nyomtat

megoszt

Sánta farsang
MARKOVITS RODION

ANYÁM KERTJE

 

 

Édesanyám és édesapám között éveken át tartó ádáz harc dúlt a kert miatt. Több kertünk volt, általában csupa kert volt ott a hegyek között az egész falu, az egész határ. Nekünk például volt virágoskertünk, aztán volt szilváskertünk, volt a nagy-kertünk, ahol lucerna termett, a Nyikorics-kert is a mienk volt, de a vita a konyhakert miatt folyt. A többi kertnek volt más neve is, de a konyhakertet, azt csak kertnek hívtuk. A virágoskert, az a lányoké volt, édesanyám éppen az őszirózsák miatt avatkozott a virágoskert dolgába, édesapám csak ahhoz ragaszkodott, hogy rezeda is legyen benne, továbbá eltiltotta a pulykavirágot meg még valami más virágot, de ennek a nevét már elfelejtettem. Tavasszal legfeljebb a szappanvirág miatt volt vita, mert a szakácsné a szappanvirágot a virágoskertbe csempészte, viszont édesanyám nem tűrte a virágoskertben a szappanvirágot, azt mondta, ez a kertbe, a konyhakertbe való.

Majd máskor mondom el közelebbről, mi minden volt ebben a kertben, a konyhakertben, most csak annyit említek, hogy voltak benne körtefák, almafák, birsalmafák, köszmétebokrok, ribizlibokrok, labdarózsafák, pünkösdi rózsafák, és, persze, szép nagy ágyak petrezselyemmel, murokkal, retekkel és egyéb konyha-zöldségekkel.

Amióta csak az eszemet tudom, mindig kísérletezett édesanyám káposztával is, de nem emlékszem rá, hogy saját káposztánk lett volna.

– Ez nem a Nyírség – mondta édesapám tavasszal édesanyámnak, de szegény anyánk azért mindig megpróbálkozott a palántákkal.

Soha nem termett egy rendes fő káposzta kertünkben, ősszel azt mondta apa büszkén:

– Na látod? – és beküldte a szekerest a városba, hogy hozzon a piacról egy szekér káposztát. Anyánk hiába becézte a földet, hiába öntöztette a palántákat, nem ért semmit, olyan szőlőfürtök voltak nálunk, mint egy hátikas, de olyan kis feje volt a káposztának, mint egy dió.

Pontosan ilyenkor újultak ki a viták, húsvét előtt: burgonya nem való a kertbe. Ott vannak a földek, nem kell a konyhakertben elvenni a helyet a burgonyának. Itt mindég édesanyámnak lett igaza, mert a konyhakertben nagyszerű burgonya termett, akár édesanyám szülőfalujában, a Nyírségben; amit a többi földről hoztak, az csak olyan hegyi burgonya volt. Anyám szeretett néhány szál kukoricát is a kertben, ezt apám kifogásolta, ugyanis kukoricánk, az volt más helyeken is. Ehelyett szívesen vette, ha néhány szál napraforgó volt a kertben, Így aztán volt kukorica is, napraforgó is.

De a harc, amit említettem, nem ezek miatt volt, ezek miatt csak vitáztak csöndesen, félhangon.

A harc a vadgesztenyefa miatt tört ki.

Mesélték nekünk az öregebb cselédek, hogy a harc 1892-ben tört ki, októberben. Édesapám szokás szerint bement szerdán vásárra a városba, és hozott a zsebében egy vadgesztenyét. Mikor leszállott a kis fekete kocsiról, és kiemelték utána a csomagokat, és levetette a köpenyét, meg letette a keménykalapját, és elvette Kati a kezéből az esernyőt, és az ebédlőben az asztalhoz ült, mindég kipakolta a zsebéből, amit hozott lányoknak, fiúknak, apróságokat. Hát 1892 októberében, mikor így kipakolt, kivett a zsebéből egy vadgesztenyét is: – Ezt a református templom előtt vettem fel a földről, eltettem neked, Éva, majd elültetjük a kertben, aztán ha szépen megnöl, mindég látod a szép nyírségi emléket, a vadgesztenyét.

– Vadgesztenyefát? – mondta édesanyánk ámulva –, én a Nyírségben nem is láttam vadgesztenyefát.

Így beszélték nékünk tavaszidőn a béresek, bakterek, fejőasszonyok a háború kezdetét.

A későbbi nagy ellenségeskedésnél, ami a vadgesztenyefa körül folyt, már mi is jelen voltunk, de hogy miként vadult el a dolog, azt másoktól tudtuk meg.

Még azon az őszön is sokat vitáztak, édesanyám nem akarta elültetni, nem akart hozzányúlni, azt mondta:

– Ez nem fog kikelni soha, nincs is helye a kertben, ha felnöl, elveszi a napot a többitől, ez csak olyan szegény vidékre való, ahol nincs más lomb.

