nyomtat

megoszt

Népesedési folyamatok az ezredfordulón Erdélyben
KISS TAMÁS (szerk.)
Magyar migrációs-politikai stratégia

Magyar migrációs-politikai stratégia

 - Előzetes megfontolások* -

Tóth Pál Péter

Joggal és okkal kérdezheti bárki, hogy a Demográfiai tendenciák a romániai magyarok körében című konferencián miért a magyar migrációs-politikai stratégiáról tartok előadást. Mindazok számára azonban, akik ismerik a Magyarországra bevándorlók állampolgárság, vagy a romániai kivándorlók nemzetiség szerinti megoszlását úgy hiszem ez semmilyen meglepetést nem okoz. Abban az esetben pedig, ha a magyarországi parlamenti pártok és kormányok szomszédos országokban élő magyar nemzetiségűekkel kapcsolatos álláspontját is ismerik, akkor választásomat teljesen természetesnek tartják.

Mielőtt rendszerezett formában gondolataimat kifejteném két feltételezéssel kell élnem. Az egyik az, hogy Magyarország mindenkori parlamenti pártjai és kormányai valamiféle felelősséget éreznek az ország lélekszámának és kor szerinti összetételének alakulásáért. A másik pedig, hogy emellett szintén valamiféle felelősséget éreznek a Kárpát-medence országaiban és a világ bármely országában élő magyar nemzetiségűekkel kapcsolatban. E két feltételezéssel azért kell élnem, mert ezek nélkül nem lenne sok értelme a kérdéssel foglalkozni.

Feltételezésem alapját a szocialista társadalmi-gazdasági-politikai viszonyok megszűnése, a rendszerváltoztatás teremtette meg. Ezek eredményeként ugyanis a hivatalos magyar politika a szomszédos országokban élő magyar nemzetiségűekkel és a nyugati világgal kapcsolatban teljesen megváltozott. Ezek következményeként pedig a világ bármely országában élő magyar származású személyekkel kapcsolatos korábbi politikai fenntartások is értelmüket veszítették. A magyar állampolgárok "röghöz" kötöttsége megszűnt, azaz ismét szabadon, alanyi jogon utazhatunk külföldre. Mindez azt is jelenti, hogy a ki- és a bevándorlással, mint állandóan jelen lévő spontán módon megnyilvánuló társadalmi folyamattal a továbbiakban számolnunk kell, és csak remélni lehet, hogy történelmünkben még egyszer nem lesz olyan periódus, amikor a vándorlást újból hatalmi eszközökkel megakadályozhatják, vagy a magyar állampolgárok közül bárkit is az ország elhagyására kényszeríthetnek, vagy állampolgárságától ok nélkül megfoszthatnának.

A nemzetközi vándormozgalom történetének eddigi tapasztalatai alapján megfogalmazható, hogy a migráció - a jelenség-együttessel együtt járó diszfunkcionális következmények ellenére - a befogadó országok számára elsősorban előnyt, a kibocsátó országok számára pedig veszteséget jelent. A "nyereség" nem csupán a beutazók számával, hanem a belépők demográfiai (nem, kor, iskolai végzettség, foglalkozás szerinti megoszlásuk stb.) és egyéb meghatározottságával is "mérhető". Nem lehet ugyanis megfeledkezni arról, hogy a vándorlók egy része nemcsak új országot választ, hanem előbb vagy utóbb a befogadó ország többségi népességéhez teljes, vagy részleges asszimilálódása is bekövetkezik. Ez egyben azt is jelenti, hogy a migráns és utódai tehetségével, hozott és megszerzett tudásával, munkakultúrájával stb. is gyarapítja és gazdagítja a befogadó ország népességét.

