nyomtat

megoszt

Sánta farsang
MARKOVITS RODION

AZ ÉGERFA

 

 

Az égerfa szép, magas fa. A városiak miatt el kell mondanom, hogy olyan ragadós levelei vannak, és van neki valami gyümölcse is. Olyan, mint a faeper, de nem lehet megenni. Mi gyerekek így hittük, hogy az a zöld gyümölcs az égerfának a makkja, és elültetik, aztán apró égerfák hajtanak ki belőle. Lehet azonban, hogy tévedtünk, de mi sose tudtuk meg, hogy mire való az égerfának a zöld makkja, mikor sem kávét nem lehet főzni belőle, mint a tölgyfa makkjából, sem tintát nem lehet főzni belőle, mint a gubacsból. Nem tudtuk meg soha, hogy mire való ez a makkja az égerfának.

Azt mondják, valamikor a faluban nagy becsülete volt az égerfának, tisztelték az égerfát, akár a többi rendes fákat. Ez régen lehetett, mikor az égerfa még nem keveredett bele azokba a dolgokba, amelyeket el fogok mesélni. Lehet, hogy így volt, mert más falukban, ahol nincs az a híre az égerfának, mint nálunk, ma is rendes, komoly fának tartják. Nálunk azonban egész másképp áll a dolog.

A közeli falvakban is tudják a mi égerfánk dolgát, azért a szomszéd falvakban is gyanakodva nézik az emberek az égerfát, de ők nem tudják biztosan, mi történt. Ők csak úgy fél füllel hallottak valamit, csak találgatják és gyanakodnak.

Hát csak beszéljük el hamar ezt a dolgot.

Mikor mi gyerekek még egészen kicsinyek voltunk, az égerfa csak úgy élt, mint a többi rendes fák. A házunkkal szemben, túl a palánkon, ott is volt egy égerfa, aztán künn a Túr mellett meg a láthatárban is tanyáztak ilyen égerfák. Nagyon szép magasra nőttek, olyanok voltak, mint a gyertyaszál.

Ha egy ilyen égerfa magasra felszökött, akkor lehetett használni a szekérbe vendégoldalnak, vagy levágták a boglyába rúdnak, mindenki szívesen vette hasznát. Öregebb égerfákat, melyek meghíztak, jó volt levágni és eltenni száradni. Évek múlva, ha jól kiszáradtak, elővették őket, és nagyszerű szekértalpat vagy küllőt eszkabált a bognár pirosas fájukból.

Még mi gyerekek is emlékszünk ezekre az időkre, nem volt az olyan régen. Abban az időben, mikor Gábor hozzánk jött kocsisnak, még senkinek nem volt panasza az égerfára.

Gábor előtt egy Kicsiny Gyorgyi nevű kocsisunk volt, mi gyerekek neveztük el Kicsinynek, mert egészen apró ember volt, de a Gyorgyi neve, az megvolt neki, mikor hozzánk szegődött. Arra tanította a lovakat ez a Kicsiny Gyorgyi, hogy ha ő elalszik a bakon, azért csak menjenek tovább, és csak húzzák haza a kocsit. Így jöttek egyszer be a lovak – Linka és Giza –, húzták be a kocsit, és megállottak a tornác alatt. De bizony Gyorgyit nem lehetett ez egyszer felkölteni, mert örökre elaludt a bakon.

Hát azután, hogy szegény Kicsiny Gyorgyit eltemették, odavette a házhoz édesapánk ezt a bizonyos Gábort. Mi őt is szerettük, mert szívesen játszott velünk, és amely játékra még Kicsiny Gyorgyi nem tanított meg, azt Gábor pótolta. Bodzafából vízipuskát csinálni, azt már régen tudtuk, de bodzafából malmot csinálni, rendes kerekekkel, és hogy csak bele kell fújni a bodzafogóba, és már forog a szélmalom kereke, erre Gábor tanított meg.

