nyomtat

megoszt

Ácsék tábort vernek
NAGY ISTVÁN
IV

IV

A tavaszi iskolai szünidőben kezdődött.

Feri az egyik napos reggelen éppen a nagyszoba sző nyegét porolta az udvaron. Terike ugyanakkor a port törölgette le a képrámákról — és mérgelődött. Ő sze rette volna a szőnyeget püfölni, de anyu azt mondta, mikor dolgozni indult, hogy nincs elég ereje hozzá. Bízza csak Ferire, mert annak túl nehéz a keze, ha őt állítja portörölni, még benyomja a képrámák üvegét. Egyszer már megjárta vele, mikor ablaktisztításra fogta.

Amíg Terike az első emeleti szobában ezen bosszan kodott, az építészmérnökék Jucikája kihajolt a föld szinti lakás ablakán, és Ferit dühösen a telefonhoz hívta.

Apu akart beszélni Ferivel a vasgyárból.

Terikének e rendkívüli hír hallatára a szívverése is kihagyott. Mióta szeretne legalább egyszer telefonálni, és apu Ferit hívja! És vajon miért? De mind hívhatja. Azért is ő lesz ott hamarább.

Valósággal lerepült a lépcsőkön. Csakhogy Ferinek is szárnyai nőttek. Egy pillanattal korábban érkezett Terinél. A hallgatót füléhez szorítva már felelgetett, mire a húga odaért.

—      Igen, igen, értem apuka. Itthon tetszett felejteni öt tintával teleírt papírt, és azt délig vigyem le ma gának a gyárba... Igen, értem, borzasztó fontos... Nem, nem veszítem el...

Terike kikapta a bátyja kezéből a hallgatót:

—      Halló, apuka, itt Teri beszél. A papírokat én viszem le. Feri még a szőnyeget porolja...


Feri dühösen visszaragadta Teritől a hallgatót.

—      Halló, apuka. Mindjárt kész leszek a szőnyeggel, de a tejes még nem jött, és ma Teri kell, hogy tiszta lábossal várja.

Teri és Feri édesapja a vonal másik végén elmoso lyodott. Tudta, ha nem ő dönti el, hogy kettőjük közül melyik jöjjön a papírokkal, estig sem egyeznek meg. Régen kívánkoznak a vasgyárba, hogy megnézhessék, mint formázzák és öntik a gépalkatrészeket. Gondolt egyet, és így vágta ketté a csomót.

—      Az hozza le a papírokat, amelyiknek több tízese van az értesítőjében. De nehogy elveszítse, mert életbe vágóan fontosak a vasgyár számára.

Terikének, ezt hallva, kiszökött a könnye. Ferinek több tízese volt. Neki mindenből több van, mint kel lene. Ilyen ez a Feri. Ám egyéb is eszébe jutott hirtelen. Igaz, hogy Ferinek több a tízese, de nincs annyi nyol casa, mint neki. A tízeseken kívül csupa hetesre felelt, az ócskavasgyűjtésnél is alulmaradt.

Szöcskeként pattant fel a lakásukba, és be egyenesen az apu szobájába. Meg is pillantotta az asztalon felej tett papírokat, melyek rögtön szerteszét is repültek, mert ott termett már Feri is, és siettében úgy becsapta maga után az ajtót, hogy a légnyomástól szárnyra kelt minden papír.

Egymást félretaszíva kapkodták össze az ide-oda rep deső íveket. Feri azt is magához kaparintotta, amelyik után Terike hajladozott.

—  Mit erőszakoskodsz?! — kiáltotta. — Hoztál volna csupa tízest. Most te mehetnél a vasgyárba.

—      Igen, de ha összeadjuk a nyolcasaimat a tízeseim mel...

—  Apuka nem mondta, hogy összeadjuk. Aztán tudod te, hogy milyen papírok ezek? Né, még tervrajz is van benne. Megállna az egész vasgyár, ha egy ilyen papírt elveszítenénk. Tőled még valami kém is elrabolhatná...

Mind mondhatta.

Terikének annál sóvárgóbb mehetnékje támadt, minél nagyobbnak festette le Feri a veszélyt, ami a papírok elvesztéséből származhatna. Íme, itt volna most az al
kalom arra a nagy próbára, ami után eddig áhítozott. Ámde hiába fogadkozott, hogy élete árán is úgy meg védené a papírokat, mintha csak Vasile Roaita tenné, mert Feri könyörtelenül elrohant velük.

És sietségében ottfelejtette a szőnyeget az udvar po roló állványán...

Bánatában Terike is megfeledkezett a portörlésről. Csak ült az apuka székén, és sírdogált magában. Milyen jól megnézhetné most a vasgyárban az öntődét, ahol apu a mester! Sohasem látott közelről vasgyárat, és most Feri egészen közelről nézheti... Ne sírjon az em ber, ha elütik egy ilyen szerencsétől?

Feri ezalatt messze járt.

Autóbuszra ült.

Kezét le nem vette volna arról a zsebéről az ég-vilá gon semmiért, amelyikbe az összehajtogatott papírokat dugta. Csak jönne vagy egy imperialista kém, és csak próbálná elcsenni tőle, megmutatná neki, milyen szem füles egy olyan öreg pionír, mint ő, Ács Feri.

Színesen tudta elképzelni, mily büszkén jelentené: "Itt a papírja, apuka. El sem hiszi, micsoda marha nagy imperialista kémtől mentettem meg. Ugye, most már bemehetek magával a gyárba, és megmutatja azt a gépet, amelyiken én fogok dolgozni, ha beállok gépész inasnak. Mert már eldöntöttem, hogy beállok."

Mindebből azonban semmi sem lett, mert az autó buszon egy fia kém sem mutatkozott. Mégis hajmeresztő dolog történt, mikor a kapus kihívta a fiú édesapját az öntödéből. Idősebb Ács Ferenc az átvett papírok közé lapozott.

—      Mi ez? — kérdezte váratlanul elkomorulva —, hova lett a harmadik oldal? Csak nem veszítetted el?!

Feri kékült-zöldült ijedtében.

—      Az nem lehet, apu. Le sem vettem róla a kezem, amíg idáig értem.

—      Akkor szeleburdiskodtál, és otthon hagytad. Biz tosan megint marakodtatok Terivel. Agyonütlek, ha elé nem kerül. Lódulj utána.

Feri szégyenkezve kullogott haza, s ezúttal már gya log, nem volt több pénze autóbuszra. Hogyan mondja
meg most Terinek, hogy milyen szégyen érte? Jaj, és ha otthon sem kerül elé az a harmadik oldal !?

