nyomtat

megoszt

Ácsék tábort vernek
NAGY ISTVÁN
XXIV

XXIV

Másnap, válaszként a faliújság cikkére, az oktatók egésznapos kirándulásra vitték a tábort. A patak folyá sával szemben indultak el, fel az erdőrengeteg isme retlen vadonába.

Bota tanártól a kisebb fiúk és lányok azt a feladatot kapták, hogy a patak mentén található összes növény fajtákból szedjenek. A tudósok következtetni tudnak a környezet "flórájából" az altalaj ásványi szerkeze tére is. Fogjanak gyíkokat és rovarokat. Figyeljék meg a bokrokban fészkelő madarakat és a fák odvait. A nagyobb pioníroknak a patakmeder hordalékából és a partok humuszából kellett gyűjteniök.

Reggel hat órakor libasorban már útban voltak fel felé.

Körülbelül negyedkilométernyi úton semmit sem gyűjtöttek, mert korábban már bejárták ezt a terepet. Azon túl, a Kardos alpinista kötelébe fogózkodva, már lassabban haladtak. Orosz Béla s a hegymászásban ta pasztalt Kardos számoltak a terep váratlan nehézségei vel, köteleken kívül viharlámpákat, csákányt, ásót meg fejszét hoztak magukkal.

Az erdőborította hegy eleinte szelíden emelkedett, a patak medre pedig elsekélyesedett, parti növényzete és hordalékanyaga kevés újat ígért. Feljebb azonban rit kult az erdő, mindegyre mohos sziklafalak állották útjukat, a patak vize azokról zuhogott alá.

Feri és Rădăceanu azonban, mint valami zergék, ha mar fenn termettek azokon a sziklapárkányokon, ame lyeken egymás vállára kapaszkodva elérhették a leg közelebbi fatörzseket, aztán a kötél végét rájuk csa varva, felhúzták a többieket is.


Néhol nagyot kellett kerülniük a kidőlt fák miatt. Máshol meg fejszékkel vágták szét a kúszónövények bozótját. A patak mind szeszélyesebben kanyargott ide oda, aszerint, hogy merre talált magának legkönnyebb utat lefelé. Nemegyszer legyezőszerű vízesésként több felé is szétágazott a sziklák között, vagy pedig valami sötét üregből tört elő.

Ferit különösen az ilyen üregek izgatták: hátha ép pen azokban rejtőzik a drága vasérc, és ha nem az, hát a rézkő. Fájt a szíve, mert oly szűkek voltak, hogy nem bújhatott beléjük. Ám a kiömlésüknél vagy a víz esések alatt megkotorta a fenékhordalékot, s minden szokatlanabb színeződésű kőzetből oldalzsákjába tett egy-egy darabot.

Egy kőtuskókkal teleszórt tisztáson pionírtársai sze der- és málnabokrokra bukkantak, arrébb áfonyát is találtak. A pionírok, persze, azonnal megrohanták. Még Rădăceanu sem tudott ellenállani a bőségesen eléje táruló csemege csábításainak.

Feri mérgelődött. A szüretelők hátráltatták a többie ket. Bota szinte maga is kamasszá fiatalodott, s már nemcsak a természetbúvár, hanem a pákosztos suhanc szemével nézte a vadontermőket. Kardos, mint mindig, szótlan szemlélője volt a gyerekek örömének. Meg pihent egy-egy kőtuskón, és sajnálkozva gondolt arra, hogy két nap múlva ismét elölről kezdheti agglegény életét. Orosz Béla maga is szemelgetett a fanyar ízű áfonyából, igyekezett ilyenkor is valamilyen új olda lukról megfigyelni a gyerekeket. Néha neki is eszébe jutott: mihez kezd a táborozás után az új iskolai év kezdetéig?

Mikor a nap már a delelőjéhez közeledett, Feri nagy bosszúságára a patak hirtelen kétfelé ágazva bukdá csolt lefelé a kőtuskók között. Mindkét ága egyformá nak látszott. Melyik ömlik a másikba? Melyik ágán menjenek inkább, melyiket volna érdemesebb átkutatni? És azok a többiek már megint - szedrésznek!

Odament Botához, aki ott állt a közelében, s éppen valami mohát vett szemügyre a magával hozott nagyító üveg alatt.


-     Tessék visszarendelni a pionírokat, tanár elvtárs. - Nemsokára hazafelé kell tartanunk, és még semmit sem fedeztünk fel.