Aztán meg igen megszerettük őt valamiért, de ez csak később derült ki. Téli délutánokon behúzódtunk az istállóba, mikor Gábor a szíjakat, gyeplőket meg más bőrből való dolgokat halzsírral kente. A halzsír szagát sem édesapánk, sem édesanyánk nem szerette, nem engedték, hogy a kocsisok a konyhában zsírozzák a gyeplőket, hámokat meg más szíjakat. Ezért Gábor az istállóban végezte a zsírozást, és kis szénakupacokat teregetett alánk, mi pedig leültünk a szénakupacokra, kicsit odább, hogy be ne zsírozódjon a ruhánk. Gábor pedig olyankor mindig elkezdett mesélni.

Mi azt hittük, hogy Gábor más vidékről való, messziről vetődött hozzánk, de ő erősködött, hogy ott született a faluban, de azért nem lehetett látni soha, mert két égerfa volt a nevelőszüleje, és azok nem engedték a faluba az emberek közé, úgy kellett megszökni tőlük.

Ilyet még soha nem hallottunk, tátva maradt a szánk, és kérdeztük, hogy lehet az, hogy a két nevelőszüleje ilyen szigorú volt hozzá?

– Nem voltak azok éppen oly szigorúak – így mondta Gábor –, de tudjátok, két ilyen szegény öreget nem hagyhattam magára. Be voltak gyökeresedve a földbe, nem tudtak azok már járni egy tapodtat sem, mit tehettem? Volt ugyan egy kis égerfa-csemetéjük, de ez még nagyon zsenge volt, mikor én a családba kerültem – ezt mondta Gábor, és csak zsírozta szorgalmasan a halzsíros rongyokkal a hámokat, a kis csengők a hámokon édesen csilingeltek, mi gyerekek pedig egészen kipirosodtunk a kíváncsiságtól.

– Úgy látom, nem értitek. Persze, nektek gondos szülőtök van, ti nem tudjátok, milyen az, mikor az ember egyedül marad és boldog, hogy az égerfa-család befogadja. Megtűrt a két égerfa maga mellett, csak éppen mogyoróért, dióért mentem el a közelükből, meg néha egy kicsit halászni. Szólottak hozzám, persze, csak égerfanyelven, amire hamarosan megtanítottak. Ott háltam a két öreg égerfával, és mikor a csemetéjük kibújt a földből, avval is barátkoztam.

– Iskolába nem járattak nevelőszüleid?

– Nem, iskolába nem járattak, de játszottak velem. Engedték, hogy felmásszak a hátukra, lovagolhattam a hátukon, úgy, mint más gyereket is meglovagoltat néha hátán az édesszüleje. Susogtak a leveleikkel hozzám, persze, égerfa-nyelven, amit az emberek nem értenek. Nagyon szépen éltünk mi négyen ott az erdőszélen, a hegy alatt. A két öreg, aztán a kis csemete meg én.

– És mit adott neked égerfa-apád?

– Csak nevelőszülém volt, nem adott semmit se égerfa-apám, se égerfa-anyám. Csak nagyon szerettük egymást, és vigyáztunk egymásra, összetartottunk, ez volt az egész, emiatt nem bántott bennünket senki.

Akkor Irina, a szolgálólányunk, elkezdett igen erősen nevetni, mi nem is vettük észre, hogy ott van az istállóban már régen, de nem mukkan, hogy ne vegyük észre. Irina hahotázott és azt mondta:

– Szép kis mesével traktálod az úrfiakat meg a kisasszonykákat, majd elmondom az úrnak.

Gábor csak kente tovább a szíjakat és így felelt:

– Ezt ugyan mondhatod, ott van a kis égerfa most is a határban, meg is mutathatom.

Este édesapám elővette Gábort:

– Mit hazudozol a gyerekeknek? Legalább mondd meg, hogy mesét mondasz.

Gábor nem hagyta magát.

– Megmutathatom a két égerfa csemetéjét, most is ott van. A két öreg éppen tavaly pusztult el.

Egész télen beszéltünk róla, hogy ha majd megjönnek a tavaszi idők, elmegyünk megnézni a Gábor testvérét, a fiatal égerfát, vajon milyen lehet, hasonlít-e Gáborhoz, megismerik-e egymást.

Eljött a tavasz, és Gábor elvezetett bennünket a falu határába, ott pedig egy kis patak mellett mutatta nekünk a fiatal égerfát, mely azonban máris olyan magas volt, mint egy ház.

