nyomtat

megoszt

Sánta farsang
MARKOVITS RODION

ŐSZI ÜNNEPEK – ŐSZI IZGALMAK

 

 

Annyi harsogó és halk, nehéz és finom, szárnyaló és andalító illata, színe és hangja, mélysége és szépsége van az ünnepek alatti időknek. Tulajdonképpen már Tammuz havában kezdődik a hangulat, aztán mind forróbb lesz a levegő, míg végre felharsan a sófár felszabadító, emlékeztető, megrendítő hangja.

Szóval a Tammuz havi böjt előhangja a nagy időknek, apró próba a három tejes hét. Av hó kilencedikén már benne élünk a nagy hangulatban. Fenn a domboldalon, Jankev Lájbéknál, a vasárnapi veszekedést Láji asszony egy szemrehányó mondattal vágja el. Nem válaszol a férje szidására, csendesen leteszi a szitát, megindulva és esedezve néz a férjére:

– Jankev Lájb! Di hájlige Tég kimen.

Amire aztán reb Jankev Lájbnak tényleg magába kellett szállania, hogyne: jönnek a szent napok. Jönnek a szlichesz napjai, mikor felkerekedik már hajnalban a falu zsidósága, és megy át Turcra, ahol a rabbi vezetésével készülnek az emberek a nagy áhítatra.

Ámde ne vágjunk elébe a dolgoknak.

Túl vagyunk már a szent templom lerombolásának emlékezetére rendelt nagy böjtön, kiszedegették már a szakállakból a böjti napon rendezett bojtorjánhajigálás töviseit, és némely zsidó már aggódva nézegeti a szilvafákat.

Mert erről van szó főképpen nálunk a hegyek között. Ez a nagy lehetőség, ez a minden évi sorsjegy, főnyeremény, bukás vagy áldás – a szilva.

Av hó kilencedike után levetik az emberek – persze, a zsidó emberek – a hátikast, elszámolnak a maradék ronggyal, felviszik a padlásra a porcelántányérokat a maradék fejtőt, a színes üveggyöngyöket. Felviszik a padlásra a zöld-piros-kék bicskákat, a piros cukrot, a tucat varrótűt és mind a cseretárgyat, ami a szegény fütyülő zsidó nagy hátikasában található. Odateszik a holmi tetejére a fütyülőt is, és aztán ha lejönnek a padlásról, egyszerre kiegyenesednek, büszkén és rátartian indulnak el a gyalogösvényen, kihúzzák magukat, s alázatos, megroggyant házalókból egyszerre fennhéjázó kereskedők lesznek.

Ugyanis közeledik a szilva.

A szilva: minden év visszatérő reménysége. A szilva: szerencsejáték és a boldogság útja, és nyitva van minden rongyos előtt. Lehet lekvárra venni, lehet szilvóriumra szánni. Voltak már olyan esetek is – persze, csak elvétve, csak igen elszánt emberek részéről történt az meg –, hogy a hordós ruténekkel szövetkeztek, és azoknak szállították a szilvát.

A szilva Av hó kilencedike után már megmutatja magát. A zsidók fel-felkacsintanak a fákra, megborzonganak, és mincha után titokzatosan össze-összesúgnak. A szilva még elszáradhat, még jégeső verheti, még megvehetik idegenek, de már lehet beszélni róla, már lehet terveket szőni, már lehet kidülleszteni a mellet. Sőt, már lehet gőgösen alkudni reá.

Jövő héten Ros Chajdes Elul. Következik a sorsdöntő hónap.

Ma szombat van, és ma nem szabad szilváról beszélni, sőt, még célozgatni sem igen szabad rá. Reb Smiel Mordche elszólja magát mégis imádkozás előtti tereferében, amikor a tizedik balbószra várnak.

– Valamit hallottam... Holnap kimegyek Kelinestre...

Mely megbotránkozással mondja Reb Jumen:

– Mondd legalább bli néder Sábesz.

Reb Smiel Mordche engedelmesen utána mondja:

– Persze. Bli néder Sábesz.