-     Mit lázongsz? Annyi követ gyűjtöttél, hogy sza kadsz meg belé.

-      De hátha egyik sem vas vagy rézkő?

-      Nemcsak azokból áll a világ. Ezen a gyümölcs ben szegény vidéken az is nagy felfedezés-számba megy, hogy valóságos málna- és szedererdőre bukkantunk. Je lenteni fogjuk a falu kollektív gazdaságának. Jöjjenek, és gyűjtsék be...

Ferit azonban ez most nem érdekelte. Odament az egyik embermagasságú kőtuskó mögül előbukkanó hú gához, akinek az ajkán szétkenődött a vadgyümölcs vére.

-      Gyere, legalább te segíts. Alig bírom ezt a sok követ. Hozd egy kicsit, amíg én feljebb megyek a pa takhoz.

-     Egyél inkább - nyújtott oda a bátyjának Teri egy marék szedret.

-     Nekem ne adj - mérgelődött Feri -, azt hiszed, én is megeszem a jövőmet? Szedret akármikor ültet hetsz, de vasat és rezet soha.

Ekkor egy bokor mellől a komolykodó Székely Ju liska lépett ki. Figyelmesen megnézte Ferit, mintha nem egy osztályban járt volna vele a negyediktől fel felé. Úgy nézte, mintha most fedezné fel. Kétágba font haját hátravetette a melléről, s készségesen kérdezte:

-   Mihez kell neked segítség? Én segíthetek.

Feri meglepődve tekintett rá. Ezt a leánykát eddig vékony csontú, sápadt pionírnak ismerte. Most a naptól barnáspiros, kitelt arcú, megizmosodott lány állt előtte. Még a haja és a szeme is fényesebb lett egyszerre.

-     Hát gyere, ha mindenáron segíteni akarsz.

-     Nem mindenáron, csak úgy, ha te sem bánod.

- Miért bánjam, ha cipeled helyettem? - Ezzel felemelte s a Juliska nyakába akasztotta a kövektől duzzadó turista oldalzsákot.

Szegény Juliska nyekkent belé, olyan nehéz volt. Feri meg odasietett Orosz Bélához, aki egy lapos kö
vön ülve térképet rajzolt a patak eddigi útjáról. Dan Irimie guggolt előtte, s az iránytű érzékenyen remegő mánusát tartotta szemmel.

-       Két fokkal megint északnyugatabbra kanyarod tunk - jelentette.

-       Nem megyünk tovább, tanár elvtárs? - állt Orosz elé Feri.

-       Rögtön, csak még ezt beírom. - Végezvén a be jegyzéseivel, követte Ferit a két ágra szakadt patak hoz. Néhány pillanatnyi tűnődés után így szólt Botá nak:

-       Az első és a második csoport pionírjaival kövesd a patak nyugati ágát, de csak addig, amíg biztosítva látod a visszatéréshez szükséges időt. Délután négy óra kor itt az elágazásnál találkozunk. A másik három cso port a délnyugati ágon megy felfelé.

Feri bosszúsan bámult a patak két ágára. Neki a jobboldali ágon kellett tovább haladnia, de hátha a baloldali ágon bukkanna értékesebb ásványhordalékra!

A kitelt arcú, komolykodó Juliska is kínos zavarba jött. Neki most a balparton haladó csoportokkal kel lene mennie. Az pedig nem lehet, hogy az oldalzsákba rakott súlyos kő itt, Feri meg ott legyen. Saját csoport jától viszont egyik sem szakadhatott el. Ez szigorú sza bály volt. E szabály megsértőit Orosz a tábor négyszöge elé szokta állítani... Éppen most ne tarthasson Feri vel, mikor az már nem bánja, ha cipeli utána a köve ket? Eddig is szívesen cipelt volna Feri után bármit, mert a Feri dolgairól biztosan tudhatta, hogy azok nem játékosak, hanem komolyak. Igen, látszik, hogy Feri is inasnak készül...

E kínos csomót Orosz Béla vágta ketté. Lerakatott minden fölösleges terhet, ami a további kutatásokhoz nem volt feltétlenül szükséges. Így az ásvány- és növény gyűjteményeket is. Csak a hátizsákokat, a turista köte leket, a viharlámpákat, fejszéket, egy kisebb csákányt s a tábori lapátot vitték magukkal. Minden egyéb nyu godtan maradhatott az elágazásnál, a sziklatuskó hűvös árnyékában.


