nyomtat

megoszt

Pontos idő. Novellák
Medgyesi Emese
PONTOS IDŐ

PONTOS IDŐ

Vasárnap

Múlt vasárnap a szokottnál korábban keltem. Lesepertem a járdát, és nyújtott nyolcasokat locsoltam rá. A boltba besütött a júliusi nap; mire Miska megérkezett, a légfrissítővel ünnephez méltó hangulatot teremtettem. Apró gömbökben úszott a fenyőillat permete. Legényem látványosan duzzogott: erőltette a köhögést, mintha fulladozna, és visszautasította a kávét. Pedig e napon jár neki. Nevetem, mennyire odavan az ünnepi nyitvatartásért: folyton vasárnapjainak becsét hangoztatja, mogorván példálózik inastársainak munkaidejével. Másfél év alatt megtanulhattam, hogy ha magára hagyom, játssza a megbízhatatlant: letorkolja és kioktatja a betévedő kuncsaftokat: „a város legmegbízhatóbb javítóműhelyéhez fordultak!”, és túl hosszú határidőket szab. Alkatrészért sem szalaszthatom: az ócskasoron féláron és válogatás nélkül vásárol. Nem érdemes kérdőre vonni – hétközben roppant szolgálatkész. Önkéntes idegenvezető, a Műemlékvédő Egyletnek is tagja. Sokallom elfoglaltságát, de azzal érvel, „rokonterület”, nem feledkezik meg az üzlet érdekeiről.

Nemrég hivatalos megbízatásokat kaptam, megtisztelő feladatokat: jól működő, stílszerű szerkezeteket rendeltek tőlem a Vásárcsarnokba, a Központi Parkba és a Városi Kórházba. Ellenszolgáltatásként a Toronyóra gondnokságát kértem – a háború óta nem működött. Miska henceg, hogy neki köszönhetően teljesítették kérésemet. Állítólag zárkózottságomra hivatkozva vállalt értem erkölcsi felelősséget. „Caspar Mellbrück szavatolt!”

Második inasévének kezdetén legényem új szolgáltatásokat eszelt ki, melyek öregbítették az üzlet hírnevét: általánydíjas és otthoni javítást, szaktanácsadást. Becsületére válik, hogy egyiket sem próbálta ravaszkodva kisajátítani. Mindenbe besegít, ha nem vasárnapról van szó. Terepre azonban magam járok. Hallatlan értékekhez hívnak, főleg a Várkert gótikus házaiba, a bástyalakásokba,  kandalló- és faliórák remekeihez, XVI–XVIII. századi munkákhoz... De külvárosi mániákusokhoz, viszonteladókhoz, csencses ravaszokhoz is, akik között akadnak kisszerű tolvajok: számlapfestést, üvegcserét kérnek, tucatjával, vagy márkás órákat tukmálnak rám, áron alul. Szörnyülködöm, kiket hajtott fel ez a Miska, mert kétségtelen: a reklámot neki köszönhetem. Bár nem válogathatok, saját költségemre vállaltam az Óra felújítását. Micsoda szerkezet! Gyermekkorom óta foglalkoztatott... Akkoriban a Kilátó valóságos kirándulóhely volt, randevúnak való. A Torony kerengőjéről beláttuk az egész vidéket – iszonyú boldogság volt kitekinteni: madártávlatban eltörpült a messzeség... Körben, a karfán, megfelelő irányban, gót betűkkel a világvárosok neve s a távolság, légvonalban... Felfele csigalépcső vezetett. Üvegfal választotta el az órától, melynek kercegett, moccant, rezgett odaát a belseje: előttünk mérettetett az Idő! Délben megelevenedtek a figurák. Emlékeztem az ördögök vonulására – ők voltak a legtöbben... Szent Vitusra, mert féltettem a nyomorékoktól: azt hittem, üldözik. És Grammatikára – őt szüleim ajánlották figyelmembe, mert elhatározták, hogy taníttatni fognak.

Miskát nem érdekli túlságosan a szerkezet. Botcsinálta mester lesz belőle, gyarló és lelkiismeretes, hisz reggelente egykedvűen kacsázik a műhely felé. A Tímár-bástya mögött lakik albérletben. Persze át kell haladnia az Óratorony alatt, de soha nem néz fel rá. Nem ellenőrzi, hogy pontosan jár-e, csak ha megkérem. Furcsa legény: beszédes, mégis hallgatag; bámész, ám jó megfigyelő. A figurinókat különös gonddal restaurálta, mókusszőr ecseteket és kiváló minőségű festékeket szerzett. Puhafából formás kezeket, attributumokat és glóriákat faragott, még a hiányzó égitestekre is volt gondja. Jutalmul beavattam az órajáték szimbolikájába: elmagyaráztam a korongokon történőket. Fogadkozott, hogy népszerűsíteni fogja a hallottakat – meghívott az Egylet üléseire...

–     Vasárnaponként tartjuk – szólta el magát. Rögtön tudtam, hogy az ócskasoron miért vásárol sebtiben a lelkes Egylet-tag. Dühömben jól beolvastam neki:

–     A szakmától bezzeg sajnálod az ünnepnapokat!

Rémítgettem, hogy a felszabadító vizsgán ikonográfiai kérdések is lesznek.

–     Megbuktatnak a figurinók... 

Észrevettem, hogy a népes jelenetekért lelkesedett.

Becsvággyal pingálta újra a könyvtekerccsel hadonászó apostolok, a szigonnyal döfködő ördögök, de a jámbor polgárok és kézművesek arcát is. Nagyon vigyázott, nehogy uniformizáljon. Annyira lefoglalta a pepecselés, hogy az üzletben rámmaradt a tucatmunka: tisztogattam, rugókat cseréltem Miska helyett, pedig ez inasnak való taposómalom. Viszonzásul? Vagy hogy szórakoztasson? Míg az alakokat festegette, velük kapcsolatos szövevényes kitalációival szórakoztatott, melyek furcsamód összefüggtek, és percek alatt úgy elburjánzottak, hogy a meglepetéstől sokszor ölembe ejtettem a nagyítólencsét. Későre jöttem rá, hogy Miska csak hétköznaponként ontja hangulatos meséit. Vasárnap hasztalan faggatom; rimánkodással sem lehet szóra bírni. Kifizet pár bökkenéssel. Hallatukra elkedvetlenedem: bár nem kell messzire mennem, utána nehezemre esik az ócskasori „piackutatás”. (Terepmunkát, általánydíjas javítást csak hétköznapra vállalok.)

Tavasszal hirtelen a Vártérre költöztették az ócskapiacot. Első alkalommal a bástyakapuknál szedték a vámpénzt, a házak boltíve alatt folyt a kótyavetye, de élelmes árusok kijátszották a tiszteket – előző este bekérezkedtek várbeli ismerőseikhez, mert az őslakosok bérmentve árulhattak. A Turisztikai Hivatal tiltakozott a szégyenletes szervezés ellen: múzeumi belépti díjnál drágább volt a vám – ennyit fizettettek a városnéző turistákkal, akiket ráadásul csencselők zargattak ajánlataikkal!... Az illetékesek gyors ellenintézkedéseket foganatosítottak. A Városháza és a Romkert közötti térséget – hétközben sportpályának használták a gimnázium diákjai – sebtében kikövezték, és vasárnap hajnalban szétszedhető, szögesdróttal átszőtt kerítésrácsot vontak köréje, melyet egy rozsdás vasrámpával és egy „Ráhajtani tilos!” feliratú táblával együtt egyenruhás munkások hórukkolva rámoltak le páncélozott teherautókról. Megafont is szereltek a tér sarkán álló zászlótartó rúdra, mely reggelenként ismerteti a legnépszerűbb árucikkek árfolyamát, később pedig kacskaringós, suta reklámszövegeket süvölt.

Délelőtti órákban tetőz a csúcsforgalom. Hónap végén előfordul, hogy a hangosbemondó „zsufi” piacot jelent, és eltanácsolja a későn érkezőket. Vagyunk néhányan, akiket bánt, hogy csak hasonló alkalmakkor, engesztelésképpen népszerűsíti a déli órajátékot, a Vár muzeális értékeit vagy az Alsóvárosra nyíló panorámát...