Gábor megismerte az égerfát, testvérét, megsimogatta, mi is úgy láttuk, hogy a testvér vidáman lobogtatta a leveleit.

Ezt a látogatást erősen beszélték a faluban, és édesapánk szigorúan rászólt Gáborra, hogy ne bolondítson bennünket. Vagy vallja be, hogy mesét mond. De Gábor megrázta a fejét:

– Ott laktam velük, mikor kitagadott a világ, nem tagadhatom meg nevelőszüleimet meg testvéremet. Hát ezt már sokan hallották, és hamarosan megtudta mindenki a faluban, hogy Gábort két égerfa nevelte, és neki egy égerfa-testvére van. Így kezdődött nálunk az égerfák furcsa híre. Vasárnap lejöttek az udvarunkba messzi házakból is. Az istálló ajtajában állottak, amíg csak nem jött Gábor, és akkor megkérdezték:

– Hogy is van csak az a dolog a te égerfa-apáddal?

Néha egész csapat ember várta Gábort, kérdezték:

– Hol van az apád öröksége, mért nem gondolsz testvéredre, a rokonságot tartod-e az összes égerfákkal?

Egyszer aztán Gábor vasvillát kapott fel és nekiment az embereknek:

– Inkább tartom velök a rokonságot, mint veletek.

Apám behívta Gábort a nagyszobába, minket is behívott. Mi leültünk a díványra mind a hatan. Apám a karosszékben ült. Gábor hajadonfővel állott.

– Most már az egész falu nevet rajtad, Gábor, mondd, hogy csak tréfáltál.

Gábor szomorúan nézett apánkra és miránk, gyerekekre, és azt mondta:

– Nem engedek abból, amit mondtam, semmit... ott nevelkedtem a két égerfa mellett, együtt volt jó dolgunk. Egyszer a csemete megmentette az életemet... a csemetetestvérem...

– Ez hogy volt?

– Ez úgy volt, hogy arrafelé hajtottak a vadászok erős télen két farkast... arra riasztották a két farkast az üldözők. Az én kis kunyhóm ott a földbe ásva nem védett volna meg, akkor a csemete-testvérem az ágaival elkezdett zörögni, mintha integetett volna... hívott. Felkapaszkodtam és ott ültem, amíg el nem mentek a farkasok... A két égerfa nevelt, a csemete, az a testvérem.

Apa csóválta a fejét, erősen a szemébe nézett Gábornak, de Gábor kiment a szobából, és estefelé elment tőlünk.

Favágók és szénégetők mondták két nap múlva, hogy ott lakik a testvérénél, az égerfánál, kis kalyibája van földbe ásva, és mogyorón meg dión él, meg halászik. Ezt mondták az emberek, de már nem nevettek úgy, mint régen, hanem restelkedtek egy kicsit, mert édesapánk azt mondta nekik:

– Látjátok, köztetek nem tudott nyugodtan élni. Úgy látszik, mégis neki volt igaza.

Nem lehetett soha megtudni az igazat, hogy miképpen volt Gábor dolga az égerfákkal. Csak az biztos, hogy az emberek ettől kezdve nálunk sandán nézték az égerfákat. Csóválták a fejüket, hümmögtek, ha égerfa akadt az útjukba. Restelkedtek az égerfák előtt.

Édesapa ezzel jött egyszer haza a mezőről:

– Tudod, Éva – ezt mondta anyánknak –, egy rúd kellett volna az egyik boglyába, mondom a legénynek, vágd ki ott azt az égerfát, dehogy vágom, azt mondja, lehet, hogy a Gábor testvére vagy valamilyen rokona, nem nyúlok hozzá.

Azóta sok esztendő telt el, és az égerfa dolga még mindig nincs rendben a falunkban. Az emberek keresztet vetnek az égerfa előtt vagy elkerülik. Az égerfa dolga egyáltalán nincs rendben nálunk. Vannak, akik ránéznek az égerfára és nevetnek, vannak, akik óvatosan körüljárják és megnézik tetőtől talpig.

Gábor most a testvérénél lakik, és mindketten öregszenek.