Az alapvetően megváltozott helyzet ellenére azonban nem állíthatjuk, hogy Magyarország hosszabb távra is érvényes migrációs-politikai stratégiával rendelkezne. Ennek hiányában pedig a nemzetközi vándorlással kapcsolatos hazai döntéseket - az elfogadott törvények alapján és az országot érintő migrációs nyomás mellett - egy feltételezett, de senki által nem igazolt társadalmi elvárás és a végrehajtó apparátus teljesítőképessége ("jókedve") határozza meg. Feltételezhetően azért van ez így, mert nemcsak migrációs-politikai stratégiával, hanem az ezt is meghatározó népesedéspolitikai stratégiával sem rendelkezünk. Ennek a helyzetnek pedig "szükségszerű" következménye, hogy olyan (kormányzati) intézmény sincs, amely a nemzetközi vándormozgalom komplex jelenségével foglalkozna. A migrációs folyamatok hosszú távú hatásának optimális hasznosítása azonban megköveteli, hogy a migrációs folyamatokkal kapcsolatos döntéseket ne csak a jelen szükséglete, a véletlenszerűség, a parlamenti választások eredményeit közvetlenül visszatükröző intézkedések határozzák meg. Éppen ezért olyan migrációs-politikai stratégiát kell kialakítani, amely a parlamenti pártok konszenzusára építve választási ciklusoktól függetlenül határozza meg Magyarország érdekeit a tőlünk el-, illetve ide vándorlókkal kapcsolatban. A hosszú távú migrációs-politikai stratégia kialakításának szükségességét az Európai Unióhoz történő csatlakozásunk még egyértelműbbé teszi. Az ország határai ugyanis a létrejövő új keretben egyrészt "kitárulnak" s ezzel a jelenlegi külső vándormozgalom egy része "belsővé" transzformálódik, másrészt viszont az ország határai a nem európai uniós polgárok számára a jelenleginél jóval "átjárhatatlanabbak" lesznek. Ez több összefüggésben, de különösen Szerbia-Montenegróban és Ukrajnában, illetve bizonyos értelemben a Romániában élő magyar nemzetiségűek Magyarországra történő utazása, hosszabb, rövidebb ideig való itt tartózkodása szempontjából is számos problémát vet fel.

Az eddig megfogalmazottakkal összefüggésben azt lehet mondani, hogy a rendszerváltoztatás óta a hazai parlamenti pártok és kormányok külpolitikáját: a jószomszédi kapcsolatok kialakítása és fenntartása, a határon túli magyarokért viselt felelősség és sorsuk jobbításáért való munkálkodás, illetve Magyarország euroatlanti integrációja határozta meg. S a fentiekhez még azt is hozzátehetjük, hogy a parlamenti pártok és kormányok között többé-kevésbé egyetértés van abban is, hogy a szomszédos országokban élő magyar nemzetiségűeknek saját szülőföldjükön kell boldogulniuk. Amennyiben még ehhez hozzátesszük, hogy az ország lakossága mindkét nembeli népesség esetében 1981 óta fogy, korstruktúrája pedig fokozatosan romlik szinte "teljes" a kép. Pontosabban még nem teljesen, mert nem vettük figyelembe, hogy mindezekkel párhuzamosan milyen törekvések jellemzik a szomszédos országokban élő magyar nemzetiségűek migrációs szándékait.

A legújabb kori történelmünk következtében egyértelművé kell tenni, hogy minden magát magyarnak tartó személy, éljen bárhol a világon, a magyar nemzet és a magyar kultúrközösség tagja. Ennek elismerése azonban azzal a kötelezettséggel is jár, hogy Magyarországnak meg kell felelnie anyaországi szerepének és teherbíró képességének alárendelten hozzá kell járulnia a magyar közösségek intézményeinek kiépítéséhez, működéséhez.

A fentiek következtében - a történelmi előzményeket, a hazai migrációs múlt tapasztalataiból levonható tanulságokat, a térség országai egy részének az Európai Unióhoz történő csatlakozását, valamint az ország népességének gyors ütemű fogyását és elöregedését és a szomszédos országokban élő magyar nemzetiségűek migrációs törekvéseit is figyelembe véve - szükségszerűen vetődik fel a kérdés, hogy milyen migrációs-politikai stratégiára van szükségünk.

Akkor, amikor egy lehetséges migrációs-politikai stratégiáról gondolkozunk, fel kell tennünk a kérdés, hogy esetünkben vannak-e olyan jellegzetes meghatározottságok, amelyeket a hazai migrációs-politikai stratégia kialakításakor figyelembe kell venni, vagy pedig elégséges, ha például az Európai Unió elvárásainak eleget teszünk.

Megítélésünk szerint a kialakításra váró magyar migrációs-politikai stratégiának - a nemzetközi kötelezettségekből e területen ránk háruló feladatok megoldása, feltételek biztosítása mellett - mindenekelőtt figyelembe kell venni azt a történelmi helyzetünkből fakadó tényt, hogy a magyar nemzet és Magyarország határai nem esnek egybe. A megfogalmazottak alátámasztása érdekében emlékeztetnénk arra, hogy a trianoni döntést követően a környező államokhoz csatolt területeken élő több mint hárommillió magyar nemzetiségűnek szülőföldjük vagy magyar állampolgárságuk között kellett választani, s mindazoknak, akik a magyar állampolgárságot választották, el kellett hagyniuk szülőföldjüket. Azok pedig, akik a helyben maradást választották szándékaiktól függetlenül, beleegyezésük nélkül szlovák, román, szerb, illetve osztrák állampolgárok lettek. Azt, hogy ez hány magyar állampolgárt, illetve magyar nemzetiségűt érintett az 1. táblázat adatai mutatják.