A háború megtizedelte a Toronyóra mindhárom korongjának figurinóit; az alkatrészekből is sok kallódott el. A pótolhatatlannak véltek közül néhányat magunk készítettünk Miskával, miután hetekig hiába reméltem, hogy hasonlókra bukkanok – ha nem a piacon, hát terepen, családi szerszámosládákban. Ha kiszállok, megbízóim előtt sokat panaszkodom az alkatrészhiányra. Többségük segítőkész, felajánl ezt-azt, és később is be-betér a boltba, szívélyesen érdeklődni munkám iránt.

„Persze, az Óratorony” – merevednek mosolygásba tapasztaltabb kuncsaftjaim, ha távollétemben Miska ül a javítóasztalnál. Sietve távoznak. „Vasárnap nevében duzzog!” – figyelmeztetnek utólag. Sokan úgy vélik, mert szeretne velem tartani. Faggatnak, miért nem viszem magammal.

–     Tériszonya van – válaszolom dühömben. Állításomban lehet némi igazság – Miska hétközben sem ajánlkozik soha, hogy elkísér.

A piacon már ismernek; az egyenruhások talán a rámpára is fölengednének, de a Toronyból mindent jobban látni: nem kell a sorok között botorkálnom, és földre szegezett tekintettel fürkésznem a kínálatot. Fentről feltérképezhetem, hol kótyavetyélnek kimustrált műszaki cikkeket, hallatlan rendeltetésű alkatrészeket, leírt lomokat. Sokféle népség gyűl ide össze – mindnyájan esengenek, hogy tőlük vásárolj. Jólápolt excentrikusok, koszos vagányok között tisztességes kisemberek, félmeztelen rajkók, mindig aggodalmas parasztasszonyok, nyerészkedő kisiparosok... Könyvmolyok, mániákus gyűjtők és használt ruháikat árusítók vegyülnek a hasonlóan tarka felvásárlóhadakkal. Áradatuk nyomonkövethető a Kilátóról. Dél felé gyérül a tömeg, és a viszonteladók árulni kezdik szerzeményeiket. Ekkor már céltalanul csámbolyognak a purdék – elunták a vásárosdit. A kisebbek cseresznyemaggal lövöldöznek, és pökdösnek is, míg atyáik átkokkal fenyegetőzve alkudoznak kései vevőikkel. A foghíjas árusorok végén, a lacikonyhák közelében meredt szemű koldusok kántálnak.

Tanulságos seregszemle – kár, hogy fényképezni tilos. Vámtisztek, egyenruhás felügyelők és szolgálatos munkások feladata a rendfenntartás. Apróbb üzérkedések, kis csetepaték, perpatvarok fölött szemet hunynak – egyedül a fényképezési tilalmat veszik komolyan. „Vásároljon minőségi felvételeket a Turisztikai Hivataltól!” – ajánlják, míg kirángatják a rendbontó gépéből a filmet. Mégis akad minden héten fotográfus-próbálkozó. Nélkülük talán megvalósulhatna a kínrímes reklámszövegek nyomán felcsattanó lelkes őrjöngés és az óraütések harmóniája.

–     Be’ sokfélék, Szent Vitus, a védenceid!... – mondogattam egy alkalommal hazatérve Miskának. A Toronyból látottakra gondoltam.

–     És milyen hálátlanok!... – fűzte hozzá váratlanul. Épp a várost szimbolizáló korong figuráit restaurálta. A főtengely fogaskereke délben ezeket forgatja meg elsőnek; a legkopottabbak sínjeik. Előfordul, hogy elakadnak vagy felgyorsulnak rajtuk az ablakok, melyeknek fogaskerekei a „történelmi” és a „bibliai” korongon is zavart okoznak. Szent Vitust így gyakran üldözni kezdik a betegek, mert (lentről úgy tűnik) mögöttük meg ördögök siklanak. Vagy az áldozni készülő apostolok lerohanják az áldásosztó Krisztust. Mihály arkangyal a Sátán helyett Krisztusra emeli lándzsáját... Mire dacosan mozdulatlanok lesznek a legfelső korongon az anyák – meg sem próbálják menteni csecsemőiket Heródes katonái elől. Krisztus pedig... Ő! A következő fordulatnál leborul a Sátán előtt!

A jelenetkéket oldalról kézművesek, polgárok figyelik: előttük már háromnegyedkor fölpattannak a piciny ajtók, hogy idejében kivonulhassanak... csodálkozni. Velük egyszerre, jóval a korongok fölött előtűnik a Nap meg a Hold. A mechanizmusnak ez a része kifogástalanul működött a háború alatt. Érthetetlen, mostanában miért akadozik. Az elégedett emberkék kitotyognak ugyan fülkéikből, csakhogy láthatóan rezegnek, mintha örülnének, vagy csúfosan röhögnének. A Nap és a Hold korongja sokszor lebukik.

–     Kozmosz nem akar hódolni a világ urának – állapította meg Miska szenvtelenül, még a próbaidőszakban.  

Utóbb sokat gondolkoztam, vajon nem babonás félelmet leplez legényemnek a szerkezet iránti érdektelensége?

Mikor kézhez kaptam az Óratorony feljáratának kulcsát, úgy örültem, mintha a szülővárosomét bízták volna rám. Első alkalommal egyetlen pihenővel mentem föl a Toronyba. Teljesítményemet azóta sem sikerült megismételnem, pedig kétnaponként kapaszkodom fel a szerkezethez. Vasárnap mindig.

A kánikula ellenére nagy ószer volt. Tizenegy után is özönlött az Alsóvárosból a nép – nem akart szűnni a tolongás. Amikor kipakolt egy-egy új árus, valóságos forgalmi dugót okozott, pedig, hogy nagyobb hely legyen, széthuzigálták a kerítésrácsokat, méternyi réseket hagytak közöttük, ahová kitárt karú, overallos munkások álltak, és türelemre intették a tömeget. Ugyanők utasították el az újonnan érkezőket: „jöjjenek jövő vasárnap!” Az Alsóvárosba irányítottak mindenkit, a makacskodókat meglökdösték – erővel térítették jobb belátásra. A kintrekedtek önérzetesebbje tiltakozott, fütyölt, szónokolt. Főleg a fiatalok. „Diákok” – véltem a magasból. Vezérük – sovány, szakállas fiatalember, nyakában automata fényképezőgép – egy kézikocsin állva pillanatfelvételeket készített, melyeket magyarázva nyomban a kívülállóknak adogatott. „Áldásosztó figurinó...”

A rámpáról egyszer csak legurult az a sárga, bogárhátú kisautó, mely a kerítések fölállítását, a hajnali kirakodást szokta irányítani, és amely a vásár ideje alatt a teherautók árnyékában hűsöl. Mentében négy egyenruhás ugrott bele. Tülkölt, és gázolt a kijárat felé. Lökdösődve menekült útjából a tömeg. Több helyen ledőltek a dróthálós vasrácsok: a réseknél kavarodás támadt: menekültek a bentiek, özönlöttek a kintrekedtek. Megfeledkeztek a szónokról – majd feldöntötték azt a kéziszekeret, amin állt.

–     Figyelem, figyelem! Megállt az Óra! – harsogta ekkor a megafon. Csend lett, mintha elvágták volna a hisztériás zsivajt. Hátam mögött kattogva telt az idő. Mozdulatlanul figyeltem.

