néha ment ki egyik-másik közülük, hogy lássa, nem esett-e baja, mert vendég volt náluk, méghozzá rokonok, ismerősök és hozzája hasonlók nélkül. Senki sem nyúlt hozzá, de kerülte mindenki még a táját is.

A Csomnyeszk-hegy egészen elárvult, felverte a dudva, a Kerek-hegy lett nagy, hatalmas és barátságos. A szelídgesztenyefa ott áll a Csomnyeszk-hegyen, és amíg ott marad, addig csak pásztorok tévednek arra a vidékre. A szelídgesztenyefa most már öregszik, ott fog most már meghalni nálunk, idegenben. Ha elszárad, vagy ha leteríti a vihar, akkor megint élet lehet a Csomnyeszkhegyen. Sokan már alig várják szegény szelídgesztenyefa halálát, aki pedig soha nem vétett semmit senkinek, és méghozzá vendég is nálunk.