1. táblázat. A Magyar Királyság népességének változása

az I. világháborút lezáró békeszerződés következtében

Ország

Népesség (fő)

Ebből magyar (fő)

Csehszlovákiához,

3.567.575

1.072.000

Romániához,

5.236.305

1.664.003

Szerb-Horvát-Szlovén

Királysághoz,

1.519.013

459.000

Ausztriához csatolt

292.588

26.000

Összesen

10.615.481

3.221.000

 A magyar etnikumúak új államhatárok közé szorítása együtt járt az új államalakulatok magyarellenes politikájával, melynek következtében százezreket kényszerítettek menekülésre. Az ekkor Magyarországra telepítettek és menekülők, illetve a más országokba kivándorolt magyar nemzetiségűek pontos számát nem ismerjük. A kikényszerített migráció volumenét azonban jól érzékelteti az a tény, hogy 1919 és 1923 között a Romániához csatolt területről kb. kétszázezren érkeztek Magyarországra.

 A trianoni békeszerződés értelmében megállapított magyar határok 1938-at követő módosításai több mint ötmillió személy állampolgárságát anélkül változtatta meg, és váltak egy másik állam, ez esetben Magyarország állampolgáraivá, hogy lakóhelyüket ugyanúgy nem hagyták el, mint az I. világháborút követően.

2. táblázat. Magyarországhoz 1938-1941 között visszakerült területek

népességének etnikai összetétele

 

Felvidék

Kárpátalja

Észak-Erdély

Délvidék

Magyar

751.951

63.025

1.343.695

348.840

Német

17.354

57.435

47.508

178.221

Szlovák

84.905

20.449

20.885

30.153

Román

360

11.385

1.069.211

385

Horvát

223

141

 83

87.994

Szerb

26.171

13

108

150.336

Rutén

8.941

342.029

20.622

10.754

Egyéb

66.537

2.010

21.647

136.196

Összesen

956.442

496.487

2.523.759

942.879

 

 1938-1941 között visszakerült területek népességének etnikai összetételét bemutató 2. tábla adatai jól mutatják, hogy a változás ez esetben, mindenekelőtt Kárpátalja, Észak-Erdély és Délvidék esetében milyen nemzetiségi feszültséget hordozott magában. Felvidék, Erdély megosztása, Délvidék Magyarországhoz kerülése természetszerűen maga után vonta a közben e területekre betelepítettek elvándorlását és a korábban e területekről Magyarországra költözöttek visszavándorlását, illetve a megosztott területek népességének nemzetiségiek szerinti menekülését. Különösen Erdély esetében, ahol kölcsönösen kb. 200-200 ezer főt érintett az ilyen típusú népességmozgás.

 Magyarország esetében a második világháborút lezáró békeszerződés az etnikai elvet ismét figyelmen kívül hagyta s ezzel nemcsak a korábbi állapotot állították vissza, hanem Csehszlovákiának még újabb magyarlakta területet is adományoztak. S ekkor következett be az a változás is, melynek eredményeként Kárpátalját Csehszlovákiától a Szovjetunióhoz csatolták. A Szovjetunió felbomlását követően pedig ez a terület az itt lakó népességgel együtt Ukrajna tulajdonába került.

 A történelmi eseményeket kísérő politikai változások 1920-tól 1989-ig számos magyar állampolgárt sodort, kényszerített külföldre. A hozzájuk való viszony csak úgy "tisztázható", ha egyértelművé tesszük számukra és utódaik számára, hogy visszatelepedésüknek nincs akadálya.