–     Kérjük Caspar Mellbrück órásmestert, intézkedjék! Intézkedjék! – recsegett a parancs. Ismertem a szerkezetet: a sínek kopottsága miatt lassul vagy meg-meglódul, de hogy egyszerre megálljon!... „Hiszen jár!” Jólesett hallani kercegését... Lopva a karórámra pillantottam. „Másodperceken belül felpattannak az ajtócskák... hogy ki kit fog röhögni!...” – eszembe jutottak a rázkódó polgárok s a javíthatatlan kézművesek. Odalenn a szónok előtt lefékezett a kisautó. Utasai megrohamozták a fiatalembert, kiakasztották nyakából a fényképezőgépet, de magukkal hurcolták tulajdonosát is. Betuszkolták a hátsó ülésre, közrefogták, és elhajtottak. Mikor eloszlott nyomukban a por, fentről jól látszodtak az elszórt fényképek, melyek még meg sem száradhattak. Sokan eldobták félelmükben.

–     Caspar Mellbrück! – pattogta ingerülten a hang – várjuk a kijáratnál! Caspar Mellbrück! Intézkedjék!

Ezernyi tekintet szúrt odalennről. Santiagótól jobbra álltam a karfánál, La Paz előtt, mégsem tudnám megmondani, légvonalban hány kilométer az Óratoronytól. Kézfelemeléssel jeleztem, hogy megértettem az utasítást. „Megadtad magad...” Indultam, hogy akadályozzam meg a Nap és a Hold fölkeltét, fojtsam rekeszeikbe a faemberkéket. A szerkezet üvegajtaját már nem kellett felnyitnom. Hihetetlen, de valóban állt az Óra.

–     Caspar Mellbrück! – hallatszott ismét odalentről.

–     Caspar Mellbrück, várjuk a kijáratnál!

„Kitessékelnek” – dohogtam, és alig vártam, hogy elbeszéljem Miskának az esetet. Lenn a csigalépcső aljában cigányasszonyok szoptattak, koldusok pihentek, diákok árultak, hangoskodtak és szerelmeskedtek, mint máskor. Mégis... túl jól csinálták, amit tettek. Alig bírtam bezárni a vaspántos feljárati ajtót. A téren csend volt, a purdék eladó ruhákon kuporogtak szepegve. Csak az árcédula hiányzott előlük. Suttogó alkuszok között vezetett utam. A rozsdás rámpa körül senki. Elhagytam a „Ráhajtani tilos!”-táblát. Visszanéztem. Nyomomban az emberek feltűnően kevesen voltak, és teljesen mozdulatlanok. Közel a kijárat. A rácsokon kívül csak a felvert por és elhajigált papírdarabok árulkodtak a nemrég szétoszlatott tömegről. Hiába siettetett a megafon: senki sem várt rám. Az egyenruhások is eltűntek a rámpáról; még a vámtisztek sem voltak szokásos helyükön... Tárvanyitva a sínes kapu, egyetlen teherautó pöffedt a tűző napon: páncélzata a házakra verte a fényt. Nyomaveszett a bogárhátú kisautónak... Percekig álltam a tűző napon. Verejték pergett nyakamba; izzott a szemüvegem. Rövidnadrágos, szitakalapos férfi jött felém a Korlát utca felől. Nyakában ósdi fényképezőgép, objektívvel, szinte „lövésre” készen. Egyenesen nekem tartott.

–     Ilyen kevesen vannak? – érdeklődött.

–     Elhúzódtak a hőség elől – feleltem kitérően.

–     És ön? – fogta meg a kezemet. Felsőtestével fürkészőn közelebb hajolt. A gondolataimban olvasott.

–     Rosszul vagyok – hebegtem mentségül. Később éreztem, hogy igazat mondtam.

–     Otthon a helye – hangzott az Idegen verdiktuma.

Lehorgasztott fejjel toltam árnyékomat a Tímár-bástyáig. Megálltam, hogy búcsút intsek az Órának. „Lehetséges?” – rezzent bennem az öröm, látván, hogy nyitva az óranépség ajtaja, és ragyog a rezes Nap és a Hold ezüst korongja. „Késik...” – jutott rögtön eszembe. Éreztem, hogy nem tudok számot adni a váratlan stopról, arról a félórányi kiesésről, míg leereszkedtem a Kilátóból, illetve a Vártéren vesztegeltem. A figurinókkal történtek látványa biztos felér a Miska rémtörténeteinek hatásával. „Lóvá tettek.... – ébredezett bennem a gyanú – senki sem fogja elhinni, hogy nem én állítottam volt meg... Meg kell javítanom – határoztam hirtelen. A megafon parancsa” – bátorítottam döntésemet, és a javítás időpontját latolgattam. „Hétfőn terep, keddre határidős igazítgatások... szerdán túl késő...” – torkoltam le önmagam.

Khaki kezeslábasban egy szerelőmunkás kúszott a zászlótartó rúdon... A megafonért nyúlt. „Oszlik a piac... pedig máskor eltartott délutánig...” Megtöröltem homlokomat, és árnyékos helyre húzódtam. Megtapogattam zsebemben a toronykulcsot. „Ebéd után hazaengedem Miskát. Alkonyatig befejezhetem...” Tudtam, hogy legényemmel nem fogok az esetről beszélni.

Elnéztem, mint szedték szét a rácsokat... Kézről-kézre adogatták a darabokat, gyorsan, gyakorlottan. Némán dolgoztak. Felügyelő állt a rámpán: az ő füttyszavához kellett szabni a tempót. Mikor az utánfutóra fellódították a rámpát is – végeztek. A Vártér akusztikája felerősítette elvonulásuk robaját. Négy egyenruhás hátramaradt. Figyelték az Óratornyot és a környéket. Közben odafönt Gábriel megfújta harsonáját: megelevenedett az Óravilág. Eltipegtek a Veronika-kendős angyalok, áldozni készültek a mezítlábas apostolok, és feltűnt egy bárány két vadállat között. Az ártatlanság eme bizonyítékait látva összebólintottak az egyenruhások: megindulhattak a négy bástya irányába. Mintha megosztoztak volna a világtájakon. Hátuk mögött lassulni láttam a szerkezetet: az arkangyalok elmaradtak Jézus mögül, és a Sátán...

Felém közeledett az egyik egyenruhás. Felismertem – járt néhányszor az üzletben. Mozdulatlanul álltam... Elhaladt mellettem... Az Alsóvárosba igyekezett, de a Tímár-bástya kapuján túl – meggondolta magát? vagy megbeszélt jelre? – visszafordult. Balra tért, és felment a Várfok sétányára. Megállt egy lőrésnél. Nem volt egyedül: a szitakalapossal együtt csodálták a panorámát. Könynyű dolguk volt velem – izgalmamban megfeledkeztem a bizarr turistáról, aki hazaparancsolt, majd tétlen makacsságomat látva, valószínűleg követett. Elképzelem, hogy riadt futóbogárnak tűnhettem a teherautó kabinjából – tudhatták, a fény elől hová menekülök... Beláttam, hogy haza kell mennem. Legrövidebb a Tímár-közön át lett volna, mégis kerültem. Megálltam a Korlát utca torkolatánál, visszanéztem az Órára. Alig hittem, hogy ismét áll... Mihály lándzsája Krisztus fölött... Grammatika melléjük csúszott az alsó szférából... Kétoldalt a polgárok tehetetlenek...

Az Alsóvárosban megszólaltak a harangok.

Miska sokallta késésemet, vagy nagyon éhes volt, mert hazalötyögtette kettőnk ebédjét. Vasárnapi teendői közül egyedül az ételhordást nem tette soha szóvá, mégsem számítottam részéről ekkora kezdeményezésre. Máskor nógatni kell, hogy igyekezzék, nehogy elhűljön menzai mannánk. Szótlanul ettünk. Utána önként mosogatott. Befejezte, s odatelepedett mellém, a javítóasztalhoz. Kotorásztam az alkatrészecskék között – magam sem tudtam, mit keresek. Ő izgett-mozgott a csavartlábú inasszéken: kíváncsiság kínozta, melynek tárgyát nem merte kikotyogni. Szokatlan önállóságára még mindig nem találtam magyarázatot.

–     Kiderül, hogy mesterségedhez méltó módon viselkedtél – hecceltem bátorítóan, hátha beszámol a délelőttről.

–     Hogy? – kérdezett rá.

–     Vasárnap ellenére a kliensekkel is szolgálatkész voltál, mint velem...

