nyomtat

megoszt

A középkori Udvarhelyszék művészeti emlékei
DÁVID LÁSZLÓ

BIBARCFALVA

Református templom

A falu közepén, a főút mellett emelkedő, alacsony kőfallal körülvett templom középkori eredetű, többrendbeli átalakítás után mai formáját 1897-ben nyerte el. Az eredetileg azonos szélességű hajóból és szentélyből álló épületet 1794-ben nyugati homlokzati toronnyal, 1897-ben pedig a déli portikus helyére épített újabb résszel gazdagították. Az övpárkányokkal tagolt toronytestet lizénák fogják közre, óraíves koronázópárkányáról gúlasisak emelkedik. A déli homlokzaton az 1897-es évszám látható. A torony alsó szintjét déli és nyugati oldalán köpenyfal erősíti, a déli oldalán bejárat nyílik a toronyaljba, majd innen a hajó nyugati felébe. A nagy ablakokkal tagolt déli szárny háromszögű oromzattal zárt homlokfalán nyílik a főbejárat, fölötte ismét megjelenik az 1897-es évszám. A szentélyrész kelet felé a nyolcszög három oldalával zárul.

A templom belseje síkfedésű, a hajó nyugati felében fakarzat, a szentélyzáródásban orgonakarzat áll. Középkori építészeti elemeket már sehol nem találunk, de a hajó északi falát a Szent László-legenda 1972ben teljesen feltárt falképsora díszíti, ez pedig nyilván mutatja a fal középkori voltát. A múlt század végi átalakítás előtt Orbán Balázs „szentélyének polygon záródása és köríves oldalkapuja” alapján a templomot az átmenet idejére datálja (Orbán I. 215.). A szentély ma is sokszögzáródású, de középkori jegyek nélkül, a félköríves, ferde metszésen alkalmazott hengertagos déli kapuzat egyházi feljegyzések szerint befalazva ma is a helyén van. A falképeket ismertető Huszka József 1884-ben „a bibarcfalvi, talán még román kori templomocska” kifejezést használja, majd később rakott boltívről és az északi fal közepét elfoglaló boltívtartó pillérről beszél (Huszka 1885. 215, 218.). Bár a XVIII. század második felétől adatainkból részletesen követni tudjuk a templom átalakításának történetét, a korábbi, középkori állapotára a falképek feltárásakor lehetővé vált megfigyelések alapján következtethetünk.

A falképeket Orbán Balázs fedezte fel a múlt század hatvanas éveiben, s bár akkor a feltárásukra nem került sor, annyit már ő is megállapított, hogy az északi fal képei lovas alakokat ábrázolnak. E közlés alapján 1884-ben Huszka József az északi fal nyugati felén két-két, egymás alatti jelenetet tárt fel és publikált, arról is tudva, hogy a kelet felé folytatódó jelenetsor nagyon megrongált állapotban van. Az 1897. évi templomjavítás után a szakirodalom a falképeket megsemmisülteknek tekintette. A templom és a javítására vonatkozó adatok ismeretében 1969-ben a Huszka-féle falképmásolatot bemutatva felhívtuk a figyelmet