Nem lehet figyelmen kívül hagyni másodsorban azt sem, hogy az első világháborút követően létrehozott közép-európai országok a 90-es évek elején szétestek, ennek ellenére, mivel a békerendszert kialakító nagyhatalmak érdekei a térségben nem változtak a magyarlakta területek státusa sem változott. Ennek következtében, amennyiben a szomszédos országokban a többség érdekeit kifejező kisebbségekhez való viszony nem változik meg, akkor a magyar nemzetiségűek kikényszerített vándorlása (kritikus esetekben menekülése) Magyarországra vagy egy másik országba az elkövetkező időszakban is folyamatosnak tekinthető. A magyar migrációs-politikai stratégia kialakításakor tehát nem lehet megfeledkezni arról a tényről, hogy egy esetleges háborús fenyegetettséggel is megterhelt nemzetiségi lét nyomásával szemben a magyar nemzetiségűek, mint ahogyan 1988-at követően is tették, szükségszerűen az anyaország biztonságosabb védelmét vállalják. Ennek bekövetkezése esetében pedig az ország nem tehet mást, mint azt, hogy a veszély időtartama alatt humanitárius alapon szolidaritást vállal az üldözöttekkel és védelmet nyújt számukra.

De lehet-e nem figyelembe venni, hogy a múlt század utolsó évtizedének első felének menekültjei mellett a huzamosabb időre szóló tartózkodási engedéllyel rendelkező külföldiek döntő többsége is a szomszédos országok magyar nemzetiségei közöl rekrutálódik. A 20. század utolsó évtizedében huzamosabb időre szóló tartózkodási engedéllyel 232.417 külföldi állampolgár tartózkodott az országban. Közülük 107.220-an azzal a céllal érkeztek, hogy letelepedjenek, a többiek pedig az egyéb státuszúak csoportjához tartoztak. [1] 1999 és 2000 között a Magyarországon élő külföldiek között a környező országbeliek aránya 70 (1999-ben) és 84 (1994-ben) százalék között változott. [2]

A huzamosabb ideig itt tartózkodók között az egyéb státuszúak közel 8 százalékkal haladták meg azoknak számát, akik letelepedési szándékkal érkeztek. Az összes belépő, illetve a mindkét státuszúak között, igaz eltérő arányban, de a szomszédos országok állampolgárai voltak többségben. Az összes bevándorló státuszú személy közel 90 százaléka a szomszédos országokból érkezett, az egyéb státuszúak közötti arányuk pedig már "csak" 53-55 százalék volt. Ennek az a magyarázata, hogy a Magyarországon letelepedni szándékozó külföldi állampolgárok döntő többsége a világháborút lezáró nagyhatalmi döntést megelőzően magyar állampolgár volt, vagy pedig az egykori magyar állampolgárok leszármazottjai voltak. (A magyar állampolgárságot kérvényezők között a magyar nemzetiségűek aránya a 90 százalékot is meghaladja!) Az ide vándorlók többségének etnikuma, anyanyelve, kultúrája, hagyománya tehát - a Magyarországra irányuló nemzetközi vándormozgalom jellemző sajátosságaként - a nemzetközi tapasztalattal ellentétben az ország lakosainak döntő többségével megegyezik.

Ez országonkénti bontásban azt jelenti, hogy a szomszédos országokból érkezők 63-80 százaléka román állampolgár. Őket a volt Jugoszláviából, a volt Szovjetunióból és végül már csak mintegy 3 százalékkal a volt Csehszlovákiából érkezettek követték. A különböző hazai adatfelvételek tapasztalata azt mutatja, hogy a magyar nemzetiségűek helyzete vándorlási szándékukat alapvetően meghatározza. Az egyes országokból érkezők száma egyrészt az ott élő magyarok létszámától függ, másrészt általános megelégedettségük függvényében változik. A dél-szláv háború kitöréséig például a Jugoszláviából hazánkba irányuló vándormozgalom volumene jelentéktelen volt, azt követően viszont létszámában a Romániából érkezőkét is meghaladta.

 1990 és 2000 között a huzamosabb tartózkodási engedéllyel rendelkező külföldi állampolgárok közül 101.243-an hagyták el az országot. A távozók részben a vizsgált időszakban, részben a már korábban érkezettek közül kerültek ki. A szomszédos országok állampolgárai kivételével a 70 százalékot is meghaladta országonként az eltávozók belépőkhöz viszonyított százalékos aránya. [3] Emellett, amíg az évtized alatt bevándorlók 1,1, addig az egyéb státuszúak közel 80 százalék százaléka döntött a vissza- vagy a tovább vándorlás mellett. [4]  Mindezek következtében a magyar migrációs-politikai stratégia nem hagyhatja figyelmen kívül, hogy a magyar nemzetiségűek egy részének Magyarországra vándorlása mit jelent a szomszédos országok magyarságának jelene és jövője szempontjából, hogy az milyen módosulásokat eredményez a kisebbségben élő magyarság társadalom-szerkezetében, a többségi népességhez való viszonyában, saját identitásának megőrzésében stb.