Mert az ember hétköznap még csak elfelejti, hogy nem szabad felelőtlen ígéreteket tenni, de legalább szombaton okvetlen hozzá kell mondani, hogy: jó Istenem, ezt ne vedd komoly fogadalomnak.

Aztán megkezdődik az ima, és jön a lájnolás, és aztán következik az újhold, az új hónap áldása, amit emberemlékezet óta jó apám végez.

Magasra emeli a Tórát, és emeltebben, mint más, közönséges hónapokban, teli titokzatossággal, bensőséggel, lendülettel, fenyegetve, felrázva és dédelgetve mondja:

– Ros Chajdes Elul.

Az emberek szeme összevillan, reb Avrom Jichak, a nagyszakállú, mellére teszi a kezeit, hogy meg ne szakadjon a szíve, az égre emeli a szemeit, és öblösen fakad ki száján a nagy sóhaj:

– Elul! Váj májne zindige Joren.

Amit esetleg úgy is lehetne fordítani: Jaj szegény bűnös fejemnek.

Hájlige Tég valóban, de addig is megindul a hajrá. Úgy beszélnek, mintha nem is Rotschild állana a hátuk mögött, hanem mindegyik maga volna a legendás pénzkirály. Egy rézkrajcárja nincs az egész khilénak, izzadva kuporgatják össze a szombati kalácsravalót, de fennhéjázva törtetnek a hatalmas szilvásokban, s fitymálva alkudoznak a termésre. Most minden este van mincha, s van mááriv is.

Egyrészt, szemmel kell tartani mindenkit, másrészt, hátha megtud az ember valamit. Végül tényleg közelednek a nagy ítélet napjai, a magunkbaszállás szent idejét éljük. Néha van egy hír, ami felrázza a lelkeket és kihívja az indulatot.

A harangozó fiát egy más falubeli emberrel látták alkudni a szilvásában. Meg kell tudni, mi igaz a hírből. Senki be ne tegye a lábát a portájára, ha tényleg igaz.

Úgy tesznek, mintha már mindenkinek megvolna a bankja, az üzlettársa, a tőkéje.

– Mi az, mi az – kérdi apám nagy szerényen –, idén kihagytok az üzletből?

Nála a pénz, neki van bankja, hitele, neki van ezer kádja, neki van három szeszfőző kazánja, neki van negyven lekvárfőző üstje, nála nélkül nincs szilvakaláka. De hát ez már ősrégi szokás, hogy ő olyan alázatosan és szelíden megkérdezi: vajon remélhet-e?

Miután reb Áncsel a leghangosabb, ő válaszol a többiek nevében:

– Hát mi bizony már többen megalakultunk. Ilyenformán felborul minden, de persze, nem hagyhatjuk ki reb Sijét. Ugye nem hagyhatjuk ki?

A zsidók, a fennhéjázó, büszke kereskedő hercegek és grófok némi habozás után kimondják a határozatot:

– Nem fogjuk kihagyni!

Persze, a habrinkós Sráge elébe vág a dolognak:

– Nekem nyolc percent kell.

Azonban leintik:

– Arra még ráérünk.

A legközelebbi szombaton, avdoli után van a nagy tanácskozás. Hajnalig tart, amíg végre izzadtan, a szóharctól rekedten, a kivívott diadal büszke mámorával mondhatják:

– Glajb zi Gatt.

Már tudniillik, hogy hál’istennek sikerült. Sikerült megegyezni az öreggel. Hogy hogyan? Nem rosszabbul, semmivel sem rosszabbul, mint tavaly. Pontosan úgy, mint tavaly, mint tavalyelőtt, mint tíz vagy húsz év előtt.

Csak a szombatok és az ünnepek hoznak megállást a csatazajban és a lélekemésztő izgalomban. Csak a sófár hangja parancsol megállást a vad iramban: ítélet fenn az égben, és ítélet lenn a földön. Usámni, bugádni, nem szabad gondolni csak a bűnökre, melyek sötét szárnyalással mennek most vádaskodni a trónus elé. Nem szabad, nem szabad csak a fehér halotti köntöst érezni, melyben itt állunk előtted, hogy irgalmazz.