57. A templom alaprajza a korai hajó jelölésével

arra, hogy a freskókat őrző fal ma is áll, a képek újbóli feltárásra várnak. Az 1972 őszén meginduló renoválás alkalmával a falképek elő is kerültek, a feltárást és restaurálást a Műemlékvédelmi Igazgatóság (DMIA) részéről Vigh István végezte. A 4X8 m-es falfelületet elfoglaló freskókat a kőfalazat vakolatára festették; a korabeli hajó északi fala 8,80 m hosszúságú volt, a padlószintet később kb. 60 cm-rel, a falmagasságot a falképek felső keretvonalától 260 cm-rel megemelték, ebből 210 cm téglafal. A középkori hajó nyugati falát lebontották, és bizonyára a torony építésekor 80 cm-rel nyugatabbra vitték. Ahol a falképek keleti záródísze húzódik, ott a diadalív visszabontott falát téglaés cserépdarabokkal egyenlítették ki; ebben a vonalban ma is megfigyelhető az északi fal törése: a hajó és szentély tengelye kissé eltért egymástól. A déli fal valószínűen egyidős az északival, középtájon a felső vakolatréteg alatt virágmintás falfestés került elő. Mindezek alapján megállapítható volt a középkori templom hajójának mérete. A szentély falain csak szúrópróbákat végeztek, gótikus eredete megnyugtatóan nem tisztázódott. Mivel a szószék a falképek keleti záródíszének vonalába esett, ezt lebontották, és keletebbre újat készítettek.

Az északi fal majnem teljes felületét a Szent László-legenda falképsora tölti ki, díszes keretelés közé fogva. Nyugat felőli részén sem a keretdísz, sem a kezdő jelenet nem maradt meg. A felső keretdísz levélmotívumokkal kitöltött rombuszokból áll, hasonló szegély keretelte kelet felől is az ábrázolásokat. A két sorban megjelenített legenda választódísze váltakozó színezésű, egymást átható körök sorából áll. Az első jelenet a Kihallgatás, ebből ma három egymás mögött álló paripa és a lovaik mellett álló sisakos alakok látszanak. E jelenetet indadíszes függőleges sáv határolja a következőtől. A falkép 6 m hosszú további részén egyetlen mozgalmas képpé komponálva három jelenetet láthatunk: a Felvonulás egyben már az ütközet jelenete is, ez az alakok zsúfolt megjelenítésével a már nagyon töredékes Üldözés jelenetébe megy át. Lovas harcosok előreszegzett dárdákkal vágtatnak a leányrabló kun és a visszafelé nyilazó kunok után, az előtérben térdeplő nyilasokat, a háttérben

58. A Szent László-legenda az északi falon

feltartott dárdákkal vonuló sisakos harcosokat látunk. A kun üldözése jelenetéből László alakja megsemmisült. A király fehér lova és a kunnak szegzett dárdája, a visszafelé nyilazó leányrabló sötétebb lova és alakja még jól kivehető; háttérül itt két fának a koronája látszik. A felső részre jellemzőek a szépen festett lófejek és gazdag lószerszámok; míg ugyanis az arcok rongáltak, csonkítottak, a lóábrázolásokat nem bántották.

Az alsó képsor első képe csonka, valószínű, hogy a Párviadal jelenetéből maradt meg itt a két lombos fa és a megmentett lány lehajló alakja. A következő jelenetet függőlegesen festett egyszerű sáv választja el az előbbitől. Itt fák között a glóriás király feje és a felemelt kardot tartó lány alakja látszik, talán a kun lefejezésének jelenetéből, csonkultan, hiányosan. A festésnyomok a fal további részén is fellelhetők; a legenda szerint itt a viadal után pihenő király és a lány jelenetének kellett lennie, talán ugyanolyan egyszerű kerettel határolva, mint az előbbiekben. Az alsó sor alsó részén, bizonyára a padlószint megemelésével, a vakolat is megsemmisült.

A szakirodalom az 1884-ben feltárt és közölt részletek ismeretében a jelenetek kereteléses megjelenítése alapján a képes legendáriumok hatását hangsúlyozta, s a bibarcfalvi László-legendát a XIV. század végéről, a XV. század első negyedéből keltezte (Dercsényi, László Gy., Levárdy). Az 1972—1973-ban történt újrafeltárás nyomán, már a teljes falképsort figyelembe véve, az újabb irodalom az itáliai trecento főképp a Szepességben megjelenő változatának, sajátosan a nemrég előkerült Szepesmindszent László-legendájának analógiáját tartja fontosnak (Drăguţ). Az eddigi székelyföldi ábrázolásokkal ellentétben, amelyekre a folyamatos elbeszélés jellemző, itt valóban a keretdíszek közé fogott jelenetsorokat és az indadíszes keret szepességi falképeken kedvelt megoldását látjuk (Szepeshely, Szepesdaróc). Lényegesnek tartjuk megjegyezni azt is, hogy festője magas művészi színvonalat képvisel.

