nyomtat

megoszt

Sánta farsang
MARKOVITS RODION

 

A MÁSÉ...

 

Ziháló mellel, a fájdalomnak keservét sírván, Nagy Zsuzsanna a padra borult, a hideg és kietlen kőpadra, börtönben levőre.

Keze, melyet csuklóban vaspánt ölelt, megrázkódott és felemelkedett.

Felemelkedett pedig a láthatatlan eget fenyegető módon.

A megpróbáltatás éje lomhán és sötéten borult a város csatornáira, és ráborult félelmetes és fojtó csendességével a börtönök Nagy Zsuzsannáira is.

Mely Nagy Zsuzsannák emez egyike, életének ő nagy botlásán végiggondolkozott még egyszer.

Holott torkát jobban szorította valami láthatatlan, mint csuklóját ama vas.

– Csakhogy valamikor ölelő karok lágyan is tapadtak hozzám.

Csók is égette az ajkam.

Szerelemnek fáján kizöldült az ág, ágon gyümölcs piroslott, és arcomon szégyenfolt.

János vagy Géza!... vagy hogy is hívtak téged, te legelső, te legnyomorultabb, te legédesebb?

Hívlak a szennyből, a pokolból, vagy talán éppen selyempárnákról hívlak, habtestű feleséged mellől.

Jöjj, mint jöttél akkor és beszélj, mint beszéltél akkor, cselekedj velem úgy, mint cselekedtél akkor a fiaddal, a meg sem születettel.

Fojts meg engem!

Morajlik a nagy víz, loccsan valami.

– Sándor vagy Pál, te legelső, te legnyomorultabb, az arcodra se emlékszem már.

Csak a nézésedre emlékszem.

A hangodra is emlékszem.

Sziszegő és megejtő hangodra.

A becsület... a becsület... A habok némák... a szégyen... majd meg kenyér. Vigyázz!... kettőnek kenyér.

Ez az: kettőnek kenyér.

És megejtettél engem, másodszor, fülembe sziszegett szókkal.

Aztán... aztán... egyszer csak vitted a gyermekemet, ó, a fiadat, aki meghalt, mielőtt élt volna.

Morajlik a nagy víz, és loccsan valami.

– A víznek partján talán még megvártad a reggelt, és akkor aztán, nyomorult, elmentél hozzá, aki mellett talán selyempárnán fekszel.

Vagy talán ketten temetkeztetek?

Vagy csak nagy sokára támadt kedved a fiad meglátogatni?

Az idők felettem szálltak, szálltak.

Csapkodott engem az emberi nyomorúság ezer fajtája.

Elvitt az utam valami gyermekcsapat előtt nemrég.

Talán színház... talán iskola?... nem tudom, merre jártam.

Csak sok-sok gyermekszem bámult rám.

Kicsik, gömbölyűek és piros arcúak.

Véznák, vértelenek és réveteg tekintetűek.

Bús, komoly, ifjonti vének.

Víg, kergetőző apróságok.

És ezeknek mindnek jutott levegő.

És ezeknek mindnek jutott becsület.

És ezeknek mindnek jutott étel.

Ez az: étel.

Csak annak hullámsír.

Ezeknek: család, anya, testvér, iskola, irka, játék és palatábla.

Annak hullámsír.

És akkor...

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Hallod-e, te legelső, aki csak másodszor rontottál meg először, hallod-e, mit csináltam?

A kicsik, a gömbölyűek és a piros arcúak közül kiválasztottam egyet.

Felkaptam az ölembe és összeszorítottam a torkát.

Aztán rohantam féktelen iramodással a vízhez.

Behunytam szemem és elhajítottam jó mélyen, be az árba azt a kicsiny, piros arcút.

Morajlott a nagy víz és loccsant.

 

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

 

A megpróbáltatás éje oszladozóban volt.

Jött a nap.

A megpróbáltatás napja.