Tavasszal már azt hitte mindenki, hogy elfelejtődött az egész vadgesztenye-dolog, de édesapánk húsvét előtt éppen ilyen tájon megkérdezte:

– Éva fiam, mi van a vadgesztenyével? Édesanyánk először azt mondta:

– Nekem hoztad ajándékba, elég szegény ajándék, de hát legyen, hanem ha egyszer nekem adtad, akkor mégis az enyém.

Édesapánk – úgy emlékezett rá az öreg juhászunk – egy kicsit restellte a dolgot, de aztán azt válaszolta:

– Jövő héten bemegyek a városba, hozok neked egy finom szövetköpenyt, hanem akkor vissza kell adnod a régi ajándékot, mert helyette adom.

Sajnos, édesanyám nagyon gondos volt, megvolt a vadgesztenye, átadta apámnak, aki aztán elültette a köszmétebokrok mellé, egy karót szúrt le melléje, hogy tudják, mi az a furcsa levél, ami kidugja a fejét, nehogy kigyomlálják.

Megjött a szövetköpeny, szép darab volt, de aztán pár hét múlva kidugta fejét a földből a vadgesztenyepalánta. Édesanyám mindig reménykedett eleinte, hogy lecsípi valami betévedt kacsa vagy liba, vagy esetleg egy kakas vagy egy tyúk, de ez nem történt meg.

A vadgesztenyefa mind nagyobb lett, és hiába volt minden, édesapánk ragaszkodott a vadgesztenyefához.

Egészséges, vidám kölyök lett ebből a vadgesztenyefából, mi gyerekek egyáltalán nem törődtünk vele, legfeljebb egy kicsit sandán néztünk rá, mert valamit hallottunk fél füllel, hogy szüleink között szóváltás van a gesztenyefa miatt. Később, mikor már felcseperedtünk, már inkább megértettük, miről van szó.

– Éva, te mindig előre aggodalmaskodsz. Még csak gyenge hajtás, és mindég lenyesem, hol van ennek még árnyéka, hogy ártson a veteménynek meg a többi fának? Szép, árnyékos fa lesz, szép gyertyavirágok lesznek rajta...

– Mindig korán érkezik a veszedelem, sosincs elég korán védekezni. Kipusztul mellőle minden, ha megnöl. Mire nekünk még árnyék ebben a lombos faluban, és mire másfajta virág, mint a szép, illatos kerti virágok?

De mégis édesanyámnak lett igaza; igen elterebélyesedett a fa, mikorára mi is megnőttünk. Akkor már ezt hallottuk:

– Elszívja az életerőt a gyenge kerti veteményektől, fáktól, beárnyékolja a szomszédságát, minden silány mellette.

– Szép, egészséges, derék fa, igaz, hogy semmi haszna nincs, de a szem gyönyörködik benne, örvend az ember szíve, ha ilyen egészséget lát.

– Igaz, egypár napig tart az öröm a virágjaival. Csak lomb az egész, az ilyennek az erdőben a helye, vagy ahol nagy pusztaság van.

– De ez a pár nap, amikor virágzik, akkor csupa gyönyörűség ránézni.

– Az a kis gyönyörűség, azért pusztuljon el az élet mellette. Ez egy céda perszóna, ez a fa.

Ezt mondta édesanyánk, és sírva fakadt. Ekkor már nagyocskák voltunk, megértettük a többit is, amit akkor sóhajtgatott, mikor édesapánk vigasztalta és csitította.

– Megmondom neked, Józsi, mindig is azért utáltam, mert ez egy céda személy. Jön azzal a nagy, elegáns, csinos termetével, és egyszerűen elcsábítja a napot, eleszi az életet a többi rendes fa elől, a tisztességes burgonya elől, nem hagyja élni a többit. Egypár napig illatos, egypár napig divatos, azért aztán tűrni kell, hogy megbomoljon miatta minden. Nincs gyümölcse, nincs semmi haszna, a fája csak tűzre való, mert egyszer kis ideig olyan kellemetes, azért szenved a többi élet. Téged is csak a nagy könnyelműségével csábított el, azzal, hogy egyszer egy évben olyan nagy pompában van.

– Tudod, Éva – mondta édesapánk elgondolkozva –, minden ok nélkül nem lehet kirúgni, ültess mellé diófát, aztán ha az egy kicsit nagyocska lesz, majd csinálunk valamit.

Édesanyánk különben is nagyon szerette a diófát, még azon tavaszon ültetett oda egy nagyocska hajtást, és aztán évekig várta, hogy fejlődjön.

Egy tavaszon közömbösen bement édesapánkhoz, azt mondta:

– Szépen fejlődne a diófa, de nem tud a gesztenyefa miatt.

Apánk kiment a konyhakertbe, valami karbolos vízzel leöntötte a vadgesztenyefa tövét, és már ezen a nyáron nem hajtott ki a gesztenyefa, mert elszáradt az egész. Kivágták, és azután tűzrevalónak használták. De csak gerjesztőnek, mert nagyon hamar ellobogott a fája.