nyomtat

megoszt

Sánta farsang
MARKOVITS RODION

A SÍRON TÚL

 

 

Nem tudom, hogy meddig, de bizonyára nagyon sokáig, nyugodtan pihentem egy domb oldalában. Egyszer aztán emberek jöttek, és én végtelen egykedvűen tűrtem, hogy az ásóikkal egy szekérre hányjanak. A szekérnek deszkaoldalai voltak, egészen olyan volt, amilyenekben a sárt, az agyagot, a homokot szállítják. Aztán eldöcögtek velem. A fák zöldek voltak, amerre mentünk, a hegyek szabálytalan kúp alakúak, az eső permetezett. A lovakat ostorral ütötték, s a lovak a farkukkal csapdostak.

Egy városba értünk, és egy nagy udvaron megállott a szekér. Két kerekét kivették, és engem kiborítottak a nedves földre. Az udvaron bokrok, fák voltak, de egy ház is. A házat korinthoszi oszlopok tartották, de az akantuszlevelek meg voltak repedezve.

Apró magaslatokon csinált romok pironkodtak, a bokrok közül előfeketéllett Praxitelész Hermésze. Minden, minden olyan, mint amikor én is kenyérért véreztem és gondolatoknál melegedtem. Íme, az ostor, és a lovak csak a farkukkal csapdosnak... Romcsinálmányok uralkodnak a magaslatokon, az ízlés papjának udvarán. Már jött is a szobrász. Bársonyzekében, persze, széles kalappal, persze. Pénzt adott a szekereseknek, akik szalonnát ettek fekete kenyérrel, és az eső a kalapjukról rácsurgott a fekete kenyérre és szalonnára.

A szobrász babrált velem, gyúrt, piszkált, simított, de én nem bántam semmit. Ezt én így hittem, amíg éltem és hittem. Burgonyát vetnek belém, vagy téglát égetnek belőlem: mindegy. Evoé! éljen tehát az élet, és mamlaszkodtam. Igen, ezért a langyos óvatosságért megérdemelnék most valami büntetést. Legalább, hogy furdaljon a lelkiismeret vagy mi. De úgy látom, igazságom volt. Semmit sem érzek. Ez az ember babrál velem, és ismerős zsinórokat formál belőlem, rajtam. Csizmát, a csizmára sarkantyút. Ha nagy ember lettem volna, most az a szerencse érhetne, hogy saját magamat formálná belőlem. De nem. Nem is voltam még bátor sem. Mitől féltem?... Most bajuszt csinál nekem... Mi leszek?... Már ló nem leszek, se Cicero. Nagyon gyáva voltam. Mitől féltem?... Kinyílt egy ablak a műteremben, és én láttam magam az ablaküvegben.

És amióta künn feküdtem és elporladtam, amióta kiástak és a szekéren idehoztak, most éreztem igazán szégyent és keserves indulatot.

Láttam magam az ablaküvegben.

Büszke, gőgös pózban tartottam akadémiás merevségű kezem, a lábam csodálatos félszegen lépett a dobogóra. És láttam az arcomat, és végignyilallott rajtam a szégyen.

Én, én kell hogy hirdessem ennek az üres fejű kortesnek a dicsőségét? Énrajtam keresztül kell hogy az ízléstelenség a bárányfelhőkre bőgjön? Ez a hazaparcellázó, ez az agyvelőuzsorás, hisz ismerem jól ezt a paragrafus-szédelgőt. És éppen én?!

És leleplezték a kitűnő államférfiút, a humánus és nagyszívű embert. Újságíró koromban utálattal írtam az uzsoráiról, a kis és nagy panamáiról, nyomorúságos áldozatairól és fekete májáról, most meg: felmagasztosult ábrázattal, lelkes pátosszal, a hazaszeretet nemes zsinóraival feszülő nadrágomon, hallgattam gaz és vak rabszolgák himnuszait róla.

Nagyon, nagyon gyáván éltem, megérdemeltem ezt a büntetést.

 

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

 

Állottam a térségen fagyott büszkeséggel, nevetséges pózzal, érthetetlen lelkesedéssel. Meddig lesz ez így? Meddig állanak elibém híg velejű turisták a kodakjaikkal, meddig mutatnak rám felmagasztosult ábrázattal az ember-aklok csordásai?

Mikor fogják már látni, hogy a pofám hazug, hogy a zsinórom nem eszme, és nincs semmi értelme és nincs semmi jogosultsága a nagy lelkesedésnek? És hogy nem vagyok szép, hanem modoros, hogy nem élet lüktet ruháim redőiben, az arcom ráncaiban, hanem iskola? Meddig lesz ez így? Meddig fog borsózni a hátam ettől a mélységes szégyenpokoltól? Hiszen néha, néha volt egyegy bátor káromkodásom, egy-egy nyílt rúgásom. Öklelőztem, sírtam, csapkodtam én is. Igen, most a mamlaszkodásomért bűnhődöm, de akkor a rúgásaimért még el kell jöjjön valami.

 

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

 

Egyszer friss, egészséges emberek a derekam köré láncot csavartak, egy gőzdaru könnyedén emelt a levegőbe és egy stráfmotorra tett. Egy ember hátrafordult, rám szólott vidáman:

– Mehetünk, kegyelmes uram?

Aztán megindította az áramot, és vígan perdült a stráfmotor.

 

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

 

A múzeumban megállott előttem egy csomó nyílt tekintetű, bő ruhájú, egészséges fiatalember. Furcsán néztek rám, és aztán az egyikük ezt mondta:

– A múltnak ledőlt, otromba bálványai közül, íme, egy. Íme, a rablólovag mint a hazaszeretet és áldozatkészség önzetlen apostola! Hazugság az egész élete, és egy nagy hazugság ennek a szobornak minden idealizált plasztikussága. Nézzétek ezt a modoros követ, ezt a terméketlen erőlködést, ezt az iskolás redőszörnyet, ezt az ostoba fajankót.

...A karom még merevebben tartottam, a szemeim még lelkesebben fordítottam fölfelé, és a pofám valósággal eltorzult a nagy felmagasztosultságtól.

...Mennyei boldogságot éreztem és tudtam, hogy ez most már tartani fog az idők végeiglen.