Bibarcfalva középkori plébániája a pápai tizedjegyzék három egymást követő rovatában fordul elő a sepsi egyházkörbén, a közepesnél magasabb papi jövedelem tizedével. 1332-ben „Item Blasius sacerdos de villa Bybouh solvit XVI. banales antiquos” (MonVat I. 106.), 1333-ban: „Item Blasius sacerdos de villa Byborch solvit I. banales antiquum et VI. Verecenses” (uo. 112.), 1334-ben: „Item Blasius sacerdos de villa Byborch solvit IIII. denarios” (uo. 134.). A megállapítható eredeti hajóméretek és az Orbán által leírt félköríves déli kapu alapján valószínűnek tartjuk, hogy Bibarcfalva első temploma a késő román vagy az átmeneti korban, a XIII—XIV. század fordulója táján épült. Ebből az első építkezésből csak a hajó hosszfalai maradtak meg a később festett falképekkel.

A XVIII. század közepétől megsokasodnak a templom javítására vonatkozó adataink. 1759-ben a templom romlott állapotú, a gyülekezet a javításhoz szükséges faanyagot a Mikó grófoktól kéri. Mikó Pál és Miklós Bodoláról, 1760. június 1-én kelt válaszában meg is ígéri a segítséget: „Memorandusát megolvastuk és kivánságukat méltó Consideratioban vévén, az Isten megromladozott Házának felsegéllésére ez obligatione debita amennyiben lehet, bizonyos számu fenyőfa gerenda és lécczel megpusztult fenyveseinkből succurálni kivánunk. (Az EgyhLvt-ból idézi Borsay László: A bibarcfalvi ev. ref. egyházközség története. 1906. 4. Kéziratmásolata az EgyhLvt-ban.) Az egyház gondnoka, Borbát Pál 1760. október 11-én szerződik Téglás Lupujjal néhány ezer cserép és tégla felesben való elkészítésére, 1761. július 4-én kézdiszentléleki Balás Ferenc pallérral a felsorolt munkákra: „[...] ezen nemes Reformáta Ecclésia templomának alsó részének bé boltozása, az új ajtónak fennebb való tsinálása, a belső résznek tisztességes egész vakolása, ugy a templom géberinek kőből kirakása, megtserepezése, ugy egyéb hibáinak elkészítése, a boltnak virágok és figurákra való készítése, úgy, amint a felső részen, lészen készitve” — negyven forintért (uo. 4.). A szerződésből kivehető, hogy a középkori templomot már e javítás előtt részben átalakították, egyik része barokk boltozatú, viszont a hajó mindkét végére kívánt oromfal (géber) mutatja, hogy a hajó és szentély között még állt a diadalív. Huszka leírásából tudjuk, hogy a barokk boltozatot falpillérek erősítették. A munkák késői befejezését jelzi a famunkák 1771. július 21-én kelt elszámolása, Baróti Hoffmány Károly nyugtázza a „20 m. forintokat, mellyet én nékem Bibartzfalvi Eklézsiának Curatora Nzts. Benedek István ur effective megfizette becsületesen egészen az Templomnak Asztalos és Átsbeli munkájának véghez vitele fejében.” (Uo. 5.)

A torony építésére 1784-ben Pap György építőmesterrel kötnek szerződést: „A toronynak a föld szinén felyül kilentz német öl magassága, két öl és egy sing szélessége legyen.” A 300 magyar forintért vállalt munka azonban valószínűleg épp csak hogy elkezdődött, mert az 1791ben kiadott kéregetőlevél „egy jobb móddal épitendő” toronyra vonatkozik. A kőműves- és ácsmunkát brassai Sáfrány Ferenc 450 magyar forint ellenében 1793—1794-ben végezte el, felépítve egy később lebontott portikust is a déli oldalra (uo. 6—7.).