Csuromvizesre izzadt ettől a rémítő lehetőségtől.

Hazaérve még jobban kivert rajta a belső forróság. Az örökké tárva-nyitva álló rácsos kapun befordulva azonnal feltűnt, hogy a poroló állványról eltűnt a nagy szoba szőnyege. Két-három lépcsőfokot átugorva vágta tott fel az emeletre.

Izgatottan csengetett be a lakásukba, de senki sem jött ajtót nyitni. Kiáltozni kezdett, dörömbölni. Semmi válasz.

Jaj, csak nem ment el Terike a kirakatokat bámulni. Anyu megengedte, hogy elmenjen, ha végeznek a sző nyegporolással, a portörléssel meg a tejfőzéssel.

Ilyenek ezek a lányok, képesek kirakatokat néze getni, mikor apu várja a harmadik oldalt. Megáll az egész vasgyár, és ő kirakatokat néz...

Terikének azonban esze ágában sem volt efféle.

Amíg Feri az ajtón dörömbölt, s szepegve találgatta, vajon megkerül-e a harmadik oldal, és a szőnyeg hova tűnhetett el a porolóról, meg hogy a tejes volt-e már náluk — azalatt Terike a vasgyár felé közeledett.

Azért került erre sor, mert amint Teri az apu széke ben egymagában kesergett, egyszer csak megpillantott valami fehéret a dívány alatt.

A seprűvel kikotorta, s a szíve nagy örömre gyúlt. Az apu papírja került elő, a harmadik oldal, valami rejtélyes számokkal és ábrákkal.

"Milyen jó, hogy Feri annyira kapkodó. Nem vette észre, hogy egy oldalt ittfelejtett. Most már én is beme hetek a vasgyárba" — gondolta Terike.

Lerántotta fejéről a babos kendőt, szandált húzott. Aztán sietve bezárta maga után az ajtót. Lélekszakadva rohant a vasgyárba.

Kis idő múltán arra ődöngött egy afféle furcsa em ber, aki csak úgy jön-megy céltalanul, s gyanúsan néz delődik, hátha talál magának valami hasznosat dolog
nélkül is. Ez az ember bepillantott a nyitott rácsos kapun a Teriék udvarára.

"Nini — motyogta magában —, ott egy szőnyeg" ... Megállt a kapuban, és mind nagyobb érdeklődéssel bá multa a szőnyeget. Jön-e valaki, hogy kiporolja vagy bevigye?

Senki sem jött.

Erre besomfordált az udvarra, benézett a lépcsőházba, a földszinten még be is csengetett.

Sehol senki.

"Nahát — gondolta ez az ember —, micsoda feledé kenység. Kitesznek az udvarra egy ilyen fájin szőnye get, és ottfelejtik. Milyen meggondolatlanok is az em berek. Ha én ezt a szőnyeget most el nem viszem in nen, és pártfogásomba nem veszem, jönni talál egy tol vaj, és ellopja. Minek lopja el, mikor én is hasznát vehetem."

Ezzel fogta magát, s jobbra-balra kémlelődve fürgén összegöngyölítette a szőnyeget, vállára kapta, és kám forrá vált vele.

*

Terike időközben leért a vasgyárba. A kapus az ő kérésére is kihívta apukát az öntödéből. Amidőn apu megpillantotta a leánykát, kezében az elveszettnek hitt harmadik oldallal, megkönnyebbülten felsóhajtott:

— Nagy kő esett le a szívemről, Terike. Már attól féltem, hiába dolgoztam egész éjszaka ezen a jelentése men.

—      Igazán boldog vagyok, apu — rebegte Teri bele pirulva. — Ugye, most már bemehetek a gyárba? Mert ha én nem találom meg a papírt a dívány alatt...

— Ügyes kislányom vagy, Teri. Na, gyere, nézz szét az öntödében. Mindjárt csapolunk...

— Feri már azt nézi, apu?

— Dehogy nézi. Akkorát ugrott ijedtében, mikor a harmadik oldalt nem találtam nála, mint a legutóbbi szovjet rakéta. De megállj csak — torpant meg apu rosszat sejtve —, ő nem tudja, hogy ide jöttél?


— Nem tudja, mert nem találkoztam vele.

—      Csak nem hagytad a lakást egyedül, Teri? kiáltott fel Ács Ferenc aggódva. — Ki veszi át a tejet? Hát a szőnyeget felvittétek-e az udvarról?

Terikének egyszerre minden kedve elment a vasgyári nézegetéstől. Hirtelen elköszönt az apukájától, és szaladt haza, hogy a lába is alig érte a földet. Talán még a porolón találja a szőnyeget, s ha lehet, a tejest is meg előzi. Nagy baj lenne, ha elkésnék. Csak nemrég sike rült megegyezni vele, hogy naponta tejet hozzon. Apu nak nem lehet akármilyen tejet inni, mert aki, mint ő is, rezet is csapol az öntödében, annak sok és jó tejet kell inni. Mit visz apu holnap magával, ha a tejes ott járt, és senkit sem talált otthon?

A szive majd kiugrott, mire hazaért. Már az udvaron látta, hogy nagy baj szakadt rájuk. A szőnyegnek se híre, se pora. Még jobban megrémült, mikor a lépcső kön felszaladva szemközt találta magát az ajtóban ku porgó Ferivel.

— Hol a szőnyeg, Feri?

Mit beszélsz? — ugrott talpra a bátyja belezöl dülve. — Hát te nem hoztad fel?

Többet nem is kellett kérdeznie. Terikének minden erő kiszaladt a lábából. Sírva heppent le az egyik lépcső fokra.

—      Látod, milyen vagy — zokogta —, biztosan ellop ták. Mit mondunk anyukának? Hány évig rakosgatta félre a pénzt, amíg ilyen szép új szőnyeget tudott vásá rolni. Majdnem beérte az egész szobát, és most volt, nincs, mert te mindig kapkodsz...

—      Ne kend rám! — fortyant fel Feri. — Egyedül te vagy a hibás. Folyton ellenkezel velem. Ha nem szalad tál volna, hogy elvedd az apu papírját, a szőnyeg se tűnt volna el, a tejes is itthon talált volna. Ha apu holnap megbetegszik tej nélkül, az is a te lelkeden szá rad.

—      De én nem hagyom — szökött talpra Teri, köny nyeit nyeldesve. — Tejet kerítek a föld alól is. Kerítsd meg a szőnyeget te is, ha tudod. Azért te felelsz.