Válasz helyett hunyorogva hihegett. Találomra kiválogattam néhány rugót, csavarokat és fogaskereket, hozzájuk csaptam bőrtokos szerszámkészletem. Terhemre volt Miska jelenléte. „Alkonyodik, s még mindig itt ficánkol, mintha vizslatna – dühöngtem –, pedig máskor hogy odavan az ünnepi nyitvatartásért...”

–     Kávét kérsz? – kérdeztem kínomban. Azt reméltem, érti a rejtett célzást: ha a napot ezzel kezdtük... Meglepett igenlő válasza.

–     Pedig nem fogsz tudni aludni – rukkoltam volna vissza. Hiába. Szerepet cseréltünk: most én duzzogtam. Ímmel-ámmal enyhe löttyöt kotyvasztottam. Egyszuszra megitta, mint a tejeskávéját szokta. „A légfrissítő... attól elmenekül...” – kaptam észbe, és máris bőven szórtam a fenyőillatpermetet. Miska nagyot nyújtózott, mélyeket szippantott, és illedelmesen érdeklődött: gyújtson-e villanyt?

–     Túlzás lenne – hebegtem – hisz odakinn alig szürkül. Meggyógyultál – jegyeztem meg. Nehezen sikerült fékeznem magam. Elértette, hogy vasárnap reggeli szokásos fulladozásaira céloztam. Összevigyorogtunk. Piszmogva szedelőzködött, és elment. Elégedettnek tűnt. Szórakozottan fütyörészett az alkonyi utcán. Túl későn távozott. Aznap nem volt már mit keresnem a Toronyban.

Hétfő

Hétfőn szokatlanul nagy forgalom volt. Kuncsaftjaim semmibe vették a nyitvatartási időt. Tehetetlenül hivatkoztam a házirendre: tizenegytől terepre kell mennem, általánydíjas munkákra szerződtem!... Letorkoltak: várhatnak! S javítottunk Miskával sokat, gépiesen. Soha enynyi apró igazítást, ennyi okvetetlenkedő érdeklődőt! Ebédkor álltam fel először a munkaasztaltól. Arra sem volt időm, hogy kitekintsek, működik-e az Óra... A zsúfoltság miatt nem hallhattam Gábriel harsonáját sem...

A délutáni műszak csendesebbnek ígérkezett. Miska láthatóan számított rá, hogy elvonulok, de csak sétáltam egyet a Vártérig s vissza. Nem volt erőm nekiindulni a Torony grádicsainak. „Legalább elvégzem a tucatmunka nagyját...” – mentegetőztem gondolatban önmagam és az Óranépség előtt.

A fából faragott polgárok fülkéik előtt szorongtak, a Nap és a Hold tüntetően együtt tündökölt, Jézus emelt jobbját pedig fenyegetésként értelmeztem. Szent Vitus körül élő galambok röpködtek. Alább a szelíd apostolok álltak. Heródes katonái akár a Kozmosz Rendjét is vigyázhatnák, oly békések így mozdulatlanul. Emlékszem, valamikor mennyire szerettem volna a kis faajtók mögé látni, hogy a „lakókat” – mint most – hosszan nézegethessem. Estefelé Miska beszélgetést kezdeményezett:

–     Tegnap dél óta összevissza jár az óra – közölte. Tisztában volt szavainak fontosságával: illő csend- és hatásszünetet tartott. De mert nem válaszoltam, tovább puhatolózott:

–     Mit gondol, a főtengely kopása lenne az oka?

Olcsó elektromos órán dolgoztam. Éppen kornyikálni kezdett: „O, Tannenbaum...” Szigorú ártatlansággal pillantottam legényemre.

–     Másodéves vagy!... Közelednek a vizsgák; nemsokára önálló leszel!... – kerülgettem a feleletet, de bosszantott a gondolat, hogy gyávának hihet, ha nem vallok színt. – Magad is rájöttél – hárítottam enyhe dicséretre válaszomnak felelősségét.

–     Előre közölték – bökte ki, mintha kötekedne.

Én ártatlanul:

–     Kik s mit?

–     A megafon, hogy az óra megállt. Pedig akkor még járt.

–     Ugyan – legyintettem.

–     A jogász is hangoztatta – bizonygatta nekem.

–     Kicsodaa? – kezdtem valóban csodálkozni.

–     Az a joggyakornok a Városházától. Sokan ismerik... Ide is jár. Megviselt Pobedáját maga szokta igazgatni... ingyen.

–     Nemcsak neki... – észrevettem, hogy mentegetőzöm.

–     Peeersze, de más hálálkodott, és nem győzte megköszönni. Ő mindannyiszor csak biccentett, és bevágta maga után az ajtót.

    Azt a szakállast mondod – bólogattam, hogy sikerült azonosítani magamban a hálátlant.

–     Tudta maga – nyekkentette nyersen Miska. Csodálkoztam, milyen érdes kamaszhangjának biztonsága, és bár megsértett, nem tettem szóvá szemtelenségét. Hagytam, hadd beszéljen.

Folytatta: – Jó szeme van a pasasnak, rögtön észrevette, hogy valami nincs rendjén. Felugrott egy árusnak a talyigájára, fényképezett – igaz, már előbb is –, és szónokolni kezdett. Azt mondta, hogy maga kellett megállítsa a herkentyűt, de melléfogott vagy mi, és hogy aljasság az egész... Hogy szinkronhiba miatt buktak le... Sokan hittek neki – bizonygatta Miska elváltozott hangon – mert közkedvelt a városban, naphosszat lót-fut ügyfeleinek érdekében.

Elhallgatott, várta, hogy színt valljak. Felpillantottam. Mintha a Korlát utcai rövidnadrágos idegent láttam volna elhaladni a bolt előtt. Felugrottam, felrántottam a szitaajtót: az utca kihalt volt. Szemerkélt az eső – hűse becsapott a boltba. Miska mellém cammogott. Együtt sajnálkoztunk munkánkon, az ázott figurinókon, melyek azóta is ámulatra készen álltak – előttük tárva-nyitva az apró faajtók.

Kedd

Egész nap esett. Kelletlenül caplattam a kültelkeken. Nem volt ínyemre a terepmunka: sokszor meg szerettem volna mondani, mi mindent csináljanak kiszolgált herkentyűikkel az öntelt okoskodók. Legtöbbjük elkopott vagy berozsdásodott családi ereklyétől akart sürgősen megszabadulni, esetleg általánydíjas szerződést kötni javíttatására. Erősködtek, akadékoskodtak, mert látásból ismertek az ószerről. Ahogy hazafelé közeledtem, egyre ingerültebb lettem, pedig ártatlanabb a belvárosi klientúra.

–     Herr Mellbrück – szólított meg javítás közben épp egy Korlát utcai falióra-tulajdonos, egyébként szokatlan alázattal – mi lesz az óránkkal?

Fel sem pillantottam.

–     Eddig is működött – vetettem oda. – És biztosíthatom, hogy pontosabb lesz.

–     Ugyan kérem – szabadkozott – nem vagyok én bizalmatlan, sem akadékos. A Nagy Órára gondoltam. Gyerekkoromban, a háború alatt csak a kiskorongok működtek, de anyám elmesélte az Egészet. Nem emlékezhetett szegényke a részletekre... Önnek köszönhetően láthattam nemrég, hogy akkori kérdéseimre Édes történetkéket eszelt volt ki, bár nekem nem tűnt fel, milyen sok odafönn a Toronyban a mesehős. Ott laktunk – folytatta, miközben gyűszűnyi ezüstpohárból itallal kínált – a Mester mostani üzletének helyén. Nagyapám tűzoltó volt és toronyőr. Érdeklődve hallgattam. Csengettek.

–     Bocsásson meg – rebegte, és kisietett ajtót nyitni. A jövevénnyel sokáig és halkan beszélt. Későre jött vissza hozzám. Én közben végeztem.