Száll a sófár hangja, és talán már itt jár valahol a kertek alatt a Messiás, akinek jöttén a föld alatt gurulnak majd a holtak a szent város felé, ahol feltámadnak és velünk együtt örvendenek.

Elul szép reménységei egy kicsit megfakultak. A szárazság sokat ártott, kicsinyek a szemek, sok a lehullott szilva. Vagy bő esőzés repesztette meg, nincs íze. Nagy csalódás. Az erdőszélen mindenütt rossz volt a becslés. Éppen ide küldték ezt a hülye Mendelt, erre a fontos helyre. Elul szép reménységei porba hullottak már azon a napon, amikor megérkeztek a turciak, és felverték a szilváskertek árát. Hol van már Elul büszke ígérete. Csak lehetne kimászni a dologból.

Szerencse, hogy most már csupa mézízű a Ros Hasono a mézes bárchesztól, és édes a hagyományos almafőzeléktől, szerencse, hogy baj nélkül múlt el Jom Kippur, hál’istennek igen jól böjtöltünk.

Aztán ez a nagyszerű baltfile, az ő égi hangjával, biztosan javunkra fordította az ítéletet.

Szerencse, hogy már itt a sátoros ünnep, és az ember könnyű szívvel akasztja a pulykavirágkoszorút meg a birsalmákat a sátor gyékényfalaira.

Sánu Rábu napján meg lehet ejteni az elszámolást.

Előbb azonban meg kell szabadulni lehetőség szerint a tavalyi vétkektől. Korán reggel nekiesik a fiatalabb nemzedék a parti fűzfáknak, és szaporán készülnek a csokrok az apró fűzfaágacskákból. Négy ágacskából készül minden csokor, s minden ágon legalább hét levelecskének kell lennie.

Aztán jön az ima, majd a bűnök levetkezése: csapkodják a kis csokrokat székhez, asztalhoz. Így távoznak el bűneim, amint a levelecskék tűnnek az ágakról – hitték a régi Avasban.

Avasi hagyomány szerint vashoz nem szabad odacsapni, ezt meg is mondják reb Mendelnek, aki dicsekszik, hogy bűnei nem lehetnek oly nagyok, mert két csapásra végzett velük.

Ennek is vége, következik az elszámolás.

Haszon, sajnos, nincs semmi, pedig az idén igazán meg lehetett volna gazdagodni. De mi lesz a ráfizetéssel?

Mindenki várja, hátha még történik valami.

És, persze, történik. Reb Sije szól:

– Azt gondoltam, emberek, hogy talán átveszem az egész üzletet tőletek, így ahogy van. Mindenki munkabért kap.

Így hát mégis nagy baj nincsen. Napszámba, persze, nem megy az ember, de hát vállalkozók voltak, kereskedők voltak Ros Chajdes Elultól kezdve – csak ma, csak egy napig napszámosok.

A dicső és rettentő napok múltával, sátoros ünnep múltával lekerül a hátikas a padlásról, és a fennhéjázó kereskedő-hercegek, grófok megint batyus zsidókká, fütyülő zsidócskákká, alázatos házalókká vedlenek.

Ezidén sajnos nem sikerült. Pedig ahogy Ros Chajdes Elulkor mutatkozott...

Mindegy, na.

Két hónapig sófárt hallgató, lilevet rázó, eszrogot szagoló, mézet lakmározó, sátorban lakó, Isten előtt hódoló kereskedők voltak: izgalomban, rettenetben, reményben, félelemben, megalázkodva, felemelkedve.

Nagy idők voltak.

Nagy emlékek ezek.

És most, mikor az ember megint hegyről völgyre, házról házra jár, gyöngyökkel, bicskákkal, rongyért, ruhadarabért, máléért, nevet a legkeserűbb szív is, ha erre gondol.

Gat vet sajn helfn...

Iesono habuu...

Talán majd jövőre.

Az üzlet megbukott, de az ünnepek íze nagy boldogság.