Tudta ezt Feri a húga nélkül is. Rettentő búnak eresztette a fejét. Hol keresse, ki vihette el a szőnyeget? Nem nézhet az anyu szemébe, ha estig nem kerül meg. Édesapjára nem is mert gondolni. Biztosan olyan bün tetést talál ki, amilyen még nem volt. Hej, hogy minek is van szőnyeg a világon!

Terike ezalatt ide-oda szökdécselt a szobában. Kihú zogatta a kasztén fiókjait, sorra nyitogatta a mesés könyveit is. És hát az egyik fiókból öt bani, a másikból meg egy huszonöt banis, a meséskönyvéből pedig egy vadonatúj egylejes került elő. A táskáját is kiforgatta, s lám, abból meg egy tízbanist rázott ki.

—  Mit művelsz, Terike? — kérdezte Feri keserves hangon.

—  Előkerítem a félregyűjtött zsebpénzemet, és tejet vásárolok.

—      Egy szőnyegre való nem telne ki a meséskönyveid ből?

—  Hová gondolsz? Még ezt is alig bírtam eldugni magam elöl, hogy cukorkára ne költsem. Az irkáimat teleírtam az utolsó sorig, hogy az irka-pénzből félre tehessek. Egy liter tejre már elékerült. A többit köl csönkérem valakitől.

—  Nem adna az a szőnyegre is, Terike?

—      Miből fizetnéd vissza? Egy olyan szőnyeg, mint a mienk, ötszáz lejnél is sokkal többe kerül. Ennyi pénze félretéve talán még Orosz Béla főinstruktor elvtársnak sem lehet. De három lejt biztosan tud nekem kölcsön adni. Én rá gondoltam, mindig olyan jószívű a pioní rokhoz. Megyek is. Ma úgyis egységgyűlésünk van.

Feri is talpon termett. Csak most jutott eszébe, hogy neki már régen az iskolában kellene lennie, a szünidőre tervezett foglalkozáson. Ma kezdik meg a nyári sátor táborozáshoz ez előkészületeket. Igazat adott Terinek.

Orosz elvtárs mindig kitalál valami érdekes foglalko zást. Világjárt ember. A Szovjetunióban, a moszkvai Lenin Intézetben tanulta ki a tanári mesterséget. Ő kezdte a nyári sátortáborozás megszervezését az iskolá jukban. És van egy céllövő puskája. A farkaskutyáját, Lajkát meg úgy betanította mindenfélére, hogy az csupa
gyönyörűség. Biztosan kitalál valamit az ellopott szőnyeg előkerítésére is. Lehet, hogy idehozza Lajkát, megsza goltatja a szőnyegporolót, aztán meg sem áll a tolvajig.

Ezeket a reményeket színezgetve követte Terikét az iskolába.

Ott már együtt voltak a pionírok. Azok az első éves pionír-fiúcskák és leánykák, akik még sohasem vettek részt szabadban való sátortáborozá son, éppen a sátorverés fogásait gyakorolták, vagy pedig a hátizsákba való módszeres csomagolást tanulták. Az utóbbiakat Székely Juliska, egy vékonyka hetedik osz tályos leány, az előbbieket a nyolcadikos, zömök Dan Irimie oktatta.

Az udvar szögletében rügyező terebélyes májusfához kerékpár volt támasztva. Egy szürke farkaskutya őrkö dött mellette. Levett szájkosara a kerékpár nyergén akasztva fityegett. A hátsó lábán ülő fiatal, de már jól kifejlett kutya élénken figyelte, mint verik be a pioní rok a sátorcövekeket. A nyakából kartonlap csüngött alá, azon meg ilyen szöveg:

"Vigyázat, szolgálatban vagyok.

Ne nyúlj a kerékpárhoz, mert harapok."

Nem is nyúlt ahhoz senki. Orosz Béla nyugodtan rá hagyhatta kerékpárját a nyílt utcán is. Lajka nem ismert tréfát, ha a szolgálati kartonlapocska a nyakában lógott. Elég volt, ha valaki csak a kezét nyújtotta feléje, már morgott. Más kutya közeledését sem tűrte ilyen kor.

Terike most látta első ízben a főoktatójuk kutyáját, de már sokszor hallott róla. Valósággal megbűvölten bámulta. A kutya barátságosan viszonozta a csodálatot. Rokonszenve jeléül szorgalmasan söpörgette farkával maga mögött a földet. Ez pedig ritka kitüntetésnek szá mított. Némely embernek Lajka a szagát sem állotta. Mindjárt talpra szökött, s a fogát vicsorította, ha rosszszagú ember közeledni mert.

A leányka teljesen beléfeledkezett volna a farkas kutya csodálatába, ha Dan Irimie oda nem jön, s rámo solyogva kérdőre nem vonja:


—      Miért nem állsz be a sátorverők közé, Terike? Ma nagyon elkéstél.

Terike összerezzent.

—  Nagy baj van nálunk, egységelnök elvtárs. Se gítségért jöttünk...

A fülüket hegyező első éves pionír-kislányok és kis fiúk mindjárt abbahagyták a sátrak kifeszítését, izga tottan sereglettek Teri köré. Egymás szavába vágva kezdték faggatni: miféle nagy baj érte őket, hol, mit segítsenek?

Orosz Béla, aki május elsejére a pionír-szobát me szelte a nagyobb fiúkkal, észrevette a csődületet. Mész szel bepreckelődve hajolt ki a nyitott ablakon. Sípot kapott elő, és belefújt.

Irimie nyomban odaszaladt Ferivel az ablak alá.

—  Mi történt, Irimie? — kérdezte az oktató beprec kelődött napszemüvegét lekapva és tisztára törölgetve.

Feri gyorsan előrelépett.

 —     Tanár elvtársnak jelentem: Hazafias kötelessé günk teljesítése közben valaki szemtelenül ellopta a szőnyegünket, és a tejest is elszalasztottuk. Apukánk holnap nem vihet magával tejet az öntödébe. És az neki nagy baj. Gyenge gyomrú, és ha megbetegszik, abból nagy kár lesz. Apukám olyan öntőmester, hogy nála nél kül nem olvad meg a vas. Azért jöttünk, tessék segíteni rajtunk a farkaskutyájával és a biciklijével meg a pén zével, ha lehet.

Orosz Béla mosolyát visszatartva intett a fiúnak, hogy menjen be. Ott a meszes vedrek között töviről hegyire kikérdezte Ferit, miféle hazafias kötelességteljesítés közben érte őket ennyi baj. De szóról szóra őszintén pakoljon ki mindent.

Feri erre akadozni kezdett. Nehezére esett bevallani, hogy Terivel összecivakodtak az apu otthon felejtett fontos papírjai fölött, meg hogy aközben ő és a húga is megfeledkezett az udvaron hagyott szőnyegről. És a tejesről...