 A fentiekben bemutatott migrációs adatok alapján megállapítható, hogy Magyarország "szívó" hatását elsősorban legújabb kori történelmünk következményei tartják fenn, melynek következtében a szomszédos országokban élő magyar nemzetiségűek mind nagyobb számban vándorolnak az országba. Ezt a szándékot a hazai népességfogyás és a népesség elöregedése, valamint a jobb gazdasági és kiegyensúlyozottabb politikai helyzet tovább erősítheti. Ez pedig szükségszerűen azzal a következménnyel jár, hogy a szomszédos országokban élő magyarok száma tovább csökken. Jelenleg úgy tűnik, hogy megvan a lehetősége annak, hogy a szomszédos országokban szülőföldjükön élő magyar nemzetiségűek hosszú távon se veszítsék el magyar nemzeti identitásukat és ne olvadjanak be a többségi nemzetbe. Azzal azonban tisztában kell lenni, hogy a spontán, természetes módon megnyilvánuló asszimiláció optimális kisebbségi feltételek mellett is “működik", melynek során nemcsak csökkenhet, hanem optimális feltételek mellett például vegyes házasságokkal bővülhet is a kisebbség száma, területi kiterjedtsége.

 A népszámlálási adatok szerint népszámlálásról népszámlálásra kevesebben és kevesebben vagyunk.[5] A csökkenő létszám és az elöregedő népesség alapján pedig a magyarság összlétszámának további fokozatos csökkenése prognosztizálható. Ezt részben a természetes szaporodás alacsony szintje és a magas halandóság, részben pedig az asszimilációs és migrációs folyamatok magyarázzák. Szerepet játszik ebben az is, hogy a szomszédos országokban szórványban élő magyar nemzetiségűek folyamatos beolvadása mellett tovább folytatódott és intenzívebbé vált a tömbökben élők szórványosodása. A környező országokban élő magyar nemzetiségűek migrációja, mivel az jelentős mértékben Magyarországra irányul mindenekelőtt nem a magyarság összlétszámát csökkenti, hanem csak a különböző országokban élő magyarok számát módosítja. Ezzel a folyamattal az elkövetkező évtizedekben is számolnunk kell.

 A magyarok számának jövőbeli alakulása nem lehet közömbös számunkra, éppen ezért a szülőföldön maradás szép, el nem vethető, fel nem adható elvét nem lehet figyelmen kívül hagyni, s annak meghatározó szerepét hangsúlyoznunk kell. Ennek ellenére éppen úgy nem kényszeríthető senki arra, hogy helyben maradjon, ha menni akar, mint ahogyan ennek ellenkezőjét sem lehet senkitől megkövetelni. Magyarországnak a szomszédos országokban élő magyar nemzetiségűekre gyakorolt szívó hatása a legegyértelműbben a Romániában, Szerbiában és Ukrajnában élő magyar nemzetiségűek elvándorlására hat. S mivel ezek az országok 2004 májusától nem lesznek az Európai Unió tagjai ez a hatás feltételezhetően még egyértelműbb lesz.

 Nézzük meg akkor a továbbiakban röviden, hogy az 1990-es évtized a szomszédos országok magyar nemzetiségű állampolgárai számának alakulásában milyen változásokat eredményezett:

 Horvátországban az 1991-es népszámlálás eredménye szerint a magyar nemzetiségűek száma 22.355 volt. A háború hatására 2001-re ez a szám 16.595-re csökkent. Az 5760 fős jelentős veszteség 25,8 százalékos csökkenést jelent.

 A Szlovéniában élő magyarok száma sosem volt jelentős. 1991-ben összesen 8503-an vallották magukat magyar nemzetiségűnek.

 1991-ben a volt Jugoszláviában összesen 344.147 személy vallotta magát magyarnak. 2002-re számuk 293.299 főre csökkent. Vajdaságban, 1991-ben még 339.491 fő vallotta magát magyar nemzetiségűnek. Ezzel szemben a 2002-es népszámláláskor már 46.284-el kevesebb magyar nemzetiségűt írtak össze. A csökkenés 14,5 százalékos. 2002-ben a magyar nemzetiségűek száma 209.207 lett s ennek következtében Vajdaság összlakosságán belüli arányuk 16,9 százalékról 14,2 százalékra csökkent.

