nyomtat

megoszt

Sánta farsang
MARKOVITS RODION

 

A KEGYELETLEN GYERMEK

 

Élt egyszer, egészen fönt északon, a messzi Vologdában, élt egyszer egy öreg orosz. És volt ennek az öreg orosznak egy nagy behemót fia. Volt neki egy nagy melák fia, aki szintén ott élt vele egy házban. Nagy vörös szakálla volt neki is, mint az apjának, és miként valamikor az apja, úgy egyszer csak ő is feleséget hozott a házhoz. És habár nemigen gyarapodott, de legalább szaporodott ettől kezdve. Fehér fogai voltak, mint valamikor az apjának, és bagariaszaga volt, mint az egész szent birodalomnak. Egészen úgy élt, mint valamikor az apja, a nagyapja, az ükapja, holmi egészen csekély változtatásokkal mégis. Így például: a mahorka nevű dohányt nem répalevelekbe sodorta, hanem elegánsan és városiasan újságpapirosból szívta. Azonkívül divatos, hegyes orrú bocskorokat font magának, és hozzá még kaptafán, nem csak úgy szabad kézből, mint a régiek szokták. Továbbá a feleségének is vett egyszer egy pár mamuszt télire, pedig az asszonyokat nemigen volt szokás elkapatni ez idő tájt Vologdában.

Általában azonban derék, istenfélő és jámbor ember volt ez a Nyikolaj Nyikolajevics Sézer, kit el is felejtettem eddig nevéről is bemutatni a nyájas közönségnek.

Persze, teljesen hiba nélkül nem lehet az ember, és egyes gyöngeségek ugyan kiben nem találtatnának? Elfagy az ember körme, kettőt ellopnak a kis malacok közül, az asszony régi szeretője szabadságra jön a katonaságtól, avagy nyilallás áll az ember derekába, szóval: nem alszik az ördög, és hát ilyenkor elveszti az ember a jámbor eszét, és gonoszul cselekszik. Van ember, aki ilyenkor iszik, van más, aki a feleségét veri meg, és így csillapítja lelke háborgó hullámait. Sokféle ember van. Olyan is van, aki ilyenkor a kútba ugrik, aki dühében adósságot csinál, vagy aki ilyenkor a falba veri a fejét. Van, aki búvában megházasodik, aki vaktában fejszét ragad, és olyan is van, akinek felháborodásában elakad a szava. Mert ilyenkor – mindnyájan tudjuk – az ördög cselekszik az emberben. De hát ezt is az Isten bocsátja ránk, mint a többi nyavalyákat és megpróbáltatásokat. Zúgolódnunk nem szabad, csak békességgel követnünk a gondviselés útját.

Így tett a mi emberünk is, Nyikolaj Nyikolajevics Sézer.

Ha jöttek a megpróbáltatás percei, az ördög incselkedései és fifikái: követte azt az utat, melyet már megszokott volt, nem próbált ellene semmit, hiszen az úgyis hiábavaló.

Egy kicsit talán furcsállni fogod, tiszteletre méltó hallgató, és talán mindjárt nem is érted egészen, miért legjobb azt úgy elintézni: követni a természet szavát, az ördögi bolondozásnak megadni azt, ami az övé, és aztán tovább élni békességgel, megnyugodott, elszelídült lélekkel. Legislegjobb túlesni rajta és utat mutatni az ördögnek, hogy merrefelé bújjon ki belőlünk.

Ne csodálkozz rajta tehát, jámbor felebarátom, hogy a mi emberünknek is megvolt a pokol praktikáinak elintézésére az ő régi módszere, és ha ezen túl volt, minden rendbe jött és elsimult.

És az volt az ő szokása – ahány ház, annyi szokás, kérlek –, hogy megtépázta ilyenkor egy kicsit atyjaurát, az öreg Nyikolajevics Sézert. Hol gyengébben, hol erősebben, már az ördög incselkedéseihez képest.

De ezzel aztán – sietlek felvilágosítani, atyámfia –, ezzel aztán el is simultak mindenkoron lelkének ráncai, elmúltak lelkiismeretének foltjai és kedvének szeplői és szívének viharai.

És az öreg Nyikolaj Nyikolajevics Sézer is megnyugodott mindenkoron ebben, mert okos ember volt és tudta, hogy az öregségnek is megvannak a maga örömei, de a fiatalságnak is megvannak a maga jogai. Az öreghez a megnyugvás illik, a fiatalnak a harc az eleme. Olyan dolog volt ez már ebben a házban, mint az, hogy ünnepnapkor tisztát váltunk, avagy más ilyen rendes és közönséges dolog. És mondom, hogy ezek a cibálások csak annyiban változtak, hogy lassanként távozott-e az ördög a fiúból, elegendő volt-e egy-két rúgás az elszelídüléséhez és haragja elmúlásához, avagy szükséges volt-e erősebben kifújnia magát. A szitkok, azok természetesen hozzátartoztak ehhez a dologhoz, mint a húsvéti szent kalácshoz a mazsolaszőlő, és hozzátartozott a kancsuka is, továbbá, míg meg nem kopaszodott az öreg, addig a haja is szorosan ide tartozott, mert ennél fogva szokta az ifjú Sézer őt a kerekes kútig húzni.