—  Rendes pionírok vagytok, mondhatom — vonta össze szemöldökét az instruktor elvtárs. — Az egyik fontos kötelesség miatt megfeledkeztetek a másikról.
Mert remélem, hogy a szőnyegporolást és a tejfőzést is annak nézitek.

Feri lesütötte a szemét:

—      Erre mi nem is gondoltunk, tanár elvtárs.

—      Na, hagyjuk most ezt. Gyere, telefonáljunk a mi líciára. Te pedig eredj, Irimie — szólt ki az ablak alatt várakozó fiúhoz — segítsetek Ács Ferinek tejet sze rezni.

*

Dan Irimie odaszaladt a sátorveréshez visszatérő pio nírújoncokhoz, akik közé már Terike is bevegyült. Irimie magához szólította a hátizsákok módszeres be pakolását mutogató Székely Juliskát.

—      Ide figyelj, Juci. Átveszed tőlem a sátorverést. Te már tudod, hogy kell.

—   Igenis, egységelnök elvtárs.

—      Én elmegyek Ács Ferivel, és tejet kerítünk az apjának. Hol kezdjük, Terike? Én még sohasem kerí tettem tejet.

Terike megnézte a markában szorongatott pénzt.

—  Először is még kell néhány lej, mert amit én gyűj töttem, nem elég.

—      Nekem van ötven banim — mondta Dan Irimie kis tétovázás után, s mindjárt elő is vette. — Apám adta perecre, de ma kibírom perec nélkül is.

—  Még vagy két lej kellene — fogadta el Terike az ötven bánit.

—    Nekem is van huszonöt banim.

—      Nekem is, nekem is. — kiáltozták közbe a többi gyerekek Terikéhez járulva. Ez is, amaz is mar kába nyomott egy-egy pénzdarabot, akadt köztük ötven banis és papír egylejes is...

—      Nem kell ilyen sok — rémült meg Terike —, ennyivel majdnem tehenet szerezhetnénk.

—      Hát szerezz tehenet... Legyen kéznél, ha megint tej nélkül maradtok.

—  De ilyen sokat nem tudok visszafizetni — szabad kozott Terike meghatódva a pionírok nagylelkűségé
től. De egyik sem fogadta vissza a pénzt. Dan Irimie hívta, menjenek már.

El is indultak a nagypiacra, hátha kapnak ott még tejet, de bizony már hiába kerestek. Délfelé járt az idő. Ilyenkor a tejet áruló falusiak már üres kondorok kal kóvályogtak a piaci áruházak előtt, s a vaskereske dések kirakatában látható varrógépeket vagy az új kapá kat nézegették. Terike azonban nem csüggedt. Tudta, hogy az élelmiszeres Alimentara-boltokban is lehet tejet kapni. Amíg nem vitték nekik házhoz, gyakran vásárolt ő tejet az üzletekben.

Sorra vette hát Dan Irimiével a számbajöhető bolto kat. De már egyikben sem találtak. Ahol még lett volna vagy két és fél liter, ott kiderült, hogy nincs mibe áttöl teniök. Terike nem hozott magával edényt. Égszínkék szép szemébe kiült a rémület: amíg hazaszalad, biztosan eladják a maradékot is.

— Gyerünk hozzánk — hívta Dan Irimie ragyogó áb rázattal. — Itt lakunk a közelben. Van nekünk egy akkora kancsónk, mint egy hordó. Te csak ne félj. Nem marad apád tej nélkül. Nem hagyom, hogy szégyen ér jen.

Önérzetesen vezette Terikét az egyik elég rendetlen mellékutcába. Látszott, hogy az építkezésekhez fuvarozó járművek kereke törte fel. Egy lebontásra ítélt rozoga, földszintes ház udvarába léptek be. Nagy csapat gyermek tódult elébük, amikor megpillantották Irimiét. Terike azt hitte, valami óvodába került, és ámult-bámult, mert az a sok apró gyermek mind a Dan Irimie testvérének vagy unokatestvérének bizonyult.

Mind beözönlöttek a konyhába. Hát ott két nagy lábos tej is elébük tárult az asztalra borított sziták alatt.

Dan Irimiének nagyot dobbant a szíve egy remek öt lettől :

—      Vidd el a mi tejünket, Ács Teri.

—     Hogyisne — tiltakozott Terike meghökkenve —, mit isznak a testvéreid, ha én elviszem?

—     Teát főzünk. Szoktunk mi teát reggelizni brăilai túróval. Minek mászkálj annyit. Mire visszamegyünk a
kancsóval, biztosan nem lesz már tej. Látod, ez fel is van főzve. Hű, milyen vastag föl van rajta.

Terike még ellenkezni próbált, de a fiú nem hagyta. Jólesett neki, hogy sokkal többet tehet így a Terike édes apjáért, mint az üzletekben való haszontalan kilincse léssel. Előre elképzelte, mit mond majd Orosz instruktor elvtárs, ha meghallja, hogy a saját tejük feláldozásával rántotta ki Terit a csávából. Ő is sokat adott Orosz Béla dicséretére. Rajongott érte, akárcsak a többiek az iskolá ból. Már-már a pénzt sem akarta elfogadni cserébe, Te rike azonban mind kiborította a sok aprópénzt a marká ból az asztalra, amit a pionírok adtak össze.

— Örök harag, ha nem fogadod el.

Dan Irimie ettől úgy elpirult, mintha tűzbe nézett volna. És miért is ne, mikor Terike olyan helyes kis lány volt, hogy igazán kár lett volna örök haragot tartani vele. Igaz, a babonák elleni harcban nem egészen állta ki a próbát, de még kiállhatja, ha segít neki.

Terike ezalatt élénken ide-oda forgolódva nézett körül az Irimiéék szűk és zsúfolt konyhájában. Bekukkintott a szobájukba is. Mindig szerette beütni az orrát a más emberek lakásába. Nem egy olyan érdekes dolgot fede zett fel, amilyent azelőtt még nem látott. Le is esett az álla a csodálkozástól a Dan Irimiéék szobájában. Alig volt az valamivel tágasabb a konyhájuknál. Mégis mind a négy falánál egy-egy ágy volt beszorítva, de ahány annyiféle, akárcsak a székek.

Tágra meredt szemmel fordult a fiúhoz.

 —     Ebben a sok ágyban mind ti alusztok, Irimie?