 1989-ben, az azóta önállóvá vált Ukrajnában, 155.711 magyar nemzetiségűt számláltak össze.

 Csehszlovákiában az 1921-ben megtartott népszámláláskor 650.597 magyar nemzetiségűt írtak össze. (Az 1910-es népszámlálás szerint ugyanezen a területen 884.309 magyar élt!) A magyar nemzetiségűek összlakosságon belüli aránya ekkor 21,7 százalék volt. A következő, az 1930-as népszámlálás újabb közel 60 ezer fős csökkenést mutatott. A II. világháború után a kitelepítés, a reszlovákosítás és egyéb kényszerintézkedések hatására 1950-ben már csak 354.532 vallották magukat magyarnak. Ez a szám a helyzet normalizálódásával párhuzamosan 1961-re 518.782 lett, 1991-re pedig 567.296-ra növekedett. A következő tíz évben viszont 46.768 fővel csökkent. A 2001-ben megtartott szlovákiai népszámlálás szerint tehát a magukat magyarnak vallók száma 520.528 volt, s ezzel az összlakosságon belüli arányuk 9,7 százalék lett.

 Ne feledkezzünk meg azonban arról a 19.932 főről sem, akiket, vagy akiknek szüleit a második világháború végén szülőföldjükről Csehországba deportáltak s egy részük a teljesen idegen környezetben is mind a mai napig megmaradtak magyarnak.

 A Romániában élő magyar nemzetiségűek száma az 1992-es népszámlálás adatai szerint 1.624.959 fő volt. A 2002-es népszámlálás adatai szerint viszont a magukat magyarnak valló román állampolgárok száma 1.434.377 főre esett. Azaz a két népszámlálás közötti időszakban 190 579 fővel csökkent a Romániában élő magyarok száma. Az össznépességen belüli korábbi arányuk 6,6 százalék.

 Ausztriában az 1991-es népszámláláskor köznyelvként a magyart 33.459-an használták. A 2001-es népszámlálás szerint 7124 fővel többen vagyis 40.583 magyar élt az országban, tehát 21,3 százalékkal többen vallották magukat magyarnak, mint tíz évvel korábban.

1989 és 1992 között a szomszédos országok népszámlálási adatai szerint 2.761.595 fő volt az, aki úgy döntött, hogy állampolgárságától függetlenül magyarnak tartja magát. Jelenleg pedig a szomszédos országokban a népszámlálás során magukat magyarnak vallók száma 2.489.528. A vizsgált évtizedben a népszámlálások adatai alapján a szomszédos országokban 272.067 fővel csökkent a magukat magyarnak vallók száma.[6] Tíz év alatt tehát 9,9 százalékos volt a csökkenés. Az, hogy ennél többen voltak, vannak számunkra nem kétséges, de hogy mennyivel, nem tudjuk, mint ahogyan azt sem, hogy mik voltak azok a megfontolások, amiért a magukat még magyarnak tartók nem tartották szükségesnek, hogy magyar nemzetiségüket a népszámlálás alkalmával megvallják.

