nyomtat

megoszt

Ácsék tábort vernek
NAGY ISTVÁN
XXV

XXV

Aznap Gézuka volt a postás, ő hozta fel a leveleket a szolgálatos csoporttal az állomásról. Vacsoránál Teri kének két levélborítékot adott át. Ács Terinek és Feri nek volt az címezve, feladóként az anyu neve állott rajta.

Terike a fára akasztott lámpa fénye alá húzódva nem kis izgatottsággal szakította fel. Mi történhetett otthon, hogy anyu levelet ír két nappal a hazatérésük előtt? Csak nem betegedett meg apu a fájós gyomrával? Re megve futotta át a sorokat, pedig olyan álmos és fáradt volt a mai kirándulás után, mint még egyszer sem. Igaz, máskor nem kellett egy zsák követ cipelnie. Ó, az a Feri… Olvasni kezdte.

Drága Teri és Feri!

Tudom, mennyire jól érzitek ott magatokat, még sem bírom megállani, hogy ne örvendezzek, ha eszembe jut, hogy pár nap múlva újra együtt lehe tünk. Üres a szívem és a lakásunk nélkületek. És most még üresebb, mert egész nap itthon vagyok. Én is kivettem a nyári szabadságomat, de egyedül maradtam. Apukátokat visszarendelték a gyárba. Valami egészen bonyolult gépalkatrészeket kell sürgősen kiönteniök… Unalmamban szobafestőt hívtam. Kimeszeltettem a lakásunkat. Most nagy takarítással vagyok elfoglalva. Szól a rádió közben. Így nem érzem magam nagyon egyedül.

Ferivel örömhírt tudathatok. Előjegyeztettük a vasgyári inasiskolában. Már az iratokat is bemutat tuk. Igaz, én még most is azt szeretném, ha tovább
tanulnál, Feri. Szeptemberig még meggondolhatod. És gondolkozz is rajta. Ezért tartottam fontosnak, hogy még írjak nektek.

Sajnos, van egy rossz hírem is. Tárnoki Jucinak nagy szerencsétlenség érte az apukáját. Múlt va sárnap motorkerékpáros kirándulásra ment, és be leszaladt egy falusi szekérbe. Az egyik lába és a hátgerince súlyosan megsérült. Talán életben sem marad, vagy ha igen, akkor az egész életét gipszbe téve kínlódhatja végig. A feleségét és Jucikát haza táviratoztuk a tengerpartról. Képzelheted, hogy ag gódunk. Mi lesz ezzel a családdal? Hiszen tudod, a mérnökné soha életében nem járt és nem is sze retett dolgozni. Ki fog ezután kenyeret keresni nekik? És ki tanítja életrevalóságra Jucikát? Eddig ezt a szegény kislányt is csak urizálásra szoktatták.

Aputokkal arról beszélgettünk, jó volna, ha ez a Juci is az Orosz elvtárs keze alá kerülhetne. Ha hazajöttök, próbáld meg átcsalni Jucikát a ti isko látokba. Meg kellene hogy mentsük szegény kis lányt a könnyelmű élet csapásaitól. Nem nézhetjük, hogy az apja szerencsétlensége őt is egész életére boldogtalanná tegye. Gondolkozzatok ezen, drága gyermekeim.

Forrón csókol szerető anyutok.

Terike, feledve fáradtságát és Feri ellen gerjedt ha ragját, rögtön odavitte neki a levelet az asztal végére, ahol az ő csoportja vacsorázott.

— Nézd meg te is. Sírni tudnék, olyan szomorún ír Tárnoki Juciékról.

Feri a címzés láttára felhúzta az orrát. Miért van a Teri neve elöl a borítékon és a levélben is? Igaz, a múlt kor ő kapott levelet, mégpedig az édesapjától, s azon az ő neve került előre, így hát megbékülve olvasta el az anyu meleg sorait, és mélyen elgondolkozott. Az el múlt három hét alatt, itt a táborban, nemigen törte a fejét azon, hogy szeptemberben mily nagy fordulat áll be az életében. Eldöntöttnek érezte már. Mai nagy élmé nyei azonban a cseppkőbarlang felfedezésével, és amit az ilyen barlangokkal foglalkozó tudományokról hallott,
némi tétovázásra késztette. Ne iratkozzék-e be mégis a nyolcadik osztályba, ne legyen-e inkább geológus, vagy olyan tanár, mint Orosz Béla elvtárs, aki oly szép és izgalmas dolgokra tanítja a pionírokat, hogy még anyu is dicséri, az ő kezére bízná azt a szerencsétlen Jucit?

Ám eszébe jutottak, a gépek és a szerszámok. Azok kal jobb szívvel foglalkozik, mint a könyvekkel. A szer számok alatt mindjárt láthatja is, amit készíteni akar.