Dan kissé elvörösödött. Hallgatott, pedig sokat mesél hetett volna arról, hogy a négy ágy még nem is elég, le fekvéskor bizony rendszerint hajbakap a testvéreivel, hogy melyik három feküdjék egy ágyba a kisebbek kö zül. Egyik sem kíván harmadik lenni, mert az egyiknek lábtól kell feküdnie, s azt a másik kettőnek a lába foly ton dögönyözi. Annyi a kéz és láb abban az egy ágyban, hogy az édesanyjuk reggelenként, mikor az iskolába járót fel akarja költeni, azt sem tudja, melyik kéz és láb az egyiké vagy a másiké. Mivel egy második asztalt már nem szoríthattak be a lakásukba, azon az egy asztalon
is összekapnak, amikor leckét kell írni, mert négyen egy szerre nem férnek mellé. Az ebédnél és vacsoránál is örökké háborúskodnak. Csak két váltásban étkezhetnek, de ki maradjon a másodikba, hiszen valamennyi oly éhe sen jön az iskolából, hogy rögtön első szeretne lenni. Nem, nem öröm erről beszélni egy ilyen vidám kislány előtt, mint a szemfüles Terike.

Az élénk érdeklődéssel ide-oda tekingető leányka azon ban megsejtett valamit a Danék szorultságából, mert egy szer így sóhajtott fel:

—     Hogy is fértek ennyien itt, Irimie! Nekünk két szobánk van és külön konyhánk, fürdőszobánk, de ha Feri hazajön, én akár ki is mehetek a házból. Tudod, ő olyan kötődős fiú, hogy sose fér el tőlem, ha én is otthon vagyok.

 —     Mi se férünk — dünnyögte Dan Irimie kedvetlenül, ám az arca hirtelen felderült, s diadalmasan vágta ki: — De már nem sokáig lakunk itt. Behívta édesapámat ma gához a párttitkár a talpgyárban. Azt mondta, hogy augusztus 23-ára kész lesz az az új tömbház, amiben nekünk is jut három szoba. Abba aztán befér egy hatodik ágy és három asztal is. Részletre egészen új bútort ve szünk. Virágot is teszünk az ablakba! Akkor aztán lesz hol rendesen megtanuljam a leckémet. Olyan tanuló le szek, hogy engem bámul az egész iskola.

Terike együtt mosolygott a fiúval. Faggatni kezdte:

—      Mikor költöztök. Irimie? Szólsz nekem, hogy én is segítsek? Nem tudom miért, de nekem most egyre úgy jön, hogy folyton segítsek neked valamit. Imádom, ami kor költözik valaki. Olyan csuda érdekes, annyi minden elékerül, amikor költöznek. Hol lesz az új lakásotok?

—      Megmutatom, ha akarod — kiáltotta Dan Irimie büszkén. — Úgyis arra mész haza. Az aztán a ház...

Terike a Dan-család öblös vizeskancsójába töltötte át a tejet, aztán követte Irimiét a nagypiacra. Nyomukba szegődött a fiúnak mind a négy otthon ugrabugráló leg kisebb testvére. Két barna leányka és két szöszke fiúcska. Útközben az is kiderült, hogy még van Irimiének két bátyja, egyik inasiskolába jár, motorszerelő lesz belőle, a másik pedig modellasztalos már a vasgyárban.


— Az én apukám is ott dolgozik — árulta el Terike örömmel. — Ne félj — ígérte nagylelkűen —, szólok én neki, hogy pártoljon titeket. Apukámra szívesen hall gatnak a pártban. Tudod, Irimie, ő mester. Nála nélkül még a réz sem olvad meg.

Ezalatt megérkeztek a nagypiacra, amely alig látszott ki az odahordott rengeteg téglarakás közül. Ott, ahol azelőtt a hóstáti asszonyok murkot, spenótot meg petre zselymet vagy káposztát árultak, akkora vasbeton huza lok nyújtózkodtak vagy tekeredtek, hogy azokhoz mér ten az óriáskígyók csak cérnavékony gilisztának tűn hetnek.

A piacra nyíló két utcának mind a négy sarkán egy egy négyemeletes ház épült. A gerenda és a vasállvány zatok között egyik napról a másikra úgy kúsztak felfelé a téglafalak a kőművesek vakolókanala alatt, mintha az égből húznák. Csikorgó csigák sikongása, a felvonók zöreje, a billenő teherautók és üllők meg a csákányok csengése, az ácsok kopácsolása úgy hangzott, mint egy roppant nagyszámú zenekar hangversenye. A verőfényes napsütésben kavicsszemcsék csillogtak mindenfelé.

Dan Irimie és a kisebbek úgy lépegettek a téglarakások meg a törmelékhalmazok, a dörögve jövő-menő billenő teherautók között, mintha ott születtek volna.

Terike mindegyre eltátotta a száját.

—       Látod, ez az — mutatott fel Irimie az egyik már be is fedett új házra. — Nézd, vakolják már. Mintha most adnák rá az inget. Ez lesz a mi házunk.

—       Hogyne — rázta Terike a fejét kis irigykedéssel —, nem lesz az egyedül a tietek.

—       Egyedül nem, de azért mégis a mienk lesz. Tudod te, hogy mi édesapámmal és a testvéreimmel mennyi tég lát hordtunk ide önként?

—       Sódert is lapátoltunk — szólt közbe az Irimie na gyobbik húga.

—Ó, menj el, te nem is bírsz el egy lapátot.

—   De elbírta — erősítette meg a húga igazát Dan Irimie —, csak a vastag betonból nem bírta kihúzni. Másnap aztán hozta a kislapátot, azzal segített nekünk a szocializmust építeni.


Text Box:


— Miket beszélsz összevissza, Irimie — csodálkozott Teri. Hát ezek a házak neked szocializmus? Házat építenek itt, mit gondolsz!

— Házat, de milyen házat — kiáltotta Irimie. — Nem az ujjamból szopom. Mikor először szétnéztünk itt, édes apám mondta: ez már igen. Ez már majdnem kész szo cializmus.

—     Na látod, ő is csak azt mondta, hogy majdnem... A szocializmust apukámék építik a vasgyárban... Mit gondolsz, csak a te apád szokott erről mesélni? De azért kár, hogy nem szóltál nekem, én is szívesen jöttem volna téglát hordani.

Dan Irimie kissé felbosszankodva pillantott Terikére. Mit akar ez a kislány tőle, ötödikes, és okosabbnak hiszi magát a nyolcadikosoknál, de azért beleegyezően rá hagyta.

— Még jöhetsz. Mi jövő vasárnap is idejövünk önkén tes munkára. Hátha ti is ide költözhettek, ha segíttek. Nem bánnám, ha itt laknátok. Te szeretnéd, Teri? Be néznék hozzátok. Segítenék neked a leckénél. Nekem az ötödikeseké a kisujjamban van.