–     Bármilyen panasszal... – szavaltam neki a garancia-levél szövegét, és kezébe nyomtam névjegykártyámat, valamint az időközben kiállított számlát. Fizetett, és érdeklődött: sok munkám van-e még?

–     Mára befejeztem. A Toronyba kellene fölkapaszkodnom...

Búcsúzóul kezet fogtunk. Az előszobában szürke szempár szegeződött rám. Az ajtó mellett ott állt a szitakalapos idegen. Ugyanazt a rövidnadrágot viselte, mint vasárnap. Haja csapzott volt. „Zuhog” – gondoltam láttára. Fényképezőgépét nylonzacskóba csavarta.

Szerda

Talpraesett fickó ez a Miska! Távollétemben a tegnapinál is nagyobb forgalmat bonyolított le.

–     Egymagam! – hencegte a nyugtatömböt lobogtatva.

–     Meglátjuk, hányat hoznak vissza!... – reccsentem rá, de megbántam: kár volt a mai, lelkes Miskát a tegnapelőtti pöffeszkedőért büntetni. Nagyon megsértődött – engedélyem nélkül, még vacsoraidő előtt elvonult.

–     ’cakát! – nyekkentette vissza a küszöbről.

Alkonyodott. Lehúztam a rolókat, bezártam. Egyedül nem volt kedvem vacsorázni. Ágyba bújni túl korai lett volna – amúgyis rossz alvó vagyok... Elüldögéltem... Hasztalan próbálgattam a tétlenséget. Kipakoltam terepjáró aktatáskámból. A fogas mellől felemeltem az esőköpenyembe burkolt Áldásosztó Jézust. Feje két helyen is sérült: homlokáról lepattogzott a festék, mikor leborult. Mihály arkangyal ütésétől hajszálvékony repedés erez koponyáján... „Elsősegély... Miska helyett” – szabadkoztam neki, motyogva szégyenemben méltatlan szállíttatása miatt.

Harmadik napja, hogy megzavarodott az Órakozmosz. Ma végre sikerült fölkapaszkodnom a Toronyba. Miskának azt mondtam, terepre megyek, elmaradtam néhány tegnapi előjegyzéssel. Egész napomat odafönn töltöttem. Eszembe jutott, hogy ha volt ideje kikukkantani, legényem rajtakaphatott: láthatott a boltajtóból. Ezért lett volna oly érzékeny? „Élvezettel orvosolna” – magyaráztam a figurinónak, mely hozzámnőtt az egész napos izgalomban. Megbízólevelem az Óramű javítására kötelez! Ahogy felidéztem magamban a Vártéren látottakat, tudtam, hogy rajtakaphatnak. Számoltam vele, hogy odafönn semminek nem szabad változnia, bár honnan tudjam én, mi a változtathatatlan?!... Világos csak az volt számomra, hogy vétekszámba megy jelenlétem a Toronyban. „A történtek után... engedélyt kellene kérnem...” – óvatoskodtam gondolatban. Nem került rá sor. Szokatlan feszültséggel, ingerült készültségi állapotban dolgoztam... A Várfokon egyenruhások cirkáltak; az eső miatt csukott zsaluk mögül is figyelhettek. Megszólalhatott volna a hangosbemondó: Caspar Mellbrück... Vagy ott a helyszínen von felelősségre valamelyik felügyelő. Egy alkalommal mintha léptek kercegtek volna a korhadt csigalépcsőn... Pedig kulcsra zártam a vaspántos feljárati ajtót.

Nem volt különösebb baja a szerkezetnek. Érthetetlen, miért akadozik. Leporoltam és megolajoztam a síneket. A rugók sértetlenek voltak. De a Káoszban behorpadt a holdkorong, elgörbült a Nap tengelye, és lepattogzott pár figurinóról a festék. Miskának való pepecs akadt volna bőven... ,,Csütörtökön rövidnapos lenne; kimenő helyett velem jön” – döntöttem el. Elpakoltam szerszámaimat – szedelőzködtem. Jézust azonban, az áldásosztó védtelent, megsajnáltam; kopott szakálla, sérült homlokába hullott hajtincse ama vasárnapi szónokra emlékeztetett. Lecsavartam menetes pilléréről – karomban mintha gyermeket tartottam volna. Esőköpenyem alá rejtettem. Lefele a csigalépcsőn észbekaptam: a lőréseken besütött a nap... „Odalenn feltűnést kelt a fekete köpeny, és valószínű, meleg is...” Megálltam egy pihenőn, levetettem, és gondosan belecsomagoltam védencemet, úgy, hogy emelt jobbja a hónom alá kerüljön. Jókora csomagnak nézett ki. „Holnapra vissza kell hoznom – nem hiányozhat a déli harangjátékból...”

Alant, az ajtóban, tegnapi félénk kliensembe ütköztem.

–     Régóta várom... – kezdte ijedten. Másvalaki szájából számonkérően koppantak volna e szavak.

–     Újraprogramálom a jövő hétre. Névjegyemen írja, hogy garanciát vállalok – siettem segítségére.

–     Meister Mellbrück – a legényke mondta, hogy itt keressem – hagyta parlagon ajánlatomat. „Leselkedett utánam” – fortyant Miska ellen dühöm. Emberemen látszott, hogy másról akar beszélni, nem a tegnap megjavított óra miatt jött. Ajánlottam neki, kísérjen el: hazafelé tartok, közel az üzlet... Nem mondott nemet, de tétova poroszkálása elárulta, hogy nem szívesen tart velem. Óvatosan körülnézett.

–     Mindjárt átadom önnek a dédapám zsebóráját. Halálpontos. Üveglapot esetleg cserélhet neki, bár nem fontos. Egyáltalán nem fontos. Csak a tegnappal kapcsolatosan... Én nem fürkészek maga után... De a Nagy Óra a mindenem. Miatta nem válok meg a várostól, pedig előnyösebb munkahellyel is kecsegtetnek... – suttogta egyszuszra. – Ott voltam vasárnap az ócskasoron – hajolt közelebb. Ösztönös mozdulata a Korlát utcai szitakalaposra emlékeztetett. – Láttam, amit láttunk – merevedett hirtelen méltóságosba. – Nem firtatom, mi köze a Mesternek az egészhez. De hogy azóta... – és sápítozott hosszan, stílustalanul, hogy mi mindent jelent számára a pontos idő, az egész Órauniverzum... – Megjavítható? – bökte ki végül aggodalmasan. Mert nekem...  – kezdett gyerekkori élményeinek részletezésébe.

„Lelkes és talán ártatlan” – állapítottam meg magamban. Tőlem telhetően megnyugtattam:

–     Vasárnapra igyekszem megjavítani – és zsebretettem az ezüstfedeles családi ereklyét. Remélem, értett szavaimból.

Csütörtök

Reggel Miska a szokásosnál korábban érkezett.

–     Fél nyolc – közölte oly virgoncan, hogy megütődtem. Csak ezután köszönt, és látva szűnni nem akaró csodálkozásomat, szabadkozva fűzte hozzá: – A Nagyról olvastam le... Leseprem a járdát – ajánlkozott, és máris nyakonragadta a cirokseprűt. Kínos volt hamis füttyszavát hallgatni; irdatlan porfelhőt csapott.

–     Ha az Egyletben mindenki ilyen!... – kiáltottam ki neki, hogy bosszantsam. Becsuktam a boltajtót. Vigyorgott.

–     Akkor megműemlékvédjük a várost!

Magabiztosságát kávéval akartam jutalmazni.

–     Nem kell – jelentette ki, mikor bejött. Hadonászva nyomatékosította elutasítását. „Kezelhetetlen serdülő”  – mentegettem magamban.

–     Ma már nem lesz akkora forgalom – terelgettem a magam vizeire a szót.

–     Vaj ki tudja – tromfolt ő. – Vasárnap óta megbolydultak.

–     Hét elején így szokott.

–     Azért folytatódhat – akadékoskodott.

–     Lejárt a terep. Ketten csak győzzük – csillapítottam.

–     És vasárnap? Akkor is ketten leszünk?