Tanácstalanságában végül is megmutatta az anyu le velét Orosz Bélának, s élő szóval is elmondotta, hogy mi nyomja a szívét.

—   Nézd, Feri — mondta Orosz Béla —, nekem az a véleményem, hogy minden mesterség a legszebb mes terség, ha az ember szenvedéllyel veti belé magát. Ne ked és a szüleidnek kell döntenetek afelől, hogy a mes terségtanulás melyik módját választjátok. Mert el lehet jutni a tudomány oldaláról, vagyis elméleti előképzés után is, de el lehet jutni a gyakorlati munka, a te ese tedben az inaskodás felől is a kiválasztott szakma csú csára. Azonban mindkét út csakis sok kitartó elméleti és gyakorlati tanulással járható.

Aznap este más pionírok is többet gondoltak haza, mint máskor. Mit folytathatnak majd abból otthon, amit itt félbehagynak? Másnap aztán még gyakrabban jutottak eszükbe ehhez hasonló kérdések. Reggel külön ben minden úgy kezdődött a táborban, ahogy már meg szokták, de a folytatás annál szívfájdítóbbnak bizonyult. Bontani kezdték, amit három hét alatt felépítettek.

Délelőtt az erdő aljában felállított asztalokat és pa dokat szedték szét és csomagolták össze. Az ebédjüket már a sátrak előtt, a fűre telepedve költötték el, mint az első nap. Ebéd után sor került a fürdősátor, majd a gyengélkedők sátrának lebontására. Az utóbbira volta képpen alig is volt szükségük azután, hogy Gézuka fel hagyott a tettetéssel. Utána hárman ha befeküdtek abba egy-egy napra gyomorrontással. Nem, a gyengélkedők sátrának a bepakolását nem sajnálták különösebben, de amikor a vízierőmű leszerelésére is sor került, Ferinek és Rădăceanunak ugyancsak besavanyodott a kedve.

—      Ezért kínlódtunk mi Ferivel annyit, tanár elvtárs? — kérdezte Rădăceanu Orosz Bélától rosszkedvűen.


—      Nem azért, Petre, hanem azért az örömért, ami az építési vágy felkeltésével jár. Itt csak a bennetek szunnyadó erőtöket próbáltátok ki. És kiderült, tudtok és akartok is építeni, ha jól beletanultok. Most azért rontunk, hogy otthon tökéletesebbet építhessünk. Vagy tán a ti vízierőművetek a legtökéletesebb volt a világon?

—      Ó, dehogyis, tanár elvtárs — mosolyodott el a fiú, s a szeme sziporkázni kezdett. — Azt tessék megnézni, amit majd tíz-tizenöt év múlva tervezünk. Az aztán nem fog lüktetni, Gézuka — fordult hirtelen a nekik segéd kező fiúhoz.

—      Vigyázz, mert megnézem majd! — mondta Orosz elmenőben.

Estére a konyhát is szétbontották. Csak a vacsorával fortyogó üst maradt még a régi tűzhelyen. Fedelét, olda lait rendberakták, a leszedett kátránypapírt összegön gyölítették. Minden darabját összekötözték dróttal, hogy még felhasználhassák a jövő évi táborozásoknál. Szét ütötték a nyírfakerítést és a kaput is. Fáját csomóba rakták, hadd kapja rendben az erdőkerülő. A kollek tivista parasztok se mondhassák, hogy a legelőjükből egy darabot elkeríteni ugyan tudtak, de rendben visz szaadni már nem.

A pionírok elfogyasztották a vacsorájukat, s már ké szülődtek az utolsó napiparancs meghallgatására is. Ek kor azonban váratlan vendégeket kaptak. A szolgálatos pionír szaladva jelentette Orosz Bélának, hogy valami falusi pionírok közelednek.

Valóban, a fennsík peremén nyolc-tíz csizmás, szal makalapos fiú és tarkaszoknyás, befont hajú pionírnyak kendős parasztleányka tűnt fel. Fiatal, városi ruhás ta nítónő vezette őket.

Orosz Béla kissé elébük ment, s kezet nyújtott a ta nítónőnek. Néhány szót váltottak egymással, aztán hátra szólt Csapó Lacinak, hogy azonnal fújjon gyülekezőt.

Az összeszaladó pionírok, jobban megnézve a tanító nőjük háta mögött mosolyogva várakozó falusi gyere keket, néhányra ráismertek közülük. A kollektív-gazda
ság kaszás-brigádjával jártak itt, amikor a tábor pionír jai is segítettek a szénaforgatásnál.

A négyszögben felállt tábornak Orosz Béla vigyázzt vezényelt. Bejelentette, hogy az előttük álló falusi pio nírküldöttség azért jött, hogy elbúcsúzzék a tizenkilen ces számú középiskola pionírtóborától.

