nyomtat

megoszt

Sánta farsang
MARKOVITS RODION

NYÁRI SÁJLI – TÉLI SÁJLI

 

 

Ezt, persze, meg kell először magyaráznom, nem lehet mindenki talmud-tudós ember, akadhatnak olyanok, akik nem tudják, mi az a sájli. A sájli tehát valami olyan vallási aggodalom, amit csak a pászkenolás oszlat el. Lehet, hogy így sem vagyok egészen világos, hát inkább mondok egy ilyen sájlit. Egyszer például Jankev Lájbéknál a Gitli gyereke tejberizskását evett, és még tele volt a szájacskája rizskásával, mikor szájába vette a húsos kanalat. Itt a sájli. Az a kérdés, hogy kell-e kanalat kaserolni? Érthetőbben: kóserrá tenni. Azért mondtam egy ilyen enyhébb esetet, mert ebből azonnal látni való, hogy még az enyhe kilengésnek is milyen sokféle megoldása lehet. Persze, ez nem olyan, amiért kihozza a falu a rabbit. Az ilyesmit házilag is el lehet intézni, nem gondolkozik sokat az ember, egyszerűen megkaserolja a kanalat. A rizs nem forrott a tűzön, ami lényegesen bonyolultabbá tenné az esetet.

A mi falunkban emlékezetes sájlik akadtak, persze, csak a legsúlyosabbaknál hozták ki a rabbit: amikor a község lelkiismeretét csak a bölcs rabbi igazmondása, illetve ítélethirdetése tudta megnyugtatni. A legrégibb és legemlékezetesebb sájlit évtizedekig is emlegették a faluban. A reb Duved Hers esetét én már csak legendákból ismerem.

Szájhagyomány őrzi az egyébként tisztességben öregvő reb Duved Hers ifjúkori kilengését, ami majdnem az egész falut bajba sodorta, és méghozzá pont ilyenkor, a nagy ünnepek előtti komoly időkben.

A falumbéliek ma is megborzonganak, ha arra gondolnak, hogy mi történt volna, ha még a nagy leszámolás napja előtt ki nem derül a szörnyűség, és nem sikerül megfelelő rendszabályokkal elhárítani a falu feje felett tornyosuló veszedelmet.

Pedig reb Duved Hers – a szájhagyomány szerint – volt már vagy tizenöt esztendős is abban az időben. Úgy látszik, valami kisev vagy jájcerhara, ígézés, szemfényvesztés, de lehet, hogy egyenesen valami földalatti hatalom kísértésébe került.

Ugyanis éppen egy késő nyári pénteken történt, hogy a szombati vágandókat vele küldték a szomszéd községben sakterhez. Jobbra már nem is bízhatták volna. Erős, derék és eladdig megbízhatónak elismert fiú volt. Haza is hozta még délire az összes vágandókat, és büszkén jelentette, hogy mind kóserre sikerült. (Mintha csak az ő érdeme lett volna, és nem azé az ügyes sakteré, aki valóban alig vágott valaha valamit tréflire – olyan ügyes keze volt.) Ámde mi történt? Vasárnap kijön a turci sakter, reb Mendel, és szidja a népet:

– Mi az, ti már annyira sem tisztelitek a szent szombatot, hogy bár csak egy csirkét is vágnátok megszentelésére? Vagy talán Lekincére küldtétek a jószágot az ottani sakterhoz? Figyelmeztetlek benneteket, hogy ehhez nincs jogotok, sőt, amíg a megegyezésünk tart, addig az ő vágása nektek aszerolva van, és ha így történt, tudjátok meg, hogy tréflit ettetek.

A zsidókon egyszerre végigfutott a hideg: mi történhetett itt, Rabajnaselajlam, mi történhetett? Hiszen a vágni való baromfit levágva hozta haza az a Duved Hers fiú.

Fájdalom, községünk krónikájában eladdig páratlan, tényleg hátborzongató eset történt. Jóérzésű zsidó ember még ki sem meri mondani. A fiúban – szerencsére – volt annyi jóérzés, hogy töredelmesen bevallotta bűnét, amivel, ha nagy bűnbe is sodorta a falut, de legalább megmentette a lelkeket az örökös elkárhozástól.

Bevallotta a szerencsétlen, hogy lefeküdt az úton aludni a hátikas jószággal, későn ébredt fel, már nem volt idő bemenni a sakterhez, hát ő maga végezte el a nagy vágatást.

Még aznap megérkezett reb Chájem, a rabbi, és napokon át tartó kihallgatás után, imák és böjtök után meghozta nagy ítéletét. Duved Hers sok napi böjtöt kapott, böjtöt szenvedtek a községbeliek is, el kellett dobni az összes edényeket, melyekben a tisztátalan hús főtt, évekig arra volt a falu kárhoztatva, hogy csak sakter és rabbinus pecsétjével ellátott húst ehetett. Nagy iskola volt ez, szomorú és fájdalmas. Sokáig súlyosodott nemcsak a Duved Hers apján és minden rokonságán, de még a többi zsidón is. Vásárokon vagy falukon való átutazáskor mindig akadt egy gonosz tréfálkozó, aki látszólag érdeklődve megkérdezte:

Aztán igaz-e, amit a falutokról beszélnek, hogy ott minden zsidó evett már tréflit?

Hiszen télen mindez éppúgy megtörténhetett volna, de nálunk azóta a komolyabb sájlikat mind nyári sájlinak nevezik, mert ez a dolog is nyáron történt. A téli sájlik, azok inkább a libák vésetjére vonatkoznak, azokat már úgy szoktuk meg, hogy legfeljebb holmi elmaradt ínyencséget jelentenek, nem ilyen zord és valóban főbenjáró ügyet. A téli sájli, az többnyire csak annyi: le lehet-e kaparni a liba vésetjéről azt a sötét pontot? Ha nem lehet szakítás nélkül, akkor – fájdalom – lényegesen soványabb a szombati ételremek.

Na aztán téli sájli volt az is, amit szegény jó apám pászkenolt az öreg Ávrom Jichaknak, aki már akkor is felül járt a hetvenen.

Apám nagy rabbik tanítványa volt és majre maréne ráv. Rámsik és Chszám Szófer mestereit emlegette, akikről én amhórec és epikajresz már semmi közelebbit nem tudok. Hát eljött apámhoz ez az Ávrom Jichak és azt mondta, hogy nem jön többet szombaton templomba, mert öreg és nem tud bot nélkül járni, szombaton pedig nem szabad botot hordani.

Édesapám szombaton a lájnolás után pászkenolt az egész hitközség színe előtt, éspedig így:

– A törvény tényleg tiltja, hogy szombaton terhet cipeljünk. Botot sem szabad hordani. De reb Ávrom Jichak jöhet szombaton is bottal a templomba. Amíg fiatal volt, ezt nem szabadott, mert valóban ő hordta a botot. Most azonban öreg, és a bot cipeli őt, a botnak pedig szabad szombaton is terhet cipelni.

Ehhez a pszákhoz tartja magát egyébként ma is az egész Avas zsidósága, emlékezetére a bölcs, okos és tudós majre maréne ráv Sije gércernek, drága jó apámnak.