A későbbiekben három alkalommal is rongálódás érte az épületet. 1799-ben feljegyezték: „Már a Templomnak a Toron felől való vége bótózásával együtt egész ruinában vagyon, nem különben a templomban levő székek is igen romladozott állapotban vannak.” A megyebírói számadások szerint a tatarozás 1801—1802-ben történt. 1811-ben villámcsapás következtében leég a torony szarvazata (uo. 8—9.). Majd 1838-ban földrengés sújtja: „[...] a Bibartzfalvi Evan. Reformata szent Ecclesiának Temploma Tornyával együtt vallásos szomoruságunkra az 1838-dik Évben az erős földmozgás által annyira megrongáltatott, hogy szinte Siloám Tornyának szerentsétlenségét mutattya [...] igen könnyedén belekerül 2000 Rénus forintokba, vagy még többe is.” Szerződés szerint felsőrákosi Fitori István végzi el a kőműves- és ácsmunkát, az akkor, majd 1841-ben újra kibocsátott kéregetőlevelekre begyűlt adományokból (uo. 10—11.).

A templom a mai formáját az 1896-ban elhatározott és 1897-ben véghezvitt renoválással nyerte. A kőművesmunkát Fülei Nagy Gyula, az ácsmunkát Szász Ferenc, az asztalosmunkát bibarcfalvi Benedek Pál végezte, a javítás költsége 7500 korona és 1000 korona értékű Önkéntes munka. Az egyházközség történetét megíró lelkipásztor szerint: „Előcsarnok teljesen uj épült, az előfalazat jó része lebontódott, a hátsó falazat jó része megmaradt, ugyszintén a torony falazata is. Teljesen ujból épült a czinterem fala és a templom lerombolt boltozata helyett épült mennyezet” (uo. 15.).

A toronyban két harang van, 1797-ből és 1956-ból. Mindkettőről vannak korábbi adataink is. A nagyobbik, AZ ÉLŐKET HIVOGATOM A HOLTAKAT ELSIRATOM 1956 feliratú, egy 1874-ből való harang újraöntése; a kisebbik felirata: DUM TRAHOR AUDITE VOCO VOS AD SACRA VENITE — SUM. ECLAE REF. BIBARTZFALVIENSI 1797 ME FETZIT JOHANES KÜS. Ezt egy 1638-ból való harangból öntötték (uo. 7.).

Irodalom

Benkő 1770. — Orbán I. 215. — Henszlmann 1884. — Huszka 1885. 211—220. — Huszka 1887. 331. — Nemes 1896. — Szendrei 1901. 68. — Tagányi—Réthy—Kádár IV. 324. — Gerecze I. 539.; II. 34, 942. — Ambrózy 1940. 38. — Dercsényi 1941, 134. — Korompay 1942. 160. — Kováts 1942. II. 653. — Entz 19431. 86, 89. — Juhász 1947. 12, 52, 53, 143. — Darkó 1953. 208. 209. — Radocsay 1954. 55, 119. — Dercsényi 1956. 199.; 1970. 137. — Levárdy 1963. 213. — Entz 1968. 44, 131. — Dávid 19692. 543. — Dávid László: A bibarcfalvi templom Szent László-freskói. MTük 1969. nov. 22. — Drăguţ 1972. 42, 74. — Drăguţ; 1973. 54. Kisgyörgy 1973. 38, 59. — Ágopcsa Marianna: A restaurálás gondjai. A Hét 1973. szept. 21. (Interjú Vigh István restaurátorral) — Drăguţ 1974. 22, 37. — Sîrbu—Pop 1977. 69. — Drăguţ 1979. 228.