A tanítónő félreállt, hogy egy befont hajú, kerek képű falusi pionírleányka előreléphessen. Az levélborí tékot tartott a kezében, papírt vett ki abból. Hangosan, tisztán csengő hangon olvasni kezdett:

Kedves városi pionír elvtársak!

Levelet hoztunk nektek kollektivista szüleink pionír gyermekeitől. Mi úgy gondoltuk, hogy néhány jó szó val tartozunk nektek és oktató tanáraitoknak. Édes apánk elmondta nekünk, hogy segítettetek kijavítani az esztena útját. Amikor pedig itt voltunk az aljban szénát forgatni, ti is velünk forgattátok. Látszik, hogy a ti szívetek is úgy dobog, mint a mienk. Mi megfogad juk cserébe, hogy az emléketeket megőrizzük. A jövő esztendőben meglátogatjuk az iskolátokat, és segítünk nektek, amiben lehet. Kívánunk szüleiteknek erőt, egész séget, nektek pedig csupa tízest az értesítőbe. Ide gyer tek táborozni jövőre is. Mi szívesen látunk benneteket. Éljenek a pionírok és az ő drága vezetőjük, a Román Munkáspárt és a UTM.

Ezzel megfordult, s a levelet borítékba téve átnyúj totta Orosz Bélának, aki lehajolt, s kétoldalt megcsó kolta a leányka piros ábrázatát. Ám a falusi kislány úgy gondolhatta, hogy neki most ennél több is dukál, mert sorra vette Kardost, Botát és a meghatott orvos tanhallgatónőt: kezet fogott velük. Aztán a hátuk mögé kerülve visszaszaladt a helyére. Bota rájuk irányította fényképező masináját, s többször is elkeccentette.

Orosz Béla megköszönte ezt a szép, szívhez szóló meg tiszteltetést. A tábor éljenzése közben elkísérte a falusi pionírküldöttséget a fennsíkról levezető ösvényig, mert besötétedés előtt haza akartak térni a faluba. A nap már a hegyek mögé süllyedt, s így a tábor búcsút vett az utolsó naplementétől is.

Kardos figyelmeztette a négyszögben álló pionírokat,
hogy maradjanak a helyükön, amíg Orosz Béla visz- szatér. Ha már így történt, ahogy történt, a holnapra szóló napiparancsot is kihirdetik.

Igen, elérkezett ez a pillanat is. Mindnyájan megha tódtak, amikor a szolgálatos csoport részéről Dan Irimie előállt, és így jelentett:

—      Szolgálatos oktató elvtárs, a tábor ötvenkilenc pionírral és öt csoporttal hiánytalanul megjelent. A tá borbontás mai feladatait teljesítettük.

Bota, a jelentést kiegészítve az oktatók számával, to vábbította azt Orosz Bélának, aki aztán szólt Kardos tanárnak, hogy olvassa fel a napiparancsot. Kardos szét nyitotta a hóna alól elővett tábori naplót, és olvasni kezdte.

„Holnap: napos szolgálatos Orosz Béla. Szolgálatos csoport a harmadik.

Ébresztő után minden pionír összecsomagolja sze mélyi dolgait. A hátizsákokat egy csomóba rakja. Ez után minden csoport lebontja a sátrát. A szalmazsáko kat a patak partján kiüríti. A szolgálatos csoport a papírhulladékokat összeszedi, és a szeméttel együtt el égeti. A kiásott gödröket betemeti. Sátorbontás és be csomagolás után az első, második és harmadik csoport megkezdi a felszerelés lehordását az állomásra. Kardos oktató a tehervagonba való berakodást irányítja..

Kissé felpillantva így folytatta, s közben már csukta is be a nagy könyvet:

„Déli tizenkét óra harminc perckor az egész tábor az állomás előtt kettős rendekbe felsorakozva várja a tíz perccel később érkező személyvonatot. Megérkezés után mindenki az iskolába megy, a felszerelést berak tározza, azután hazatér az otthonába.”

Bota pihenjt vezényelt.

A pionírok elernyesztették magukat, s fel-felpillan tottak a zászlójukra. Tudták, nemsokára azt is bevon ják, bekerül a tokjába, reggel már ki sem veszik. Vár ták, hogy Orosz Béla ebből az alkalomból ismét szól jon hozzájuk. Szóljon valami szépet, valamit, ami köny nyezésre késztet, de fel is buzdít.