—     A román nyelvtanban igazán segíthetnél — felelte Terike boldogan. — Legalább nem szorulnék Ferire. Tudod, románból neki csak hetese van. És ahogy ő se gít, abból nekem csak ötös jön ki.

—      Én tízesre segítlek, Terike. Közben én is tanulnék tőled magyarul.

—     Nem bánom, Irimie — mosolyodott el Terike attól az örömtől, hogy egy ilyen nyolcadikos nagyfiú még tőle is tanulhat valamit. — De most már szaladni kell haza. Szólok apukámnak, hátha mi is ide költözhetünk. Szer vusztok.

És a kislány elsietett. Irimie és a testvérei addig néz tek utána, amíg csak el nem tűnt a piac elején nyüzsgő tarka embersokaságban.

*

Terikének kóválygott a feje a mai élményektől. Sike rült tejet szereznie, és ez boldoggá tette, de a szíve össze szorult, ha az elveszett szőnyeg jutott eszébe. Abban
reménykedve ért haza, hogy talán Ferinek sikerült a főoktató elvtárs segítségével megtalálnia.

Ferit azonban nem találta otthon. Érdeklődött a Tár nokiék bejárónőjétől, hátha a házban lakók közül vitte be valaki a szőnyeget, de sem a bejárónő, sem más nem tudott az elveszett holmiról.

Terike elszomorodva töltötte át a tejet saját lábasukba, aztán szívszorongva hazavárta a bátyját. Meg is jött úgy ebéd után két óra felé, de szőnyeg nélkül. Alig lehetett ráismerni, annyira el volt keseredve. Még ebédelni sem volt kedve, pedig a húga felmelegítette a tegnapról ma radt bablevest és túrós makarónit.

—      Vidd innen, hogy ne is lássam — tolta félre a tá nyért, mikor Teri elébe tálalta. — Addig nem eszem, amíg a szőnyeg elő nem kerül.

Terike nagy részvéttel tekintett rá.

—     Voltál a milícián?

—       Onnan jöttem...

—       És mit mondtak?

—     Majd meglátják, azt mondták.

—      Hát te mit feleltél?

—      Én csak leírást adtam a szőnyegről.

—      Akkor megkerül.

De ez a vigasz magát Terikét sem nyugtatta meg. Neki sem ízlett az ebéd. Mind anyura gondolt. Mit szól, ha hazakerül? Hát apu? És mit mondanak ők ketten Feri vel?

Ilyen nehéz napjuk még csak akkor volt, amikor a földszinten felrobbant a gáz, és nem tudtak kimenni a lakásból. Külön-külön mindketten érezték, hogy milyen hibásak, de hogyan ismerjék be ezt a szüleik előtt. És mit ér az? Attól még nem kerül elő a szőnyeg.

Ferinek közben hangosan kezdett a gyomra korogni. Kéket-zöldet látott Terike is az éhségtől. Aggódva nézett a bátyjára:

—   Ha sosem kerül meg a szőnyeg, te akkor sosem eszel?

Feri összerezzent. Erre ő eddig nem is gondolt, pedig máris úgy érezte, mintha három napja egy falat sem járt volna a szájában.


—      Döntsd el te. Ehetek én addigi amíg ki nem kopla lom a szőnyeg árát? Egyebet mit ígérjek édesapámnak, ha elővesz?

Terike nem tudta. Csak azt tudta, mégis disznóság hogy az ember egy szőnyeget sem felejthet lent az udva ron, mert mindjárt jön valaki és elviszi.

Feri nagyokat sóhajtva ült át az egyik székről a ma sikra. Közben mind Terit nézte.

— Mit nézel rajtam, Feri?

—      Minek mondjam, ha magadtól nem találod ki.

—    Mit kéne kitaláljak?

—   Azt, hogy segíthetnél. Mert ha te akkor nem tola kodsz a telefonhoz, és nem szaladsz előre, hogy elvedd az apu papírját, most nem kellene annyit éhezzek. Ak kor én szép nyugodtan kiporoltam volna és felhoztam volna a szőnyeget. Lásd be, te is kell hogy pótolj a sző nyeg árához.

—      De mivel? Én tejre költöttem el a pénzem.

—      Igen, de velem koplalhatnál. Ha felét magadra vállalod a szőnyeg árának, akkor csak száz napig kellene éhezzek. A másik száz napot te éheznéd. Mert ugyebár, ha egy olyan szőnyeg, mint amilyen a miénk volt, belé kerül vagy hatszáz lejbe, és ha száz napig te is meg én is három lejjel kevesebb értékűt eszünk meg naponta, az éppen hatszáz lej.

Terikének tágra meredt a szeme rémületében.

—Hogy... te elvárnád, hogy én is éhezzem száz napig?

—Muszáj, hogy elvárjam, Teri. Látod, még csak most az egyszer nem ebédeltem, és már ugrik ki a sze mem. Amikor hazajöttem, semmi étvágyam nem volt, de amióta elszántam magam a koplalásra, folyton mind azt mondja bennem valami: egyél Feri, csak nem hagyod azt a jó sajtos makarónit.

—       Igen, de amióta éhezésről beszélsz, én is mind en ném...

Feri elkeseredésében az orra alá dünnyögve mondo gatta:

—       Mindig tudtam, hogy nem vagy Vasile Roaită. Pio nírnak is harmatgyenge vagy, ha még egy kis száznapi
éhkoppot se vállalsz. Pedig mekkora hősnek nézne min denki, ha rászánnád magad. Olyan szép felvételi kérvényt írhatnál, mikor vagy három év múlva felvesznek az Ifjúmunkás Szövetségbe, mint egy régi kommunista. Tu dod te, hogy száz napig egyfolytában még azok se éh ségsztrájkoltak? Emlékszel, mit mondott az a vasúti mun kás februárban, mikor Vasile Roaitáról mesélt nekünk?

Terike mind nagyobb szorongással hallgatta Ferit. Már-már ott tartott, hogy megígéri, együtt éhezik vele, mikor az előszobában élesen megszólalt a csengő. Egy szerre rohantak ajtót nyitni, az a titkos remény rugó zott az izmukban, hátha a milíciáról jöttek, és hozzák a szőnyeget. Ehelyett az anyukájuk toppant be. Úgy eltelt az idő, hogy hazajött a munkából. Ki volt pirulva a sietségtől, vidáman ölelte magához az elsápadó Terikét. Feri besompolygott előle a szobába, és gyorsan lebújt a rekamié-ágyra, arcát meg befúrta a díványpárnába. Ré mülten fülelt, mikor veszi észre anyu, hogy a szőnyeg nincs a helyén?