–     Úgy, mint mindig – ráztam meg fejem.

–     Egész nap?! – hitetlenkedett.

–     Ühüm.

–     És az ünnepi nyitvatartás? – érdeklődött meglehetősen szelíden.

Bújkált bennem az ördög:

–     Ebédszünetet tartunk – kegyetlenkedtem.

–     Ki megy az ócskára? – lendült támadásba.

–     Én – válaszoltam csodálkozva az érdeklődésén.

–     A Toronyba is? – folytatta fáradhatatlanul.

–     Oda is!

Válaszom csattanó volt, elutasító. De lebecsültem Miska merészségét.

–     Addig belefárad maga!... – nyelvelt félvállról. Eddig kétnaponként járt – hebegte sietve, hogy ránéztem.

–     Ma együtt megyünk – közöltem váratlanul.

–     Nem.

–     De igen.

–     Nem... Nem lehet...

–     Része a gyakorlatnak. Leszerződtél... – szorongattam.

–     Nem mehetek... Nem mehetek... – ismételgette érveimre. Időt nyert, erőt gyűjtött.

–     Az apám... vásár van az Alsóvárosban... meglátogathat... vagy üzen... Ha... ma nem lehet... kuncsaftokat rendeltem vissza... Mit mondanak... Nem mehetek... – hajtogatta.

Nem számítottam ekkora ellenállásra. „Nyomós oka van, de nem az, amit összehabart.” Hogy tekintélyemet mentsem, engedtem.

–     Maradhatsz – kegyeskedtem. Asztalom és a pult között álltunk. Előbbin állva maradt Áldásosztó Jézus. Azt hittem, megértettem Miska makacsságának okát: igazítani akar valamit a szobron.

Nyílt a boltajtó. Eszeveszetten kalimpált a szemöldökfán függő csengő.

–     Indulatos a kedves kuncsaft – morogtam. Vagy csak gondoltam? Korlát utcai ismerősöm, a szitakalapos kezéből kicsusszant a kilincs; vacak fényképezőgépe az ajtófélfának koccant. Szemügyre vettük egymást. Ő engem valamivel hosszabban. Tekintete előbb kényelmesen végigpásztázta a falakat, s mintha a boltívekről csúszott volna vissza, átkúszott Miskán – „ismerik ezek egymást?!” –, majd megállapodott rajtam.

–     Caspar Mellbrück – mondta nyugtázva kilétemet. „Névsorolvasás lesz?” Miskát nem nevezte meg. Én álltam szótlanul. – Mindegyre találkozunk, mégsem volt alkalmunk... elbeszélgetni.

Nyelt, mint aki túl merészet szólt.

–     Mit kell csináljak? – tolakodott fontoskodva Miska.

–     Hajnalig dolgoztam, nem sok tennivalód maradt... Rutinellenőrzés a mai határidősöknél... És festhetsz pár számlapot, tartalékba – vetettem oda. Szolgálatkészen ugrott. De miért igyekezett az ajtó felé?!

–     A Nagy Órára én viselek gondot! – állítottam meg. Tüntettem hangsúlyommal. Éreztem, hogy áthúztam számításait. Elképedt, gyorsan leült a helyére, és dolgozni kezdett.

–     Nem csoda, ha megafonon kérik segítségét – ismerte el készségesen a szitakalapos. – Hallom, hogy Caspar Mellbrück így... Caspar Mellbrück úgy... Nagy dolog... Pláne az órák városában... Az ön szolgáltatásai egyedülállóak a Belvárosban... Ráadásul terep az Alsóban... És naponta feljárni a Kilátóhoz... – cöccögött kétértelműen. Nem hagyta parlagon az alkalmat, alaposan megválaszolta kihívó hangsúlyomat. Fáradhatatlan volt, folytatta:

–     Július van, s ma lesz legalább negyven fok.

Az üzletben hűvös volt, zsebéből mégis előrángatta koszos zsebkendőjét, megtörölte vele száraz homlokát. Múlt századi, otromba stopperórát szorongatott: úgy intézte, hogy mozdulatával elejtse. Mindketten lehajoltunk érte. Én emeltem föl. „Az alibije...” – kapcsoltam. Föllélegzett, mikor szemügyre vettem, és közöltem, hogy a jövő hétre megjavítom.

–     Hát akkor... – állt sután, tanácstalanul – lesz munkája. – Ekkor vette észre Jézust az asztalon.

–     Hogy került ide? – kérdezte ridegen.

–     Megsebesítette Mihály arkangyal – közöltem. Miska erre abbahagyta a számlapfestést. Arasznyival az asztallap fölé emelte, és széttárta kezét.

–     Mi lesz nélküle az órajátékkal?! – faggatózott tolakodóan a kliens.

–     Délre a helyére kerül.

–     Akkor a legnagyobb a hőség... Pláne a magasban – hangoztatta.

–     Akkor is fölviszem – válaszoltam, és fölkattintottam az órájának a fedelét. Matt helyzetben volt. Hátat fordított, és köszönés nélkül távozott. Miska megemelkedett székéről. „Tisztelete jeléül?”

Péntek

Évek óta reggel hat előtt ébredek. Álmos és mogorva a város e korai időpontban. Csukott zsaluk, zárt redőnyök... A vár sétáló utcáin sehol egy lélek – a belvárosi üzletek később nyitnak. Odalenn, az Alsóvárosban, gyér a forgalom, áruszállítók, kisautók cikáznak csupán. Távolról úgy látszik, hangtalanul. Csend mindenütt. „Mint a teremtés előtt... – gondolom sokszor, míg várakozom. Hatkor ütni-csengeni kezdenek az órák. A boltbeliek hangjára rá kell dönögnie a Toronyóráénak. Ma hiába vártam elégtételemre. Rendre elcsendesedtek a kisórák, a Nagy Óra azonban nem szólt. „Késik...” – reménykedtem nyugtalanul, míg sebtében öltözködtem, hogy a boltajtóból tájékozódjam. Kinyithattam volna a zsalukat, de mert eladdig sose tettem, nem akartam szokást szegni, feltűnést kelteni. „Bizonyára nem én vagyok a környék egyedüli nyugtalan alvója!...” A szitakalapos idegenre gondoltam. Eldöntöttem, hogy máris nyitok, és lesöpröm a járdát, pedig túl tiszta mostanában. Megfigyeltem tegnap a Toronyból, hogy messze világlik a boltom előtti pászma – mintha szőnyeget terítettem volna le. Miska naponta többször szorgoskodik a cirokseprűvel. Egy vérbeli kaszás mozdulataival hadonász, óriási port ver, és nem törődik azzal, amit csinál. „Lám-lám, ürügye a köztisztaság javára válik” – vigyorogtam megfeledkezve az Óra miatti aggodalmamról.

Később találgatni kezdtem, mi történhetett ismét vele. Tegnap magam helyeztem vissza Jézust a Kozmoszba. Elpiszmogtam odafönn a délutánt, igazítgattam a szerkezeten, pedig a bádogtető mint forró serpenyő borult a Kilátóra. Enyhe szél lengedezett, de úgy éreztem, Dél-Afrikában vagyok. A szitakalapos célzásain rágódtam. Estefelé abban a hiszemben támolyogtam le, hogy sikerült helyrebillentenem a megbokrosodott időt. Minden a Rend szerint fog történni. Jézus, Szent Vitus és Grammatika nem maradnak kíséret nélkül, tisztes távolból villognak rájuk kályhafesték-képű krampuszok... Nagy zajjal csattantottam föl a boltajtóról a rolót”.

Karnyújtásnyira, a járdán, teherautó állt. Kicsinyített mása a vártérieknek: szidefess és makulátlan. Oldalán felirat: KÖZTISZTASÁG. „Agyrém – hüledeztem – nem hallottam, mikor jött!...”