A csökkenés okai között - mindegyik ország esetében - négy tényező: a természetes szaporulat csökkenése, a magas halandóság, az asszimiláció és a kivándorlás játszik döntő szerepet. Azt azonban, hogy a népességfogyásban ezek az elemek hogyan is osztoznak pontosan nem tudjuk. Abban az esetben, ha csak a migráció népességszám csökkentő szerepét nézzük, akkor a rendelkezésünkre álló adatok alapján azt mondhatjuk, hogy valamennyi szomszédos ország, de különösen Románia, Horvátország és Szerbia-Montenegró esetében az ott élő magyar nemzetiségűek számának csökkenésében a migráció valóban nem elhanyagolható szerepet játszott. Ha pedig ez így van, akkor fel kell tenni a kérdést, hogy mi a fontosabb, a támogatandóbb - ragaszkodni egy követendő, de a maga teljességében megvalósíthatatlan koncepcióhoz s ezzel olyan országokba "irányítani", de talán azt is mondhatnánk, hogy szándéka ellenére kényszeríteni a migrálni szándékozó magyar nemzetiségűeket, ahol identitásuk megőrzésére intézményi vonatkozásban még annyi lehetőség sincs, mint abban az országban, ahol jelenleg él. Vagy pedig kiépítjük azokat a csatornákat, amelyek a migrációs döntést nem teszik véglegessé, visszavonhatatlanná vagy, ha mégis, akkor miután az útnak induló Magyarországra vándorol megmarad magyar nemzetiségűnek. S ez nem jelent mást, mint annak tudomásul vételét, hogy az, aki gazdasági vagy egyéb törekvéseitől vezetve migrálni akar, az előbb vagy utóbb elindul s, amennyiben a szándék már megmásíthatatlan, akkor az Magyarországon valósuljon meg. Abban az esetben tehát, amennyiben megteremtjük azokat a lehetőségeket, amelyek a Kárpát medencében a közel fél évszázados elzártság után a magyarok számára zökkenőmentesen biztosítják az "itt dolgozom - otthon élek" feltételeit, akkor a jelenleg feloldhatatlannak látszó ellentmondás nagyrészt felejthetővé válik. Ehhez természetesen arra is szükség van, hogy ne doktrinér módon viszonyuljunk a "saját szülőfölön való boldogulás" hangoztatott elvéhez. Nem is beszélve arról, hogy ezt a szépen hangzó elvet az éppen migrálni készülők a "nincs rátok szükség", "ide ne gyertek" szinonimájának tartják. Rossz stratégiának tartjuk a Kárpát medence országaiban elő magyarok Magyarországra történő koncentrálását. De ennél még rosszabbnak, ha abból a feltételezésből, hogy ha mi megnehezítjük, gátoljuk a magyar nemzetiségűek áttelepedését, akkor azzal a "szülőföldön maradás" elvét erősítjük. Természetesen semmi biztosíték sincs arra, hogy az a magyar nemzetiségű, aki Magyarországra vándorolt, az itt is fog élni, de a szükségtelenül megnehezített bürokratikus ügyintézés a kérelmezőt csak arról győzi meg, hogy ne itt, hanem más országban próbál "szerencsét".

Végezetül már csak annyit, hogy az elmúlt tízegynéhány év gyakorlata egyértelművé tette, hogy:

  • A hazai népesedési folyamatok s ezzel összefüggésben a gazdasági élet, valamint a szomszédos országokban élő magyar nemzetiségűek számának alakulása szempontjából nem elhanyagolható, hogy - a lakosság demográfiai, szociológiai jellemzőihez viszonyítva - a hozzánk érkezők milyen folyamatokat erősítenek, gyengítnek vagy semlegesítenek.
  • A hiányzó migrációs-politikai stratégiát sem a parlamenti pártok külpolitikai alapelvekkel kapcsolatos konszenzusa, sem a ki- és a bevándorlással kapcsolatos jogszabályok nem helyettesíthetik.
  • A ki- és a bevándorlással összefüggő feladatok, valamint a migráció szerepének társadalmi folyamatokban játszott szerepének megítélése még abban az esetben sem rendőrségi kérdés, ha annak megoldásában a rendőrségnek és a határőrizeti szerveknek fontos szerepük van.

Az eddigiekben megfogalmazottaknak megfelelően a kialakításra váró hazai migrációs-politikai stratégiának meg kell felelnie:

  • az egyének szabad mozgására vonatkozó legáltalánosabb nemzetközi elveknek, a menekültekkel kapcsolatos kötelezettségeinknek,
  •  Magyarország érdekeinek,
  • a szomszédos országokban élő magyar nemzetiségűek migrációs törekvéseinek, vagy éppen ellenkezőleg migrációs törekvéseik mérséklésének,
  • az I. világháborút követően a mai ország területéről, illetve az elcsatolt egykori országrészekről kivándorolni kényszerült magyar állampolgárok és leszármazottjaik törekvéseinek,
  •  a huzamosabb ideig külföldre vándorló, illetve a visszavándorló magyar állampolgárok érdekeinek és
  • az Európai Unió e kérdésben elfogadott szabályozásának.

A migrációs-politikai szempontból meg kell határozni, hogy hogyan viszonyuljunk:

  • a szomszédos országokban élő helyben maradó és Magyarországra vándorló magyar nemzetiségűekhez,
  • a világ bármely országában élő magyar állampolgárokhoz, illetve
  •  a világ bármely országában élő magukat magyarnak (is) valló helyben maradó illetve Magyarországra vándorló személyekhez.

(Ezen kérdéskörön belül külön meg kell vizsgálni a magyar állampolgárságuktól megfosztott személyekkel kapcsolatban elfogadott törvényt s annak gyakorlati megvalósítását.)