Anyu észre is vette volna rögtön, ha Feri aggasztó viselkedése el nem tereli a figyelmét.

— Mi van vele, csak nem beteg? — kérdezte Teritől aggódva.

—  Az van, hogy nem eszik — felelte Teri szepegve.

Anyu erre rögtön Feri mellé ült, s nyúlt a csuklója után. Kereste a homlokát is: láza van-e?

—       Nem értem, a homloka egyáltalán nem forró. For dulj meg, Feri, lássam a nyelvedet. Lehet, hogy sokat ettél, és elrontottad a gyomrodat. Ilyenkor nem is árt, ha az ember böjtöl egy-két napig.

—  Csakhogy ő száz napig akar. — mondta Terike szomorúan. — Ne is találgassa a baját. Hatszáz lejre való kosztot akar kikoplalni, ha én háromszáz lejre valót nem vállalok magamra.

Ács néni ezúttal önkéntelenül is a Terike homlokához kapott. Fel sem foghatta, mi lelte a gyermekeit. Miért fekszik az egyik ilyen tuskó módra, és micsoda badar ságokat fecseg összevissza a másik?

Terike az anyu tenyerébe rejtette az arcát.


—       Nem olyan lázunk van nekünk, anyuka, amilyenre maga gondol. Szőnyeglázunk van nekünk.

A Terike anyukája most már igazán nem tudta, há nyadán áll. Önkéntelenül is lepillantott a padlóra. Mind járt feltűnt neki, hogy az milyen szokatlanul csupasz ma. Körültekintett a szobában, s hát az egyik képráma szög letén a koszos portörlő rongyot látta csüngeni. Rossz sejtelem fogta el, s a leányka fejét két tenyere közé fogva, maga felé fordította.

—   Mi lelt titeket ma, Teri? Miféle szőnyeglázról és száznapos koplalásról locsogsz itt összevissza?

Ekkor Feri hirtelen felegyenesedett a díványról. Igen elszántnak látszott, átölelte az édesanyját.

—   Engem tessék vallatni anyu. Én mindent elmon dok, úgy ahogy volt. Én vagyok a hibás. Nekem több eszem kellett volna, hogy legyen, mint Terinek. Valaki ellopta a szőnyegünket, mert lenn felejtettem az udva ron. És én addig nem eszem, amíg az árát ki nem böj tölöm.

Terike előbb csak elbámult, hogy hát tényleg ilyen hős ez a Feri, és mindent magára vállal, de amikor Feri azt mondta, hogy neki több esze kellett volna hogy le gyen, mérgesen felugrott a meglepetéstől dermedten rá juk meredő anyukája mellől.

—   Én sem eszem addig, anyu. Ne nézzen engem Feri tyúkeszűbbnek magánál. Azért is én vagyok a hibásabb.

—       Nem igaz — kiáltotta Feri.

—       De igaz.

Anyu felugrott mellőlük, és egy darabig rendkívül sá padtan jött-ment a szobában. Öröm és harag dúlt a szí vében, öröm afölött, hogy a gyerekei ilyen mélyen át érzik hibájukat, s harag a kár miatt. Hány évig takaré koskodott, amíg azt a szép szőnyeget meg tudta szerezni a házasságuk tizenötödik évfordulójára! És most ez a két haszontalan...

Megpillantotta a kihűlt levest és a sajtos makarónit az asztalon. Ó, ez a két makacs gyerkőc, hogy ők száz napig nem esznek!...

—   Teri — kiáltott rá a leánykára —, vidd a kony hába — mutatott a kitálalt ebédre —. és melegítsd meg
újra. Adok én nektek koplalást... Két napig sem bír nátok ki, a nyakamra betegednétek. Többe kerülne az orvos, mint az a vacak szőnyeg... Kifelé, ha mondom — szólt erélyesebben a vonakodó leánykára. — Apátok majd kitalál valamit, hogy megemlegessétek a szőnyeget.

Így esett aztán, hogy Teri és Feri mégis megebédelt, de alig mosogatták el az edényeket, máris szólt a csengő az előszobában. Anya elbámult. Egy jó nagy darab em ber azzal köszönt be hozzájuk románul, hogy "itt lakik kérem egy Ács Teri nevű leányka?" Mikor megmond ták, hogy pontosan ott lakik, a nagy darab barna ember bejött, be egyenesen a szobába.

— Hol az a leányka? — fordította magyarra a szót.

— Mit akar tőle? — állt útjába anyu ijedten.

Terike gyanakvóan méregette az embert.

—   Itt vagyok. Én vagyok Ács Teri.

Az az ember kétszer is jól megnézte Terikét.

—     Úgy, hát te vagy az. Te csavartad el a fiam fejét?

—     Mit beszél?! — csattant fel anyu most már fel háborodva. — Egyáltalán kicsoda maga, hogy így mer beszélni a leánykámról?

Erre aztán a nagy darab ember kéretlenül leült, és ki jelentette, hogy ő idősebb Dan Irimie, ifjabb Dan Irimie nek az apja, a talpgyárból. Amint ma hazaért a munká ból, már az udvarról hallotta, hogy nagy a sírás-rívás náluk. Mikor a konyha küszöbére ért, csak látja, hogy a felesége az ifjabb Dan Irimiének cibálja a haját, és vallatja, hogy "miféle leánykának adtad oda a tejün ket?" A felesége tejes-puliszkát szándékozott főzni va csorára, s hát nincs a tej sehol, a fiú meg biztatta az anyját, megeszi aznap a puliszkát csájával is.

—     Értik kérem — nyomta meg az ember jól a szót —, puliszkát csájával, mint a háború idején. Intettem a fe leségemnek, hagyja a fiamat, majd én munkába veszem. Be én vele a szobába, és kezdtem feldolgozni.

—     Csak nem verte meg maga is? — kiáltott közbe Terike falfehéren.

—   No, nézd, hogy félti — ámult el az idősebb Dan Irimie — Na, ne aggódj. Nem szoktam én verni. Ki adott ő téged anélkül is. De még milyen büszkén. Egy
szerűen azt mondta, hogy megmentette a tejünkkel az édesapád életét, meg a vasgyári öntödét attól, hogy mes ter nélkül maradjon. Na, hát így volt-e, igaz-e, hogy apád nélkül még a vas sem olvad meg, és hogy te segítségünkre akarsz jönni költözködéskor? Mert örök barátságot fo gadtál a fiamnak?