Ám félórányit is alig haladt a kétfelé vált tábor föl fele, s egyszerre csak újra megpillantotta egyik a mási kat. Egy négy-öt méter átmérőjű tavacska hozta össze őket. A mélysége sem lehetett nagyobb másfél méter nél. Olyan kristálytiszta volt, hogy a legparányibb ka vics is látszott a fenekén. Azonkívül is volt mit csodálni benne. Megszámlálhatatlanul sok pisztráng úszkált a ta vacskában. Húsz-huszonöt centiméteres példányok is akadtak közöttük, de amidőn megpillantották a parton állókat, szerteszét cikáztak, akár a villám.

Ebből a tavacskából eredt a patak mindkét ága. A tavacskát viszont egy húsz méternél is magasabb szik lafal oldalából eredő bővizű forrás táplálta. A forrás fölött két-két és fél méternyi magasságban embernagy ságú barlangüreg tátongott. A figyelmesebb szemlélő nyomban láthatta, hogy esősebb években a barlangból is víz zuhoghat alá. A sziklafalon, a fölötte kezdődő fenyveserdőig, vízesésekben szakadhat le az esővíz, amely fenyőtobozokat, kidőlt fákat, gallyakat, köveket hord le abba a katlanba, amelyben a tavacska most oly tükör simán, kristálytisztán tükrözi vissza a föléje hajló mohos sziklát és a tündöklő napot.

A pionírok és tanáraik, megbűvölve e zordonságában is szemgyönyörködtető látványtól, arra lettek figyelme sekké, hogy az imént még százfelé cikázó pisztrángok egytől egyik eltűntek. Az egyik éppen akkor vetette keresztül magát azon a természetes kőgáton, amely a tavat elválasztotta az alább bukdácsoló patak egyik ágá tól.

-      Itt megebédelhetünk, ifjúság - mondotta Orosz Béla felocsúdva. - Innen nincs tovább. Ha jóllaktunk, és megpihentünk egy kicsit, felkapaszkodunk a barlang üregbe. Alighanem mi leszünk az elsők, akik ezt meg próbálják. Ha járt is itt előttünk valaki, az réges-rég lehetett, semmi nyoma nem látható.

-      Vagyis felfedezők lettünk, tanár elvtárs - kiál totta Feri boldogan.

-      Hát magunknak biztosan azok lettünk. Hogy a tu domány számára is azok leszünk-e, majd megmondják a geológusok, ha hazamegyünk.


Kardos jóváhagyóan bólintott. Ő, a sokat bolyongó turista, erről a tavacskáról s a barlangról még nem hal lott. Kardos tüzet gyújtott, s a felbontott konzervdobo zokat melegedni tette. Ő maga szalonnát sütött: nem kedvelte a sertéskonzervet.

A fiatal természetrajz-tanárt annyira izgatta a barlang belseje, hogy éppen csak kihalászott egy darab húst az egyik dobozból a kenyerére téve, Orosz Bélával máris találgatni kezdte, vajon hogyan érhetnék el a forrás fölött ásítozó barlangszájat? Felül kerülni a feny vesbe s onnan kötélen leereszkedni túl sok időbe ke rülne. Sajnálkoztak, hogy a legutolsó napokra halasz tották ezt a kirándulást. Holnap készülődniük kell ha zafelé, pedig nincs kizárva, hogy olyan barlangfolyo sókra bukkannának, amelyek elvezetnek valami föld alatti hatalmas vízgyűjtő medencéhez, s a barlangku tató geológusokat eddig még fel nem tárt csodákhoz segíthetnék.

Beszélgetésük a pionírok képzeletét a végsőkig fel zaklatta. Feri szinte rágatlanul nyeldeste az ebédjét.

-       Valami létra kellene, tanár elvtárs.

-      Van itt kidőlt fa elég - mondta Rădăceanu -, cipeljünk ide egy vékonyabbat.

-       Igen, de én bújok be elsőnek - kiáltotta Feri.

Máris berohant az erdőbe, amely itt fenyővel is ke veredett, sorra vizsgálgatta, hogy melyik fa volna az ő céljukra alkalmasabb.

-       Ide-ide! - kiabált a többiek után. - Hozzátok a fejszéket.

