nyomtat

megoszt

Sánta farsang
MARKOVITS RODION

NAGY EREJŰ NAGYANYÁM

 

 

Nem ismertem sem nagyapámat, sem nagyanyámat. Nagyapámról legalább maradt egy fénykép, arról láttam, hogy inkább tudományos ember lehetett. Szép feketepiros tajtékpipákat őrzött apám az íróasztalán, ezek nagyapám pipái voltak. Biztosan sokat üldögélhetett odahaza, pipázgatva a nagy falusi nyugalomban. Úgy mondták a falubeliek is, kik még ismerték, hogy erősen gondolkozó, nagyon csendes és nagyon bölcs ember volt. Néha találtunk a padláson egy-egy régi könyvet, zsidó vagy német könyv volt, mi gyerekek nem értettük. Leporoltuk, a többi könyvek közé állítottuk, és néha hosszasan néztük, míg apánk is odajött, és kivette, forgatta, aztán kegyelettel mondta:

– Nagyapátoké volt...

Többet nem tudott mondani, mert elfutotta szemét a könny.

Nagyanyámról sokkal többet tudtak a falusiak. Az öreg Ignát, a régi bíró, az, aki mindig fekete szemüveggel járt, az még nagyon jól ismerte. De akárhogy faggattuk, nem mondott többet, csak azt, hogy szép, derék, nagy erejű asszony volt. Volt egy félszemű bakter a faluban – akit Fifiriknek neveztek csúfondárosan –, ez is ismerte nagyanyámat. És voltak még többen is, akik ismerték, mind felderült, mikor nagyanyámról kérdeztem őket:

– Az volt csak a derék fehérnép, nincs mostanában ilyen szépséges, ilyen nagy erejű asszony a vidéken – mondották.

Én már akkor nagyocska fiú voltam, és egyszer azzal jön le a juhoktól Csutor, az öreg juhászunk, hogy nagyon a végét járja Ignát Szimjuon, az öreg bíró. Elbúcsúzott már a családjától, szomszédoktól, szeretne apámtól is elbúcsúzni, menjen fel hozzá a dombra, ott fekszik a veje házában. Sietni kell, mert talán meg sem éri már a reggelt.

Apám mindjárt vette a somfabotját, elindult, és azt mondta nekem:

– Gyere te is, fiam, talán mesél még utoljára valamit az öreg.

Az öreg bíró ott feküdt a hárságyon, a kemence mellett. Odahúzták fekvőhelyét a tűz mellé, hogy ne fázzon meg az utolsó út előtt. Válláig ért szép hosszú, fehér haja az öregnek, összehunyorította a szemét, mert most nem volt rajta a fekete szemüveg, pedig anélkül nem láttam még soha.

Nem szóltak egymáshoz semmit apámmal, csak szorongatták egymás kezét, de azért észrevett engem, és odaintett maga mellé a hárságy szélére. Egy kicsit fel is emelkedett a hárságyáról, megsimogatta a fejem, és azt mondta:

– Neked is akarok hagyni egy kis emléket, mielőtt elmegyek. Mostanig csak egy-két szóval beszéltem nagyanyádról, de most többet akarok mondani róla, hadd maradjon meg nálad az ő emléke, úgy, ahogy mi ismertük az erdők és hegyek szép és erős leányát.

Nagyapád, az csak ült a szent könyvek mellett, pipázott, fel se nézett, csak ha szóltak hozzá. De mert ezen a mi vidékünkön nagyon kevés a tudományos ember, hát rettentően becsülte mindenki. Leginkább azonban a nagyanyád volt, aki nem engedte volna hozzányúlni semmi munkához. Egyszer ott voltam nálatok, nagyapáddal szerettem volna beszélni, be is szólott nagyanyád az ebédlőbe hozzá. De mert nem jött, tán nem is hallotta a hívást, úgy el volt gondolkozva: bement nagyanyád, és nagy nevetve úgy hozta ki az ölében karosszékestől, pipástól, mindenestől. Nevetett és azt mondta kacagva:

– Csak beszéljetek hamar, mert vissza is akarom vinni.

Nem volt rászorulva, de azért úgy vitte maga a zsák lisztet a vállán a malomba, még a garatra is maga öntötte fel néha. Közben meg énekelt, dalolt, és odamondogatta a legényeknek, hogy milyen pipogyák.

De ez még mindig semmi ahhoz képest, amit a turci Farkas Dáviddal csinált, hát éppen ezt akarom elmesélni.

Ez a turci Farkas Dávid ugyancsak nagy erejű, szép fiatal zsidó legény volt. Nemigen volt ezen a vidéken hozzá fogható vagyonos meg derék fiatal férfi. Kérte is nagyanyádat, de ő azt mondta, hogy még gondolkozik egy kicsit, mert elég volt már a virtusos legényekből, inkább szeretne valami szelíd embert, afféle tudományosat. Ezen Farkas Dávid rettentően megsértődött.

És egy napon, fekete ruhában és keménykalappal a fején, csakugyan megérkezett a nagyapád, aki aztán itt is maradt a falunkban. Farkas Dávid csak dúlt-fúlt tovább, azt mondta: – Ez a ványadt ember elpusztul a hegyek között, majd meglátjátok, nem bírja ki a hegyi levegőt.