—   Igaz — mondta Terike belepirulva,

—     Na, ha igaz, akkor én itt sem voltam, csak ennyit akartam tudni. A költözködéskor szívesen látunk. — Állt fel az ember, hogy mindjárt el is menjen, de még megkérdezte: — Tudsz-e már táncolni, Terike?

—       Még nem.

—      Kár, mert az új lakásunkban Augusztus 23-án ak kora murit csapunk örömünkben.

—        Megálljon — kiáltott rá anyu szapora beszédű vendégükre, akitől eddig szóhoz sem bírt jutni, annyira meghűlt benne a vér. Megálljon, jó ember. Semmit sem értek az egészből. Hogy került magukhoz a leány kám, és miféle tejet csalt el a fiától? Nem szorulunk mi a más tejére...

Idősebb Dan Irimie a vállát vonogatta:

—         Erre csak ifjabb Ács Terike adhat felvilágosítást, én nem.

Terike erre aztán bevallott mindent részletesen, attól a pillanattól kezdve, hogy lent a mérnökéknél szólt a te lefon, és Ferit hívta az édesapjuk, hogy vigye le a vas gyárba az otthon felejtett papírokat, egészen a Dan Iri miéék tejeskancsójáig, mely a konyhában várta, hogy hazavigyék. Ekkor derült ki egészen anyu előtt, hogy s mint került sor a szőnyeg eltűnésére. Nem tudta, ne vessen-e vagy sírjon. A megkukult Ferire, vagy az egyre élénkebb Térikére nézzen haragosabban?

— Ne haragudjon — mondta idősebb Dan Irimiének —, mi csak hálásak lehetünk a fiának. Jót akart ő, de tessék a tejük, egy napig a férjem is kibírja anélkül.

De a talpgyári munkás csak az üres kancsót fogadta vissza. Akinek olyan fontos a tej, ne nélkülözze egy napig se, mondotta megbékélten. Anyuval és Terikével kezet fogott, azzal ment el, hogy várja az új lakást felavató murira az egész Ács-családot.


A rossz hangulat azonban a távozása után sem oszlott el. Mindnyájan tudták, hogy apuval majd elölről kezd hetik az egészet. Lesz egy-két szava neki is a dologhoz. Mégpedig súlyos szava.

Ebben aztán nem is csalatkoztak. Apukájuk este került haza, s igen fáradt volt és álmos. Az elmúlt éjszaka alig aludt valamit, a jelentést írta, amit ma reggel otthon felejtett. Amint a szobába lépett, mindjárt feltűnt neki valami szokatlan.

Miért kopog ez a padló ilyen keményen? — kér dezte a parkettre pillantva. Feri ment is ki a konyhába rögtön. — Máskor mintha puhább lett volna.

Anyu karonfogta, s vitte be a másik szobába. Jó óra hosszat bent maradt vele. Amikor kijött, csak intett Te rinek és Ferinek, akik eddig szorongva lapultak a dí ványon.

—    Menjetek be.

Bementek, de az ajtóban meg is álltak. Édesapjuk az asztalra könyökölve nézett maga elé. Igen elgondolko zottnak látszott. Sokára fordult feléjük.

—    Tudjátok, mibe kerül egy olyan szőnyeg?

—    Vagy hatszáz. — rebegte Feri bűnbánóan.

—    Hétszázhúsz. — vágta rá az apjuk. Pontosan — egy félhónapi fizetésem. — Mikor kerestek ti ennyit leg alább évente?

Teri és Feri hallgatott mélyen. Megrémítette őket a nagy összeg.

—        Honnan teremtitek elő ezt a pénzt, ha a szőnyeg nem kerül meg? De nehogy előálljatok nekem a kopla lással.

—        Akkor én igazán nem tudom. — motyogta Feri tanácstalanul.

Terike izegni-mozogni kezdett, hátrasandított, anyu vajon odaállt-e mögéjük, ahogy ilyenkor szokta.

—    Én gondoltam valamit, apu — lépett közelebb. — Én azt gondoltam, hogy élhetünk mi szőnyeg nélkül is.

—     Hát. — nézett félre apu —, nem mondom, anél kül is élhetnénk, de már hozzászoktunk, és a padló is hozzászokott. Anyátokról nem is beszélek. Aztán, ha így vesszük, holnap kirámolhatjátok a lakásunkból a rádiót,
a szekrényeket és a képeket a falról, mert ugyebár, anél kül is lehet élni ...

—   Rádió nélkül? Hova gondol apuka kiáltott fel a leányka.

—     Ne mind kotyogj — szólt közbe Feri mérgesen. — Tessék megmondani apuka, hogy mit tegyünk, én akár mit kiállok.

—    Ez már férfibeszéd — bólintott apu elismerően. — Lássuk tehát, mit kéne kiálljatok. Ugyebár, ti Orosz Bélával akartok menni táborozásra?

—    Igen — válaszolta Feri.

—    És ahhoz nekem is hozzá kell járulnom négyszáz lejjel. Vagy talán az idén a nagy pionírtáborokba men nétek? Ez nem kerülne pénzbe.

—      Nem —: felelte Feri. — Mi már ide jelentkeztünk.

—      No, ha ide jelentkeztetek, az iskolátok a tábo rozás költségének csak egy részét tudja fedezni, tehát a zsebembe kellene nyúlnom, de sajnos, hiába nyúlok, mert más szőnyeget kell szerezzünk a táborozásra szánt pénz ből. Jövő télire mindkettőtöknek új télikabát is kell. Addig biztosan kinövitek a régit, és kopott is már ...

—      Az nem olyan biztos, apuka — kiáltott közbe Te rike felvidámodva. — Én megígérhetem, hogy egy évig egy cseppet sem növök. Feri is megígérhetné ...

Feri haragosan pillantott a húgára.

—    Hülyeséget beszélsz. Ebben én nem tudok paran csolni magamnak. És aztán az én télikabátom már olyan rövid, hogy a kezem nyele a múlt télen is kilógott az ujjából.

Apu elővette a ceruzáját, s az újság szélére számokat írt egymás alá. Összeadta. Az arca kissé felderült.

—    Ide figyeljetek — nézett fel bátorítóan. — A két új télikabát árából éppen futja egy más szőnyegre. Ha lemondtok az új télikabátról, táborozni mehettek a pionírokkal. Amelyik inkább választja az új télikabátot, az itthon marad. Így döntsetek. Van elég időtök gon dolkozni. Én végeztem.

Kiment a konyhába, megvacsorázott, utána rögtön megágyalt magának a belső szobában, és lefeküdt.