Bota és Rădăceanu szaladt Ferihez leghamarabb egy egy fejszével. Harmadikul Székely Juliska jött, és saj nálkozva mondta:

-       Csak lenne itt a tábori fűrészem. Mit segítsek, Feri?

Feri ismét elbámult a Juliska segítőkészségén. Mi több, úgy találta, hogy Juliska még előnyösebben meg változott az alatt az egy óra alatt, amióta nem látta. Úgy megváltozott, hogy mind nézné. Fel is mérgelődött e furcsaság miatt.

-     Mért akarsz te nekem mindenáron segíteni?!


- Már mondtam, hogy nem mindenáron. - sü tötte le szemét Juliska.

Bota arrébb küldte a leánykát, és kezdte lecsapdosni a fejszével a Feritől mutatott kidőlt fenyőről az ágakat. Az ágcsonkokon felkapaszkodhatnak a hegy ki tátott szájáig, ha a tavacskába állítják a fenyő vastagabb végét.

Rájött erre a két fiú is, s a Bota példáját követve maguk is dolgozni kezdtek a fejszékkel, Juliska meg félrelökte lábuk alól a lecsapdosott ágakat. Végezvén a gallyazással, kihúzták a fát a medence partjára. Míg a kövek közt odaszaladó fiúk segítségével Bota beállí totta a fenyőt a tavacskába (ami nem is bizonyult köny nyű munkának, mert a víz újra és újra feldobta a köny nyű fát), azalatt Orosz Béla meggyújtatta Dan Irimié vel az egyik viharlámpát, ő maga pulóverbe bújt, dere kára meg rákötötte az alpinista kötelet. Feri észrevette, hogy mire készül.

-    Engem tessék előreküldeni, tanár elvtárs. Én köny nyebb és kisebb vagyok.

-    Ne tessék ráhallgatni - lépett közbe Terike, aki eddig nem kis szívszorongással figyelte az előkészüle teket. - Lehet, hogy mackótábor az a barlang.

-      Csacsi vagy - intette le Orosz Béla elmosolyodva. - Nincs a mackóknak létrájuk, hogy felmászhassanak oda. Ott legfeljebb denevér vagy bagoly táborozhat.

-    De akkor miért ne mehetnék én, tanár elvtárs? - unszolta Feri a felfedezési láztól szinte hideglelősen.

-    Utánam majd mind megnézhetitek. Lehetnek bel jeb mély kürtők. Elővigyázatosan kell az ilyen ember nemjárta üregekbe behatolni. Könnyen pórul járhat a hebehurgya.

Bota ezalatt Kardos tanárral egy, a tavacskába gör getett mázsányi kővel, lerögzítette a vízbe állított fa tövét. Most már felmászhatott rajta az üregig bárki.

Orosz Béla mászott is rögtön a derekára hurkolt kö téllel. Irimie felnyújtotta neki a meggyújtott lámpát.

-     Ha a kötelet többször is megrántom - szólt le Orosz az alant izgulóknak -, kössétek rá a másikat. Rángatással jelzem, hogy mélyebbre hatolhatok. Ha a
kötél hirtelen befutna utánam, az bajt jelent, akkor Kardos oktató elvtárs jöjjön értem.

Lámpáját feje fölé emelve eltűnt az üregben. Mindnyájan utána meredve követték tekintetükkel az egyenletes lassúsággal befele húzódó kötelet. Kardos, minden eshetőséggel számolva, a kötél innenső végét gyorsan ráhurkolta a létrául használt fenyőfa törzsére. Ha Orosz netán bezuhanna valami mély kürtőbe, akad jon fenn. Bota ezalatt a másik húsz méter hosszú köte tet is előkészítette.

Orosz Béla, a lába elé világítva, majdnem minden akadály nélkül jutott előre. Az üreg kiöblösödött. A lába alatt azonban a talaj korántsem volt asztalsimának nevezhető. Rések, hegyes kidudorodások nehezítették a járást. Aztán meg minden újabb lépéssel mintha a tulceai halfeldolgozó gyár fagyasztó raktárában hatolt volna előre. Ott tapasztalt még ilyen der mesztő hideget egy kirándulás alkalmával. Megvilágí totta körös-körül a cseppkőbarlang-szerűvé táguló nyir kos sziklafalakat. Amint gyanította, mészkőbarlang volt ez. De a feléje áradó hidegből arra következtetett, hogy egészen mélyen jégbarlang lehet. A folyosó közben ösz szeszűkült, s kissé bal kéz felé kanyarodott. Már csak egy méternyire tekinthetett előre. A mennyezeten kisebb, jégcsapokhoz hasonló cseppkőnyúlványok csillogtak a lámpafényben.

