nyomtat

megoszt

Sánta farsang
MARKOVITS RODION

ALMAFA AZ EMBEREK KÖZÖTT

 

 

Régen volt. Mi akkor még, mind a hat testvér, gyerekek voltunk. Most már nekünk is vannak gyerekeink, csak Sándornak nincs, mert ő elesett, meg Ilonkának nincs, mert neki nem született. Sok játékunk volt, mikor gyerekek voltunk. A pince mellett, a magazin háta mögött egy nagy repedés. Ez csak nyáron volt, ha nem esett az eső. Itt lakott a Cimbora. A repedésen át lehetett hozzá bemenni, de mi büntetésből, mert rosszalkodtunk, mind megnőttünk, és nem fértünk be a repedésbe. Ezért nem mehettünk le soha a Cimborához. De ha nem járt arra senki, akkor lehajoltunk a repedéshez, és beszélgettünk a Cimborával. Ő nem felelt nekünk mindjárt, csak éjszaka, ha szépen lefeküdtünk és jól elaludtunk. Akkor eljött a Cimbora, s aki jó volt, annak odaült az ágya szélére, és mutatta neki a szivárványt meg az Óperenciát meg a kis fehér macskákat. És csinált tilinkót fűzfából, meg bodzafából vízipuskát, és tanította, hogy kell a spárgával a késen bűvészelni. Egész éjjel játszott velünk a Cimbora, de csak ha jók voltunk. Nappal sokszor nevettünk azon, ha eszünkbe jutott, hogy éjjel játszott velünk a Cimbora. És elmentünk a repedéshez, lehajoltunk a földre, és – nem volt szabad hangosan, csak súgva – szépen köszöntük az ajándékokat.

Volt aztán más játékunk is. Egy almafa. Mikor mi születtünk, az almafa már nálunk szolgált a kertben. De azért ő fiatal volt, csupán nagyobb, mint mi. Künn élt a kertben, és télen nem játszott velünk. Télen gyűjtött és pihent. Tavasszal sok virággal ránk nevetett, és az új ruháját a sok apró virággal felvette, akkor tudtuk, hogy most ráér, és szabad hozzá menni. Várt minket, és amíg csak odaértünk, mindig nevetett ránk, úgy örvendett nekünk. Mi szaladtunk hozzá, és mikor odaértünk, megöleltük.

Itt nagyon jó helyen voltunk az almafa alatt. Csak olyan fűnek volt szabad nőni az almafa alatt, amelyikkel játszani lehetett. Az almafa nem engedte, hogy csalán nőjön alatta, mert tudta, hogy a csalán rossz és szúr minket. Egyszer próbált nőni piros gomba, de látta, hogy félünk a piros gombától, hát azt is elkergette, és már másnapra a piros gomba elment az erdőbe.

Nekünk nagyon jó volt az almafa alatt. Nem engedte, hogy a nap bántsa a fejünket, és ezért elébe állott, hogy jó árnyékba ülhessünk. Nem vigyázott ránk senki más, csak az almafa, de mi tudtuk, hogy nem enged elmenni messzire, ahol harapós kutyák vannak. Csak kicsit szaladtunk el, olyan messzire, hogy láthasson minket és vigyázhasson ránk.

És nem kellett neki adni sem a cukorból, amit kaptunk, sem az uzsonnából. És ha éhesek lettünk, akkor az almafa üzent, és jöttek értünk, hogy menjünk ebédelni vagy vacsorázni. A házban is tudták, hogy mi szeretjük az almafát, és hogy az almafa jól vigyáz ránk, és ezért mindig csak odajöttek értünk az almafához, ősszel az almafán almák nőttek, és az almafának akkor több dolga volt. Akkor az almákra is kellett neki vigyázni, nemcsak miránk. De néha elfáradt, és akkor elejtett egy almát. Sokszor készakarva is ledobott közénk egy almát, mikor játszott.

Leginkább a harapós kutyáktól meg a gombos cigányoktól féltünk. De az almafa nem engedte közel sem a harapós kutyákat, sem a gombos cigányokat.