Helyszűke miatt le kellett mondanom a sepregetésről. A Toronyra sem láttam rá – az Órát eltakarta előlem a kocsitest, melynek lassan kinyílt az ajtaja. A bennülők lába elzsibbadt a hosszas várakozástól; egyikük hangosat ásított, és mielőtt talpraugrott volna, káromkodva maszszírozgatta lábszárát. Szemügyre vett, elégedetten nyugtázta meglepettségemet. Végigsimított gyűrött szanitécköpenyén, motyogott valamit, és kézfogásra nyújtotta jobbját. Elértettem, hogy bemutatkozik. Hasamnak támasztottam a cirokseprűt, és vártam a fejleményeket. Tudta a nevem, rámolvasta a pontos címet is – ellenőrizte magát.

–     Jó helyen álltunk – szólt be kecmergő társainak a fülkébe. Kikerült engem, és belépett a boltba. Csípőre tett kézzel, terpeszállásban nézelődött. Határozottsága fölöslegessé tette jelenlétemet. Seprűmre támaszkodva toporogtam. Elnéztem, amint pumpás festékszórót, több méter hosszú slagot és nagy, színes műanyagpalackokat szedtek elő a kocsi rakteréből. Szervezettségük az ószer rakodómunkásait juttatta eszembe.

–     Mit álldogál?! Jöjjön, segítsen! – rivallt rám egy fehérköpenyes. Kezembe nyomta az utolsó, átható szagú papírzsákot, és biccentett a bolt belseje felé, irányt jelölve. Odabenn a többiek elmozdították a bútorokat, kihúzogatták a fiókokat, felnyitották a szekrények ajtajait, feltekerték a szőnyegeket, csak az órahaddal nem tudtak mit kezdeni. Felháborodva hebegni kezdtem valami számonkérésfélét.

–     Mi lesz velük?! – hallgattatott el vezérük, a kezdeti szószóló. – Utasításunk van, hogy fertőtlenítsünk.

–     Járvány ütött ki? – faggattam ártatlanul. Legyintést sem pazarolt rám.

–     Csak hozzánk jött a duba – kotnyeleskedett Miska az ajtóból. Nemrég jöhetett, mégis nagyon ráért: hátát az ajtófélfának vetette, és helyettem hajlongva azt tanácsolta a betolakodóknak, hogy hordjuk át a lakószobába missziójuk akadályait. Megtették, aztán beöltözködtek. A műanyagmaszkok fújtatva parancsoltak ki a bolt elé.

Miskát sem tűrték meg odabenn. Percek alatt végeztek.

–     Bemehetnek! – reccsentek felénk távozóban. Miska meghajolt – vigyor torzította arcát. Keserű gázt pöfögött orrunk alá a kocsi. Odabenn különös szag maradt, mely nem emlékeztetett semmilyen fertőtlenítő szerre.

Az Órára néztem: állt. Minden szintjén teljes káosz. Sok ördög az előtérben, a felső korongot két vadállat uralta, az arkangyal sehol, Jézus nyomában ott a Sátán...

–     Megalapozott az egyházatyák rémülete – jegyeztem meg fennhangon, és a torony-szcénákra mutattam. – A rossz mindenütt... – fejtegettem, mint aki nem bízik a serdülök ítélőképességében.

Miska szemrehányásnak vélte szavaimat. Kikérte magának! Hiszen az inas kötelessége a... – és elsorolta minden addigi apró megbízatását. Meglepett, mennyire ráérzett sejtéseimre. Ezért tajtékzott oly hosszan? Elragadta feslő indulata, hogy végül otrombaságokat harsogott. Korán volt még... Jól bírta szusszal, attól féltem, hogy az egész Alsóvárost felkiabálja.

–     Mars haza! – közöltem vele higgadtan. Érdekes, azonnal megértette. Szájmozgásomból olvasott, vagy fenyegető volt az arckifejezésem. Szót fogadott. Távozása után fellélegeztem.

„Péntek... visszarendelések, igazítgatások... rengeteg munkám lenne...” Bocsánatkérő pillantást vetettem az Órára. Becsuktam magam mögött az ajtót. Kilincsére táblát akasztottam: TECHNIKAI OKOK MIATT ZÁRVA. És nekifogtam rendet csinálni a műhelyben...

Legelőször az órákat hordtam vissza. Néhánynak új helyet választottam. Összehúzott szemmel gyönyörködtem bennük, mint a nagy órajátékban szoktam. Megtörülgettem őket – ettől mintha élénkebben ketyegtek volna. Estefelé jutott eszembe, hogy semmit nem ettem. Miska úgy megszívlelte a leckéztetést, hogy átallt a kosztért fáradni. Utólag bántam, hogy elzavartam; sokat segíthetett volna. Ha jó napja van, meghatóan tud mentegetőzni. Képes lelkiismeret-furdalást kelteni a kliensekben, amiért alkalmatlan időpontban zavartak... Nehezemre esett egész nap mosolyogni, hajbókolva magyarázkodni. Főleg miután egy éltes és nyelves hölgy kétségbe vonta szavaimat.

–     Találjon ki egyebet – sipítozta – barlangszag van mert szellőzetlen odú ez a kóceráj, de vegyszerrel itt nem dolgoztak, nem is fertőtlenítettek!

Akadt, aki felbőszült: „Mi ez, szabad szombat?!” Vagy: „Cseréljen feliratot! Írja ki nyugodtan: „SZÉPÍTGETEK!” „Méghogy Mellbrück – méltatlankodott valaki – a Nagy Óra is összevissza jár!... Máshol ezt nem tűrnék a hatóságok!...”

A kedves vendégek megjegyzései csak táplálták gyanúmat, hogy a „köztisztaságiak” ténykedése ürügy volt. Megsétáltatták a vegyszeres palackokat – magam is segítettem cipelni őket –, de egyszerű meszes vizet fecskendeztek a falakra és be a fiókokba... „De miért épp nálam?...”

Szombat

Alig fejeződött be a kisórák reggeli játéka, döngették a rolót.

–     Napirendre tűztek – motyogtam félhangosan. Elkeseredve néztem körül: szinte minden a helyén volt. „Ha megint fölfordítják...”

Derékmagasságig emeltem a rolót. Mire erőt gyűjtöttem, hogy a fejfáig lökjem, előttem termett Miska. Majd felöklelt.

–     Jó reggelt – dideregte bizonytalanul. Nem tudta, hogy viselkedjen. Válaszomra lesett, hogy abból tájékozódjék. Addig is csupasz karját dörgölte, sápítozott, micsoda hőmérsékletingadozás a délihez képest! – azt akarta, szánandónak lássék. Mintha mi sem történt volna tegnap, illően furcsállottam korai érkezését. Remélem, örömet szereztem neki. Vette a lapot: azonnal szorgoskodni kezdett.

–     Felmosom a földet... Reggelizzék nyugodtan, én már faltam. Apámék küldik... – kotorászott vászontarisznyájában, majd verthajú cipót nyújtott át nekem. – Azt üzenik, holnap is jönnek árulni.

Mély lélegzetet vett, mielőtt nekem szegezte volna döntő kérdését.

–     Elenged-e?

–     Hova? – adtam az értetlent. – Köszönöm – mondtam még félszegen, kezemben az ajándékkal.

–     Áárulni – szívóskodott Miska.

–     Vasárnap? – kényelmetlenkedtem.

–     Holnap van a piac – állta a sarat. Tudtam, hogy az ünnepi nyitvatartás elől iszkol.

–     Sok a munka – köntörfalaztam szemrehányás helyett. – Egyedül tegnap sem győztem. Jó, ha ma délire végzünk. Ez a fertőtlenítés – kezdtem, de meggondoltam, nem merészkedtem csúszós talajra. Kompromisszumot ajánlottam:

–     Cseréljünk! Rádbízom az alkatrész-beszerzést, és maradok én „szolgálatban”. De ha az Egylet ülésére mégy!... – fenyegetőztem.

–     Meglát a Toronyból?! – villant váratlan indulattal a tekintete. Tűrhetetlenül hangsúlyozta a Torony szót.