Dideregni kezdett, ugyanakkor a kötele úgy megfe szült, hogy meg kellett állnia.

Véget ért volna, s most kötözik rá a másikat? Vagy pedig beleakadt egy hasadékba, s vissza kell térnie, hogy szabaddá tegye? Óvatosan rázni kezdte, s a kötél engedett. Kardos valóban akkor tekerte le a fenyő tör zséről és engedte utána a hozzátoldott másik kötéllel.

Orosz még óvatosabban hatolt beljebb. Egyre jobban fázott. Közben más természetű borzongás is elfogta. Ki nek ne villanna eszébe hasonló helyzetben, hogy hátha éppen most hegyomlás történik, s bezárul mögötte a visszafelé vezető út, vagy megnyílik alatta a hegy! Nemcsak Orosz Béla gondolt most ilyen aggasztó le
hetőségre, hanem a pionírjai és tanártársai is, mialatt az egyre fogyó kötelet figyelték odakünt.

A kristálytiszta tavacskát mindenfelé ledőlt és széttö redezett szikladarabok vették körül. Az égnek meredő sziklafalról mállhattak le valamikor. Éppúgy tör ténhetett ez több millió évvel ezelőtt, mint két-három esztendeje. A víz talán az utóbbi időben fejezhette be több ezer éve tartó lassú, kitartó munkáját, s a követ kező percben az egész hegy beroskadhat az alatta tá tongó üregbe.

Orosz Bélát azonban mégse az ilyesféle gondolatok állították meg további előrehaladásában. A felfedezés vágya, ami az emberiség történetének egyik fontos moz gatója, belőle sem hiányzott. Ám a kötele újra elakadt. Ezúttal hiába rángatta, nem engedelmeskedett. Arra viszont nem jutott idő, hogy visszatérjen, kiszabadítsa, s újra megtegye a már bejárt utat. A barlangfolyosó hidege fagypont körül lehetett. Felsőteste a gyapjú pu lóverben még bírta volna, nem bírta azonban a csupasz lábszára, hiszen csak rövid turista-nadrágban vágott neki a kirándulásnak.

Kénytelen volt hát visszafordulni. A kötél segítségé vel húzta magát visszafelé. A barlang szájától vagy öt méterre aztán megtalálta, hogy miben akadt meg a kö tél. A két összebogozott kötélvég csomója beszorult egy repedésbe.

Odakünt a két tanár és a pionírok sápadozva vették észre a kötél ellankadását. Egyszer-kétszer kissé meg rándult, végül teljesen élettelenül csüngött alá. A ter mészetrajz-tanár megpróbálta óvatosan visszafelé húzni, de nem engedett. Mit jelentsen ez? Bámultak egymásra dermedten. Csak nem zuhant le táboruk vezetője, most fennakadva csüng valami mélység fölött, és még nem is jelezheti?!

Kardos éppen indulni akart felfelé a fenyőn, amikor Ács Feri hirtelen megelőzte. Hiába kapott a fiú lába után, hogy visszatartsa. Parancsoló felszólítására sem állt meg. Egyetlen szempillantásnyi idő alatt eltűnt a szemük elől.

- Megőrült az a kölyök, lámpa nélkül megy - kiál totta Bota a másik lámpa után sietve. - Na, csak ke
rüljön a szemem elé! Többfelé is elágazhatik a barlang, és eltéved vagy lezuhan...

-       Ne rémüldözzünk - mondta Kardos nyugalmat erőszakolva magára, - Annyi esze csak lesz, hogy a kötelet tapogatva haladjon előre. Ide azt a lámpát .

-       Tegyük fel, hogy ésszel halad, de akkor is halálra hűlhet. Minden átmenet nélkül éri a barlang hidege a forrón tűző nap után. Hiszen csak egy kis rövidujjú ing van rajta.

A lámpa, mintha kifogyott volna körülötte az oxigén, nem akart meggyúlni.

Terikének az ajka is reszketett a rémülettől. Eszébe jutott, mit kötött anyu a lelkére. Észre sem vette ré mületében, hogy valaki átkarolja, és az éppen Székely Juliska.