Egy-két vödör hideg víz után rendesen vége volt mindennek. A fiatalabbik Sézer haragja lassanként elült, a rossz kielégítve pihent el és emésztett benne. Ezt az áldozatot bizony meg kellett hozni, és ezt az öreg Nyikolaj Nyikolajevicsnek be kellett látnia. Amióta a haja kihullott, és a szakállánál fogva rángatta a kúthoz a fiú, egy kicsit nehezére esett ugyan a dolog, de mit lehetett tenni? Más mód nem volt.

Tűrte tehát és szenvedte a dolgot hangtalanul, sőt békében, nem lázadozott és nem könyörgött és nem tett semmit, amint hiába is tennénk bármit a természet rendje ellen.

Még csak nem is sírt és nem is káromkodott, szinte mindegy volt neki az egész – annyira megszokott, anynyira természetes és biztos volt a kancsuka, a szitkok, a rúgások, a pofonok, és azután a vége: egy-két vödör víz.

És az, hogy aztán csend lett, nyugalom és békesség.

És most már vége is lehetne a mesémnek, ha ez mindig így lett volna.

De nem volt így végig, és nem az öregen múlott, hogy nem így volt, mert az öregség szeret a kitaposott és próbált utakon járni, hanem a fiatalság, az törekszik mindig az újításokra.

Úgy volt ez, hogy az ifjú Nyikolaj Nyikolajevics Sézer egyszer túlságosan is megbolondult.

Miért, miért nem, nem kutathatom most már, de a rúgások is súlyosabbak, a kancsuka szaporább, a pofonok hevesebbek, a szitkok gyalázatosabbak voltak ez egyszer, mint rendesen.

Hanem az öreg Nyikolaj még ezt is csak bírta valahogy. És a szakállát is már nyújtotta engedelmesen, mert szeretett volna túl lenni rajta, és szinte vágyta már a két vödör vizet, mely hűsíti a sebeket és befejezi az egészet, mint a felkiáltójel a heves mondatot.

Nyújtotta, mondom, engedelmesen a szakállát, és amikor a fia beleragadt és húzta őt az udvaron a kút felé, titokban egyet-egyet segített magán a kezével, a lábával, ahogy lehetett, hogy hamarább érjenek oda.

Hanem aztán furcsa dolog történt a kútnál és egészen szokatlan. Amire eddig példa nem volt, olyan eset történt.

Mert a fia még itt sem eresztette el az öreget, hanem csak húzta elvakultan tovább és rúgta és káromolta tovább.

Furcsa és szokatlan dolog történt ekkor, tisztelt publikum. Mert a türelmes és hangtalan öreg egyszerre csak felugrott és hatalmas ordítással tette kezét a fia torkára.

– Megállj, te becstelen gazember! Megállj, te elvakult fajzat! Te megbolondult lélek, te szentségtörő bolondóra!

Az ifjabb Nyikolaj nem tudta hirtelen, hogy ébren van-e vagy álmodik. Egyszerre kijózanodott az öreg markának a szorítása alatt és ijedten dadogta:

– Eddig sohasem tiltakoztál, kedves atyám, és eddig sohasem volt semmi kifogásod a leckéztetéseim ellen. Mi a szösz ütött most egyszerre beléd? Őszintén megvallva, azt hittem, hogy jár ez neked, hogy illetékes.

– Hát tudd meg, te senki fia, te pokol szülötte, hogy ami eddig történt, az járt nekem, igen, az illetékes volt. A te istenben boldogult, szegény jó nagyapádat, az én atyámat is egészen ilyenformán láttam el magam is a régi jó időkben. És a dédapáink és ükapáink is megkapták ezt. Így, vagy legalábbis ilyenformán kapta ezt minden családfő az összes Sézereknél. A pofonokat, a szitkokat, a kancsukát és a rúgásokat és az utat a háztól a kútig; így csinálták ezt a mi családunkban mindenkor, és, mondom, az én szegény jó apámat is így húztam én a szakállánál fogva a kútig. A kútig, te gazember, te pokol fajzatja, de csakis a kútig! Mert itt a határ, itt a mezsgye: a kútnál. Itt az utolsó stáció. És te, csakis te vagy az első szentségtörő a családban, aki a kútnál is tovább akartál cibálni, aki nem tiszteled az ősök szokásait, a kegyeletes hagyományt. Te! Te istentől elrugaszkodott, becstelen ördögfi!