– Akkor majd szobalevegőt fog szívni – mondta nagyanyád, és még a széltől is óvta nagyapádat. Semmi munkához nem volt szabad nyúlnia, örökkön a könyveket bújta, de azt hiszem, nem is tudott volna semmi nehezet dolgozni. Nem is kellett, ott volt a nagyanyád, ő járt a mezőre, maga forgatta a szénát, még a kazalrakó nagy villával is tudott bánni.

Néha átjött gúnyoskodni Farkas Dávid, meg-megfogott egy nagy rönköt az udvaron, felemelgette, és azt mondta nagyanyádnak:

– Látod, ilyen erősnek kell lenni egy igazi embernek.

– Van akinek a feje ilyen erős... a rönköt a barom is meg tudja mozdítani.

Egy olyan kis egylovas bricskán jött Farkas Dávid, mikor meg elindult hazafelé, hamar ott termett nagyanyád, belekapaszkodott hátul a saroglyába, így dévajkodott:

– Maradj még egy kicsit, kedves vendég.

Olyan ereje volt, hogy nem tudott Farkas Dávid elindulni kis szekerével. Négyszer-ötször is odacsapott a lovára, amíg végre ki bírta tépni a szekeret a nagyanyád vaserejű kezei közül.

Egyszer aztán katonákért jöttek a falunkba. Akkoriban az nem úgy volt, hogy mindenki sor alá állott, hanem kötéllel is fogták a katonát. Meg csak egyszerűen ráparancsoltak a falura, hogy ennyi meg ennyi katonát kell adni. A faluban pedig sorsot húztak, vagy kiválasztották, ki menjen, ki maradjon. Meg is lehetett váltani, mást is állíthatott, akinek pénze volt.

Abban az esztendőben nem volt nagy termés nálunk, inkább nagy szegénység. Pénzünk azelőtt sem volt soha, nagyapádat meg kisorsolták vagy kijelölték, én már nem is igen emlékszem. Nagyanyád lejön hozzám, azt mondja nekem:

– Eredj át Turcra ahhoz a Farkas Dávidhoz, mondd meg neki, hogy annyiszor jött hívatlanul, most az egyszer jöjjön át hívásomra, mert beszélnivalóm van vele.

Elmentem Farkas Dávidért, jöttünk a kis szekerén. Nagyon izgatott volt: vajon mit akarhat tőle nagyanyád? Na hamarosan megtudta. Alighogy leszálltunk az egylovas alkalmatosságról, kijön nagyanyád a tornácra és szól:

– Hát tudd meg, Farkas Dávid, azért nem választotta lak téged, mert ha már butához megyek, azt akartam, legyen nálamnál is erősebb. De neked csak a szád járt mindig.

Vicsorította a fogát Farkas Dávid, kiabálni kezdett:

– Hogy mersz engem megsérteni, mit akarsz tőlem?

Összeszaladt a szomszédság, még a dombokról is odagyülekeztek a nagy csetepatéra, akkor azt mondja nagyanyád:

– Kétszáz tallérért kapok egy embert, aki elmegy katonának az uram helyett. Hát ha erősebb vagy nálamnál, akkor te kapsz kétszáz tallért, de ha én vagyok erősebb, akkor te jelentkezel az uram helyett.

Már ment is nagy sebbel-lobbal, kinyitotta a pinceajtót, és azon kigurított egy hordót, tele borral. Éppen a szekér előtt állott meg vele.

– Ezt a bort is megkapod ráadásul, de csak ha magad teszed fel a szekeredre.

Megáll Farkas Dávid a hordó előtt. Vérben forog a szeme, ledobja kabátját, nekifekszik a hordónak, fel is emelgeti úgy a térde meg majdnem a dereka tájáig, de nem bír vele. Nyög és prüszköl, gyöngyözik a veríték a homlokán, és csak nem tudja bedobni a szekérbe. Odamegy nagyanyád. Azt mondja szelíden, csendesen:

– Ne erőltesd magad, Dávid, ha nem megy.

Aztán megfogja a hordót, elpirosodik kicsit a képe, fúj egy nehezet, és a szájtátók nagy álmélkodására beemeli a hordót a szekérbe. Nem is lehet tudni, az ereje tette-e vagy a nagy elszántsága.

Hanem akkor még jött valami. Azt mondja nagyanyád:

– Így kell ezt csinálni. De a bor az enyém, mert én emeltem a szekérbe.

Azzal nyúl utána, kiemeli vissza a hordót.

A községbeliek körülfogták Farkas Dávidot, megkötözték, azt mondták, elfogadta az alkut, most már nem mehet innen, csak a kaszárnyába, vagy lefizeti a kétszáz tallért. Ám ő inkább felcsapott bánatában nagyapád helyett katonának, és aztán nem is láttuk többé a községben, csak nagyanyádról mesélték még sokáig, hogy miként állított ő katonát nagyapád helyett.

Hasznát vettük a faluban sok tapasztalatának, tudományának, de azért fosztókákban, fonókban vasárnap délutánonként mégis inkább nagyanyádat emlegettük.

Ezt a történetet kaptam emlékbe, örökre történt távozása előtt, az öreg Ignát bírótól.