Az országot érintő vándormozgalom szereplőinek döntő többsége, mint arról már korábban szó volt, a szomszédos országokban élő magyar nemzetiségűek közül kerül ki, ennek ellenére migrációs törekvéseik megítélése választási ciklusonként változik. Nem megnyugtatásként, de nemcsak velük kapcsolatban nem alakult ki eddig valamiféle közösen vállalható, parlamenti választásoktól független hosszú távra szóló elképzelés, hanem az országból különböző időszakokban eltávozottakkal kapcsolatban sem. Éppen ezért a fentieket még kiegészítjük azzal, hogy olyan nemzeti érdekeinket figyelembe vevő migrációs-politikára vagy migrációs-politikai stratégiára van szükség, amely pártpolitikai meghatározottságoktól és választási ciklusoktól független.[7]

A kialakításra váró magyar migrációs-politikai stratégiának értékorientáltnak kell lennie, azaz elő kell segíteni mindazok Magyarországra vándorlását, akik rövid és hosszú távon pozitív szerepet játszhatnak a magyar társadalom, kultúra, gazdaság stb. új feltételeinek kialakításában, az ország európai integrációjának minél zökkenő mentesebb megvalósulásában.

Nem lehet azonban figyelmen kívül hagyni - függetlenül attól, hogy a migráns magyar származású-e vagy sem - a magyar lakosság befogadó készségének szintjét, külföldiekkel kapcsolatos toleranciájának határát. Azt, hogy az összlakossághoz viszonyítva hol van a határ a bevándorlók még elviselhető és már elviselhetetlen százalékos aránya között nem lehet pontosan megállapítani. Magyarország esetében 1980-ban ez az arány csupán 0,01 százalék volt. Jelenleg ez az érték már az 1 százalékot meghaladta s ezt a korábbi hazai helyzethez viszonyítva jelentős elmozdulásnak tekintjük.

A migrációs-politikai stratégiának tehát nemzeti konszenzusra kell támaszkodnia annak érdekében, hogy a majdan velünk együtt élők etnikai, nem, iskolai végzettség és foglalkozás szerinti összetétele, össznépességhez viszonyított aránya ne újabb feszültséget indukáljon, hanem az ország és az itt élők érdekeit szolgálják. Tudomásul kell venni, hogy olyan migrációs politikai koncepciót, amely nem találkozik az itt élők többségének egyetértésével (tehát még véletlenül sem csak a parlamenti pártok képviselőinek véleményére gondolunk), még abban az esetben sem szabad elfogadni, ha az ellentmond azzal a törekvéssel, amelynek érdekében az eddigieket megfogalmaztuk.



* A tanulmány a Nemzeti Kutatási Fejlesztési Alapítvány 5/0084/2002. számú projekt támogatásával készült.

[1] A bevándorló státuszúak döntő többsége a magyar állampolgárságot szeretné megkapni. Az egyéb státuszúak életstratégiájából általában ez az elem hiányzik. Közülük kerülnek ki a vegyes tulajdonú, a külföldi érdekeltségű intézmények, vállalatok, bankok, üzemek és különböző cégek tulajdonosainak egy része, s azok is, akik külföldi munkavállalóként hosszabb-rövidebb ideig az országban dolgoznak.

[2] Az elemzésben a 1990-es években részeire esett Csehszlovákiát, Jugoszláviát és a Szovjetuniót még “egységesnek" tekintjük. 10 százalék az Európai Unió tagállamaiból érkezett. Az észak-amerikai kontinens államaiból érkezettek aránya a három százalékot sem érte el. A még fennmaradó mintegy 17 százalékon pedig a világ többi országából érkezők osztoztak.

[3] Ez az arány a környező országok esetében a 30 százalékot alig haladta meg.

[4] Arányait tekintve a bevándorló státuszhoz a legkövetkezetesebben a szomszédos országokból érkezők ragaszkodtak. Közülük az elvándorlók aránya 0,7 százalék volt.

[5] Természetesen a magyarok száma több, mint amennyit évtizedről évtizedre a népszámlálások alapján ki lehet mutatni, de hogy mennyivel, azt pontosan már nem tudjuk megállapítani.

[6] Azokban az esetekben, amikor az új népszámlálás adatai még nem álltak rendelkezésünkre az előző népszámlálás adatait vettük figyelembe. Ennek következtében a szomszédos országokban élő magyarok jelenlegi száma kevesebb, mint 2.489.528.

[7] Az USA-ban évente 140 000 bevándorlási engedélyt adnak ki. Azokat a kritériumokat, amelyek alapján jelöltek elsőbbséget élveznek lásd a www.usembassy.hu honlapon.