-   Ne félj, én utánamegyek, csak gyújtsák meg a lámpát,

-     Te?... Miért éppen te?

Kardos már kúszott is felfelé a lámpával. Elvégre mégis neki volt a legtöbb gyakorlata az ilyen barlang járásban. Szidta magát, amiért nem ő ment be elsőnek Orosz Béla helyett.

Fölösleges volt bosszankodnia. Alig ért az üreg pe remére, a barlang mélyéből imbolygó fénypontocskát látott közeledni. Aztán megpillantotta őket is: elöl a fiú alakját, mögötte az Orosz Béláét. Kardos gyorsan leereszkedett a fa törzsén.

- Jönnek! .

És tényleg, előbb Feri, majd Orosz jelent meg az üreg szájában. Székely Juliskának hirtelen kiszökött a könnye, s hogy ne lássák, a Terike vállára borulva rej tette el az arcát. Ám ez most senkinek sem tűnt gyanús nak. Kissé valamennyi pionírnak nedvesebben csillogott a szeme.

Előbb Feri ereszkedett le, s didergett, hogy a foga is vacogott belé. Az utána alászálló Orosz Bélának haragos volt az arca. Ahogy leért, lábával meglökte a létrául használt fenyőt. Az nagy suppanással zuhant a tavacs kába.


-  Kinek az engedélyével jött Ács Feri utánam? - kérdezte fenyegetően.

- Senkiével, tanár elvtárs - lépett eléje Feri, aki nek még most a napon is libabőrödzött a karja.

-      Hogy merészeltél?...

-      Nem jutott eszembe engedélyt kérni, mikor lát tam, hogy a kötél se előre, se hátra.

-      Szóval nem jutott eszedbe? No, hát ezt még meg emlegettetem veled, hogy máskor eszedbe jusson.

Ezzel indulatosan odanyújtotta a lámpát Dan Irimié nek, a kötelet meg leoldozta a derekáról.

-        Én nem mehetnék be, tanár elvtárs? - jött eléje Rădăceanu bátortalanul.

-      Egyik sem, azért döntöttem le a létrát. Azt hi szitek, kellemes odabent. Huszonöt méterre ha behatol tam, s már a fagyás környékezett. Megfelelő öltözék ben talán eljuthattam volna addig a hegy alatti meden céig is, amelyből a patak eredhet. Régebben az általam bejárt üregben folyhatott. Lehet, hogy magasabb vízál lás idején mostanában is ezen az üregen keresztül zuhog ki a hegyből. Ezért tartom valószínűnek, hogy geoló gusaink még nem tudnak erről a barlang-folyosóról. Lehetséges, hogy e kirándulásunkkal olyan szolgálatot tettünk a tudománynak, ami később többet használ ha zánknak, mintha vasércet találtunk volna.

Benyúlt a nadrágzsebébe, s egy jókora cseppkőkép ződményt vett elő. A napfény felé tartva nézegette.

-  Kifelé jövet véletlenül beléfogóztam, s a kezemben maradt. Különben nem törtem volna le, hogy a kutatók megállapíthassák, érintetlen-e még ez a barlang. Nesze, tedd a gyűjteményedbe, Ács Feri, jutalmul adom ön feláldozó készségedért. A geológusoknak majd te magad fogod megmutatni. De este a négyszög elé állsz. Felelős ségre vonunk fegyelmezetlenségedért. Így, ilyen kis vé kony, rövidujjú ingben, meztelen lábszárral, lámpa nél kül behatolni abba a jégverembe! El a szemem elől, látni sem bírlak.

A pionírok felnyújtották kezüket, szólni akartak, nem tudtak beletörődni abba, hogy ők semmit se láthassanak a barlang-folyosóból.


-     Tudom, mit akartok, de szó sem lehet róla. Majd kirándulunk ide a jövő iskolai évben. Megfelelő felsze reléssel. Pioníregységünk magáénak tekinti ezt a bar langot. Védelmünkbe vesszük. Bevéssük egységünk ne vét a sziklafalba. Hadd emlékezzenek meg rólunk a ké sőbbi pionír-nemzedékek akkor is, amikor már ma munak mondjuk a hamut.

-     Tanár elvtárs - jött előre a többiek háta mögül Dávid Erzsike a lenszőke Palkó Attilával. - Mi ketten már gondoltunk arra, hogy valami jelt hagyjunk itt. Írjunk Figyelmeztetés-t magunkról, és tegyük bele egy kulacsba, aztán tessék megengedni, hogy elássuk a szikla tövében.