Szolgált egy lány is nálunk, de vele csak keveset voltunk, és egyszer csak nem láttuk. Kérdeztük Katit, hol van Irina, azt mondta Kati, hogy férjhez ment, jön más lány helyette.

Mi akkor nagyon megijedtünk. Megijedtünk, hogy az almafa is férjhez megy, és akkor nem lesz velünk többet. Panaszkodtunk a Cimborának, és kérdeztük tőle, lehet-e az, hogy az almafa is elhagy bennünket? A Cimbora nem mondott semmit, gondolkozott.

Aztán kérdeztük az almafát is, de ő sem mondott semmit. Csak mosolygott az őszi pirosas leveleivel. Aztán kérdeztük Katit, igaz-e, hogy az almafa férjhez megy és itthagy bennünket?

Kati azt mondta: az almafa nem lány, hogy férjhez menjen. És hogy annak nem kell a férfi.

Aztán lefeküdtünk, de nem tudtunk elaludni. Mama kérdezte, miért nem alszunk. Mondtuk, hogy félünk, hogy az almafa is férjhez megy, mint Irina, és máshova szegődik, vagy külön udvarba megy.

Azt mondta a mama, hogy csak aludjunk, mert az almafa még nagyon fiatal, nem megy férjhez, csak akkor megy férjhez, ha mi megnövünk.

A Cimbora éjjel eljött, és ő is azt mondta, hogy az almafa még gyerek, mint mi.

Reggel jöttek az emberek és mondták, hogy az éjjel dér volt. Nagyon örültünk, mert tudtuk, hogy most már nemsokára lehet kökényt enni. De aztán elszomorodtunk, mert ha itt a dér, akkor el kell búcsúzni az almafától. Kimentünk hozzá és simogattuk, kértük, hogy ne menjen férjhez. Csak a száraz ágait csörgette és hajtogatta. Mi azt hittük, hogy rendben van.

Más játékokat kerestünk, mert télen sokat kell a szobában lenni. Hajas babát csináltunk máléból, és hegedűt is a málé szárából. Kaptunk nagyon jó szalmaszálat a kocsistól, és a szalmával lehetett nagy, színes labdákat fújni szappanhabból. Spárgával is próbáltunk késen bűvészelni, de már elfelejtettük, hogy a Cimbora meg egy porcelános ember a nyáron hogy tanították. A kádárok hordókat kalapáltak az udvaron, és adtak nekünk jó fakockákat, hogy ne döngessük a hordókat. Ezeket a fakockákat is gyűjtöttük, és megkezdtük velük az építéseket.

Mikor leesett a hó, szánkót kaptunk, és csak jól fel kellett öltözködni, szabad volt szánkózni és sikanyózni.

Mikor szánkózni és sikanyózni mentünk, mindig láttuk az almafát. Nem mentünk hozzá, mert télen nem volt szabad zavarni, és egyszer el is kergetett bennünket. Egyszer elmentünk az almafához, mert nagyon szépen sütött a nap, és azt hittük, játszani fog velünk, ha odamegyünk. De az almafa elkergetett. Havat szórt a nyakunkba.

Többször aztán nem zavartuk, mert ebből megtudtuk, hogy télen nem ér rá.

Csak messziről mertük nézni a havas ágait és a szigorú derekát.

Egy reggel Kati nagyon visított és kiabált:

– Jaj, istenem, istenem, nem szabad hozzányúlni, mert az úr megmondja, mi lesz, jaj, istenem, hogy dobog a szívem...

Apa kiment a kertbe, és mama is ment. Mi is kilo póztunk, és az egész ház üresen maradt, mert mindenki kiment a kertbe. Az almafa mellett állott mindenki, és mi is odamentünk és láttuk, hogy az almafával baj van.

Mind elkezdtünk nevetni, mert egy ember felmászott az almafára, és nem tudott leszállni róla. Gondoltuk, hogy most jó sok hó hull a nyakába. Aztán láttuk, hogy az ember oda lehet kötözve az almafához, mert a bíró kést vett ki a tüszőjéből, és elvágta a kötelet, amelyikkel a nyaka oda volt kötözve.

