nyomtat

megoszt

Sánta farsang
MARKOVITS RODION

ÉJFÉLI TALÁLKOZÁS

 

 

Tíz esztendővel ezelőtt voltam Berlinben, a hatalmas Ullstein-palota négyezer tisztviselőre berendezett rengetegében bolyongtam, míg végre ráakadtam a Propyläen lektorára: Max Krell professzorra.

– Nem lehet, professzor úr – tiltakoztam a beszélgetés során –, nem tudok németül. Hogy írjak én cikket a Vossische nak, egyszerű avasi zsidó ember vagyok én, nem tudok én, csak magyarul.

A professzor mosolygott:

– Na hallja... írhatja a cikkét, amilyen nyelven akarja, az nem akadály. Itt van például a magyar nyelv. Többek között Helbig Bruno úr fordít magyarból. Öt esztendeig élt Debrecenben az Ullstein költségén. Úgy beszél magyarul, mint egy kanász vagy jogász. De ez semmi. Ossyp Dymov úr például a naponta megjelenő cikkeit valami egészen különös nyelven írja, melyet ő mame losnnak nevez. Sejtem, hogy zsidó zsargon ez a nyelv, mert igen hasonlít a némethez, és héber betűkkel írja a költő, ezt is lefordítjuk.

– Hát akkor... De igen érdekel ez az Ossyp Dymov, nem is gondolja, professzor úr, mennyire érdekel. Sokkal jobban, mint például Sans-Souci, nagyon szeretném megismerni... nekem ma egész Berlinben ez a legnagyobb nevezetesség. Vajon hogyan lehetne?

A lektor-professzor készségesen telefonált ide-oda, míg végre ragyogva mondta:

– Beszéltem vele. Szívesen találkozik önnel. Ma éjfélkor felmegy von Erdei doktorhoz, közös ismerősükhöz, ott találkozhatnak.

Irodalmi és színpad-ügynökségeket képviselt Berlinben von Erdei doktor, amihez nem fért kétség, legfeljebb a „von”-ról lehetett volna vitatkozni. Ám akkoriban még nem voltak aktuálisak az efféle viták. Azt sem kérdeztem, miféle divat az, hogy idegen urak éjfélre adnak randevút egymásnak a vendégszerető házban. Boldog izgalommal vártam az órát, melyben találkozom a Szomorúságának énekese költőjével, aki bizonyos mame losn nyelven ír, és hozzá még héber betűkkel, de akinek írásait azért készséggel lefordíttatja naponta a legelőkelőbb német napilap. A kétszáz esztendős napilap, amelynek munkatársai között ott szerepelt a múltban Heinrich Heine úr is.

 

 

Éjfélkor hatalmas kiáltozás hangzott fel a harmadik emeletre, Erdeiék, von Erdeiék lakása felé. Von Erdei úr kihajolt és mosolygott:

– Ossyp Dymov úr kiabál. Azt kéri, hogy dobjam le neki a kapukulcsot. Nem akar kapupénzt fizetni.

Lerepült a kulcs a harmadik emeletről, és pár pillanat múlva belépett a legfinomabb, a leglégiesebb, a legnemesebb, a legmeghatóbb drámai költemény: a Szomorúságának énekese szerzője.

Kicsit köpcös, stuccolt bajuszú, vörhenyes, őszbe hajló hajú, túlságosan is vidéki, inkább hazámbéli kiskocsmáros külsejű, de nagyon meleg szavú, szélesen kedélyes hangú, joviális községi gabe – ilyen volt a méz-szavú költő, aki gyanakodva nézett rám:

– Na, maga jól ki van öltözködve. Mondja, miért ilyen gavalléros, ilyen ficsúros?

Nagyon meg voltam hatva, de azért kellő tartózkodással válaszoltam:

– Ön, Ossyp Dymov úr pedig miért spórol tíz pfenniget, és miért nem fizet kapupénzt, és miért ilyen zsugori, mikor száz márkát kap egy cikkért az Ullsteinnál?

Ossyp Dymov arca egyszerre elborult, az állát vakargatta keservesen, mint a nagy dilemmába jutott kis zsidók szokták.

Nem válaszolt, leült a díványra, intett, hogy üljek mellé.

Aztán így szólott:

– Nézd, édes testvérem, én már éheztem Varsóban, én már fáztam Lodzban, én már koldultam New Yorkban. Most itt vagyok Berlinben, kapok harminc sorért egy százmárkásat. A százmárkásra nem is vigyázok, de mikor a pfenniget látom, akkor megrendülök. Pfennigért loholni, pfenniget koldulni, pfenniget nélkülözni, az a mi sorsunk. A százmárkás, az csak előkelő vendég nálunk – én már tudom. Von Erdei úr nem tudja, te sem tudod, édes testvérem. Mit mondjak neked? Talán még a drága főszerkesztő, Georg Bernhard sem tudja. Én mindig csinálok magamnak mindennap egy ilyen koldus-percet, egy ilyen koldus-félórát, egy ilyen randalírozást: egy-két-öt pfennigért, hogy mindég emlékezzem a sanyarúság napjaira. Ez az én kovásztalan kenyerem, ez az én keserűgyökerem, hogy emlékeztessen a sanyarúság napjaira.

– No de hál’ istennek erről már nem lehet szó soha. Az Ullstein befutott belletristája, humoristája.

– Humorista? – sóhajtotta Ossyp Dymov, de mi a sóhajt kissé túlzott pesszimizmusnak tartottuk.

Útközben, hazafelé, egy bárban tizenkét márkáért egy üveg pezsgőt fizetett Ossyp Dymov – nem engedte, hogy én fizessem.

– Nem érted, édes fiam, hogy nem a márkát féltem, a tíz és száz márkát. A pfennigért reszketek, a napi falat kenyérért aggódom, attól remegek, hogy megint futni kell, nem a palotát sajnálom, nem a selyemfüggönyt féltem: amiatt rettegek fel éjszaka, hogy nem-e kell megint vennem vándorbotot. A pintele jid aggodalma facsarja szívemet. Csak a pfennig és nem a százmárkás.

 

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

 

Idők távolából és ezer meg ezer kilométerek távolságából kérek bocsánatot tőled, te nagy költő, te bűvös látnok, te édes testvér, megalázva kérem bocsánatod, hogy nem mertem akkor megérteni, mire gondolsz.