-- Jó - bólintott Orosz Béla. Elővette most is nála lévő naplóját, s lapot szakított ki belőle. - Mind aláír juk, hogy senki se vitathassa el az elsőséget tőlünk, ha tényleg mi jártunk ebben a barlangban először. De gyorsan, mert eltelt az idő, s még napvilág a táborba kell érnünk.

Dávid Erzsike átvette a lapot, s Attilával félrevonult. Ráírták iskolájuk számát, az évet, hónapot, napot, s előbb az oktatóknak, aztán a pioníroknak adták át alá írásra. Végül a tavacskától kissé távolabb elásták a szikla tövében, s követ hengerítettek rá. A többiek ez alatt Ferit ostromolták. Kikapták kezéből a terebélyes murok nagyságú vöröses színeződésű cseppkőképződ ményt, amely úgy lehet, sok százmillió évig várt erre a bámulatra, amelyben a gyerekek részesítették.

Terike könnyekig meghatódva forgatta kezében az ezermester természet e munkáját. Tőle Székely Juliska lebarnult kezébe került át, s miután ő is megcsodálta, azt kérdezte Feritől:

-  Tegyem a többi közé, Feri? - s kinyitotta a kö vektől súlyos turista oldalzsákja száját.

Feri ekkor vette észre, hogy Juliska ismét az ő kö veit cipeli. A leányka ugyanis nem hagyta lent a szétága zásnál.

-  Add csak ide - vette el féltékenyen a cseppkő csapot -, ezt én viszem, nehogy elveszítsd.

-    De szólsz nekem, mikor a geológushoz viszed?


-      Hogyisne! - kiáltottak közbe a pionírok. - Miért csak neked szóljon? Mi is ott akarunk lenni. Ugye Feri, mind megyünk?

Feri a cseppkövet hátizsákjába rejtve tiltakozott:

-      Persze, mind jönnétek, de este nem álltok ki ve lem a négyszög elé.

-      Egy ilyen kőért mi is szívesen kiállnánk.

Bota és Kardos terelni kezdte őket. Különben estig is elvitatkoztak volna. Ugyanabban a rendben ereszked tek le a patak mentén, ahogy feljöttek. Juliska hűsé gesen cipelte a Feri nehéz kőzetgyűjteményét, pedig sa ját hátizsákjával is meg volt terhelve. Terike fel is figyelt erre a különös buzgalomra.

-    Miért viszed helyette? Erősebb nálad.

-    Elbírom, ne félj, Ferinek szívesen bírom.

-      Szívesen! Miért lettél ilyen jószívű hozzá egy szerre?

- Hát csak úgy...

-    Csak úgy! Mit akarsz te tulajdonképpen a bá tyámtól?

-    Én?! - pirult bele Juliska. - É-én semmit... Csak viszem, hogy könnyebb legyen neki.

-    De miért? ... Mi nem szeretjük anyuval, hogy el kényeztessék ... Abba sem egyezünk bele, hogy a geoló gushoz menj vele. Még ráér ő geológusokhoz lányok kal járni.

-- Miért irigykedsz, Terike, én igazán.

-      Add csak ide azt a nehéz batyut - s erőszakkal elvette az elképedt Juliskától. Átment Ferihez a patak másik partjára. - Nesze, visszahoztam tőle. Nem szé gyelled vele cipeltetni?

Feri fülig vörösödve nézett a húgára:

-    Ő küldte vissza? Hát ilyenek vagytok ti, lá nyok? !...

-    Nem vagyunk ilyenek, de már nem nézhettem, hogy ő kínlódjék vele.

- Nem nézhetted? . Akkor cipeld te.

És otthagyta Terit az oldalzsákkal. Az meg mit tehe tett: cipelte, de százszor is megbánta, amíg leértek a táborba, hogy elvette Juliskától. Sötétedett, mire kibuk
kantak az erdőből. Éva elvtársnő, aki aznap önként a táborban maradt szolgálatos oktatónak, mert nem jól érezte magát, kíváncsian tudakozódott kirándulásuk él ményeiről.

A táborzászlót meggyújtott lámpák mellett vonták be. Orosz Béla a zseblámpája világánál olvasta fel a másnapra szóló szívfájdító napiparancsot.

Holnap táborbontás, búcsú-tábortűz.