Akkor észrevettek minket, és hamar visszavittek a szobába, azt mondták, nem szabad gyerekeknek az akasztott embert nézni. A többiek mind féltek az akasztott embertől, és szomorú volt az egész ház. Láttuk az ijedtségből, hogy csak gombos cigány lehetett az akasztott ember. És mi is elkezdtünk félni az akasztott embertől, és nagyon szomorúak lettünk mi is.

Később azt mondta Kati, hogy nem gombos cigány, hanem vándorlegény volt az akasztott ember, de mi már akkor mindig gombos cigányt láttunk.

Szánkózni és sikanyózni is másfelé jártunk, elkerültük az almafát, és féltünk tőle.

Éjjel jött a Cimbora; elhozta az almafát, és az ágyunk mellé állította. Az almafán megint csupa virág volt, meg érett alma, de egyszerre csak leereszkedett a közepéből a gombos cigány, és mi nagyon féltünk.

Aztán meleg lett, és mi láttuk egy reggel, hogy az almafa felvette az új ruháját, sok virággal ránk nevet. Rohantunk hozzá, hogy megöleljük, de amikor odaértünk, egyszerre csak láttuk, hogy ereszkedik le az ágak közül a gombos cigány.

Nagyon megijedtünk és elszaladtunk.

Mondtuk mamának, de mama azt mondta, hogy nem kell félni a halottaktól. Meg hogy kis Jóska sírján sem félünk játszani, pedig az is meghalt.

Apa is mondta, hogy nem kell félni, majd ő odavezet minket, de mi azért csak féltünk. A kis Jóska sírjánál nem féltünk, mert az nekünk öcsénk és közénk való, de a gombos cigánytól többet soha nem mertünk közel menni az almafához.

Akkor nyáron sok baj volt velünk. Nem volt, aki vigyázzon ránk és akivel játsszunk. Mari volt velünk előbb, aztán Nuca, de hideglelős szilvát adtak nekünk, amitől betegek lettünk. És engedték, hogy a csalánba lépjünk, nem kergették el a piros gombát meg a harapós kutyát, meg közel engedték a gombos cigányokat is.

A nagyok csak mondták, hogy nem félnek a gombos cigánytól, s mert itt volt az almaérés, behozták az almát, de senki nem evett belőle.

Apa bejött mihozzánk, gyerekekhez, és látta, hogy mi se esszük az almát, azt mondta:

– Majd tavaszra megint mehettek az almafa alá, csinálok valamit evvel az almafával...

Mama is benn volt és azt mondta:

– Jó is lenne. Szegény almafa...

Apa kiment velünk a kertbe, és vitt egy kis fűrészt is, és lefűrészelt egy ágat az almafáról. Azt mondta:

– Most már nem kell félni. Most már olyan az almafa, mint régen volt. Megint szerethetitek. Levágtam az ágat, amelyikre a vándorlegény felakasztotta magát...

Akkor fáztunk és visszamentünk a szobába, de azért tudtuk, hogy az nem vándorlegény volt, hanem gombos cigány.

Tavasszal megint szép lett a fa, és hívott minket meszsziről. Most már nem szaladtunk, csak csendesen odamentünk. Nem maradtunk alatta, mert azon a helyen, ahol az ág hiányzott, csak ott lógott a gombos cigány.

Mondtuk mamának, mikor apa is hallotta, hogy a fűrészelés nem segített. Csak ott van a gombos cigány.

Mama szomorú lett. Azt mondta apának, hogy még egy almafa is megszenvedi, ha lejön az emberek közé. Ha az emberek között van, akkor közös a sorsa. Almafasors, embersors. Ezen nem lehet segíteni.

Apa nem mondott semmit, hanem kiállott a filagóriába, és kiáltotta:

– Gyorgyi... Gyorgyi...

Jött a kocsisunk, és apa akkor azt mondta neki:

– Ezen az almafán nem lehet segíteni... veszed a fejszét és kivágod...

Láttuk, hogy megy Gyorgyi a fejszével, akkor mi beszaladtunk a szobába, és fülünket bedugtuk az ujjunkkal...