–     Akkor megyek oda, mikor akarok!... Nekem megbízó levelem van! Nem érdekelnek a praktikáitok!... Ezt akár továbbíthatod is. Hallottad?! És nem tűröm, hogy nyelvelj velem! – üvöltöztem, mint valaha a lövészárokban. Akkor éreztem úgy, mintha serény hangyák futkároznának tar koponyámon.

A hangos nyitány után szótlanságban telt napunk. Miska majdnem ideális segéd volt ezen a délelőttön. Gondolataimat megelőzve szorgoskodott. Tüntetően jól végezte dolgát, de körülöttünk a csend oly nyugtalan volt, hogy szerencsés fickónak érezhettem magam, mert ha legényemnek ma kellett volna jót állania értem az Erkölcsbizottmány előtt, kevesebb közérdekű megbízatást kapok. Pár perccel ebédszünet előtt végeztünk.

–     Csak délután nyitunk – szögeztem le, nehogy buzgalmában máris ránk szabadítsa a klienseket. Szólnom sem kellett, fél egykor elcsörömpölt a menzára. Egymás egészségére kívántuk a hagymás szószt, melynek békéltető hatása volt: hitványsága enyhített feszes viszonyunkon.

Szieszta előtt előmbe állt „ellenzékem”, és közölte, hogy házigazdájánál ma fertőtlenítenek, ugyancsak államilag. Holmiját tegnap hordatták ki vele a fásszínbe, különben visszatért volna, vissza bizony, amint lecsillapodott. Nem értettem, miért untat részletes beszámolóval Hebegve bizonygatta, hogy nemcsak hozzánk szálltak ki, gondoljam meg!...

–     Nemsokára nyitunk – próbáltam lerázni.

–     Sze’ ez az... nincs hova menjek a szieszta alatt, de zárás után se. A bérházakkal több baj van, mint...

–     Mint egy órásodúval.

–     Tudja maga – örvendezett, hogy végre szót értünk. – Estére is maradnék... Apáméknak megüzentem, hol keressenek... Meggondoltam, holnap nem megyek sehova, úgyis nagy lesz a forgalom... Ketten csak győzzük...

–     Holnap vasárnap – figyelmeztettem, mert furcsállottam áldozatát: máskor duzzog az ünnepi munkarend! miatt.

–     Persze. De sokan lesznek, kánikulában pláne szívesen térnek be hozzánk, ha csak érdeklődni is.

Emlékszem türelmetlen unszolására:

–     Na, mit szól?! Ugye, befogad? elalszom itt a műhelyben... Egy éjszakáról van szó!

Bólintottam. Láthatóan megkönnyebbült.

Délután átlagforgalom volt. Apró munkák: néhány elemcsere, hibabejelentések, előjegyzések terepre. Félénk kuncsaftom, a Korlát utcai mániákus is eljött zsebórájáért. Nagy bosszúságára a Miska asztalánál került rá sor, ő szolgálta ki. Kínosan köhécselt pedig szegény balszerencsés, hunyorgott nekem, és minduntalan felém nézett. Nem vettem tudomást jeladásáról, melyet azért szemfüles legényem nyomban észrevett. Meg sem várta, hogy távozzék a kétségbeesett konspiráló, fojtottan kuncogni kezdett. Viszont igen csendes volt, míg a szitakalapos idegen kiváltotta az óráját.

Szürkületkor magára hagytam Miskát. Bizonyított már, elboldogul – dicsértem biztatóan, nehogy közbeszóljon, és meg kelljen állnom. Szóvá tehetné, hogy minek a felöltő a töppedt nyárban vagy szerszámtáska kora esti gyógysétámhoz. Ám hallgatott... Úgy tett, mintha észre sem venné távozásomat. Tudtam pedig, hogy tudja, hova igyekszem. Előzőleg elhatároztam, hogy ha szóval tart, vagy megpróbál lebeszélni, műemlékvédő passziójára, lokálpatrióta önérzetére fogok hivatkozni. Kész voltam fiktív statisztikai adatokat, légbőlkapott példákat blöffölni, hogy a műemlékvédő egyesületek elsődleges céljára emlékeztessem: a turizmus fellendítésének szükségességére. Még a délutáni szieszta alatt kiterveltem, hogy általánosításaimról fokozatosan rátérek városunk látványosságainak és a kettőnk hivatásának a részletezésére. Nem került rá sor. Harangszókor kiosontam a nyitott ajtón. Két napja nem jártam odafönn. Siettem pótolni mulasztásomat.

Mire a Vártérre értem, bepárásodott szemüvegem. Behúzódtam a boltívek alá, hogy megtöröljem. A fal tövében meszes gödrök sorakoztak. Odébb homok- és mészkupac; pár szál széles deszka, palánknak valók. Elismeréssel gondoltam Miskáék, az Egylet ténykedésére: „újabb restauráció...” Egyszerre én is fontosnak éreztem magam. Már nem siettem. Semmin és az Órán tűnődve balra tértem, a Tímár-bástya felé. Kikerültem a Korlát utcát. Nem tűnt fel nekem a városrész sivársága, pedig szombat este volt, nyári időszámítás szerint nem is késő. Felpillantottam: a Toronyban a világ mozdulatlan, de kaotikus. Eltűnt Grammatika és el az anyák. Velük is végeztek volna Heródes katonái? Mert ők ott állnak a bárány körül, mint a vadállatok. Szent Vitus sem látszik az ördögöktől. Meghajoltak az angyalok a Sátán hatalma alatt... Az Áldásosztó Jézus sehol. A mozdulatlan korongokon eluralkodott a rossz... Nap és Hold oly furcsán tündököltek, szinte hamisan.

Meggyorsítottam lépteim. Elgondolkoztatott, hogy gondnokságom ideje alatt összesen nem tapasztaltam anynyi rendellenességet – a történteket nem tekinthettem meghibásodásnak –, mint az elmúlt héten.

Áthaladtam a Tímár-közön. Lehajoltam, hogy a térdemre támasztott szerszámtáskából előkeressem a toronykulcsot. Bár nem volt rá szükségem: vandál módon bedeszkázták a feljárót; otromba szegeket vertek a faragott ajtóba, hogy a tok körül le is omlott a vakolat. „A restaurátorok...” Fejem fölött reflektorfény gyulladt. Mindjárt tudtam, hogy a Tischer-ház homlokzatára szerelhették, mert az a legmagasabb a környéken. Ott lakik Miska is. Először a tarkómra irányították: glóriás árnyékom a deszkára vetült. Megfordultam. Hunyorogva néztem szembe a fényforrással: elvakítottak. Hogy jobban lássak, tenyeremmel ernyőt tartottam szemem elé. Aztán lassan elmozdult rólam a sugár, kiestem fényköréből. Fölszaladt a Tornyon, és megállapodott a korongokon. Micsoda látvány! Megsápadtak a figurinók. Tehetetlenül álltak: ők nem hunyoroghattak.

Hazaindultam. Alábbhagyott a hőség, mégis verejtékgyöngyöket éreztem homlokomon, tarkómon.

A Várteret is kivilágították. Közepén ott állt a két teherautó és a rámpa, emellett a „Ráhajtani tilos!” Egyenruhás munkások dolgoztak. Füttyszóra emelték és cipelték az ószer dróthálós kerítésének darabjait. „Jön a vasárnap...” A sétáló utcákon vaksötét volt. Sehol egy lélek. Bár a Várfok lépcsőjén, és az ódon házak boltívei alatt is árnyakat véltem látni. Egyre jobban siettem, mert mind közelebb jöttek. Hallani véltem lépteik zaját.

–     Meister Mellbrück! – szólított meg hirtelen valaki. Miska volt. A hátam mögül került előmbe. Lehet, ő volt az egyik árnyék. Azt hadarta, utánam jött, a keresésemre indult. Erélyes hangja zavart volt:

–     Kérem, jöjjön haza!... Már azt hittem, felszívódott...

Nem válaszolhattam. Belémkarolt, magával vonszolt, de ellenkező irányba, a Korlát utca felé.

–     Jöjjön haza! – unszolt remegve. – Tudja maga, hány óra?... Tudja maga, hány óra?!