Nem csalódtak, Orosz rájuk emelte a tekintetét, egyi küknek-másikuknak hosszabban időzve az arcán, aztán közvetlen, társalkodó hangon kezdett beszélni:

—    Holnap este tehát már otthon alszunk. Úgy tűnik, mintha csak tegnap húztuk volna fel először a zászlón kat, s máris utoljára készülünk ezen a táborhelyen a leeresztésére. Úgy vélem, éppoly tisztán vihetjük haza, mint ahogy idehoztuk. Nem tudom, hogy ti mit érez tek most, de én nem bánkódom. Ez alatt a zászló alatt a mi kis táborunk meleg testvéri közösséggé olvadt össze. Megértem, ha fáj a szívetek, amikor lebontjuk azt, amit eddig olyan fáradhatatlanul összeraktunk. De csak akkor fájhatna tartósan, ha magunkban is lebon tanók, amit itt kialakítottunk. Örökké tartónak szán tuk az elvtársi, szocialista együvé tartozás meleg érzé seit és közösségi felelősségünk tudatát. Akkor bánkód hatnánk, ha lebontanók a munka megbecsülését, ha otthon az elpuhulás, az egyéni önzés venne rajtunk erőt: ha gyengéknek mondhatnának azokra a nemes fel adatokra, amelyek otthon várnak bennünket. Várnak a szüleitek környezetében és az iskolákban vagy az iparban, mert közületek az ősszel többen is ipari mes terségre mennek.

—    Hogy mi mindent várnak tőlünk az otthoniak — folytatta —, arra nézve hadd idézzek egy példát az Ács Feri és Terike szüleinek leveléből, amit tegnap kaptak. Szó van abban a levélben egy kislányról, aki nek az édesapját nemrég súlyos motorkerékpár-baleset érte. Azt írják a Feri szülei, hogy talán örökre munka képtelenné válik. Eddig ő tartotta el a szóban forgó kislányt és az édesanyját. Most nekik kellene dolgoz niok az édesapa helyett. Sajnos, a kislány édesanyja nem tanult meg dolgozni, a kislányát sem úgy nevelte, hogy legalább a saját cipőjét ki tudná takarítani. Feri től hallottam, azt a kislányt és a mamáját eddig csakis a léha szórakozás meg a cifra öltözködés érdekelte.

—   Jogosan aggódik a Terike édesanyja — emelte fel a hangját Orosz Béla. — Mi lesz most ezzel a csa láddal? Azt is jogosan igényli, hogy Terike és a mi iskolánk segítsen megmenteni legalább a kislányt a könnyelmű élet csapásaitól. Azt szeretnék a Teri és
Feri szülei, ha az a leányka a mi iskolánkba, a ti pionír-közösségetekbe kerülhetne. Az az óhajuk, hogy olyan gyerekké váljék, mint ti.

Megkereste Ács Teri szemét a mélységes csöndben figyelő sok szempár között.

—  Szép feladat vár rád, Terike. Remélem, ti töb biek sem tértek ki hasonló feladatok elől. Szeptember ben, amikor újra összekerülünk az iskolában, gondo lom, lesz mit elmesélnetek arról, hogy otthon ki ho gyan folytatja ezt a mi feledhetetlen tábori életünket. Végeztem, pionír elvtársak. Elrendelem a táborzászló lebocsátását.

Bota kilépett az oktatók közül.

—  Tizenkilences középiskola pionírtábora: vigyázz! Zászlólebocsátáshoz az Internacionálé éneklésével tisz te-legj !

Dan Irimie a póznához lépett, kioldozta a zsinórt, s a nemzetközi proletárinduló felharsanó dallamára ün nepélyes lassúsággal leeresztette a sarlóval és kalapács csal ékesített vörös zászlót.

Fél óra múlva magasra csapott a búcsú-tábortűz. A körben ülő pionírok sorravették a szívbemarkoló for radalmi indulókat és a vidáman pattogó népdalokat.

Éva, hátrább ülve, egy gallyvéggel elgondolkozva kapirgálta maga előtt a földet. Olykor Orosz Béla lán goktól megvilágított arcába tekintett. Arra gondolt: vajon holnap vagy holnapután, ha már hazamentek innen, megkérdezi-e őt Orosz, hogy még mindig felelőssé get érez-e iránta? És ha megkérdezi, mit feleljen rá?

A völgyben elrobogó vonatok, szikrákat köhögő moz donykéményei csujjogatásszerű dohogással feleltek a pionírok népdalaira. A felkelő hold pedig megállni látszott az égen, hogy együtt búcsúzzék a tábor haza készülő lakóitól a megértően hunyorgató csillagokkal és az elcsendesedett erdővel, amely szószólójául egy kuvikot küldött a legszélső fára. A sebesüléséből fel épült Lajka bosszúságára egy vakondok is kidugta fejét a fennsík egyik buckájából. Lajka nem állhatta meg, hogy Éva simogató keze alól oda ne rohanjon, és egy kicsit meg ne ugassa.