nyomtat

megoszt

Elrabolt esztendők (1956-1964)
GAZDA FERENC
Bútorgyár a Martinuzzi-kastélyban

Bútorgyár a Martinuzzi-kastélyban

Tavasz végén az idősek kivételével a sárga pavilonból valamennyiünket átvittek a régi börtönépületbe, az ún. II. pavilonba és ott nagy cellákba, termekbe helyeztek el. Ez az egész épület a gyárhoz tartozott és csak a gyárban dolgozó rabok „laktak” itt. A termek ajtaja nem volt bezárva, a fegyencek egyik teremből átmehettek a másikba. Itt is voltak ugyan kis cellák, de azok üresen álltak.

Az épületet Martinuzzi György építette a XVI. század közepén, az önálló Erdélyi Fejedelemség megteremtésének viharos időszakában. Szomorú története volt, sokszor cserélt gazdát, de ami elszomorítóbb és emlékezetes maradt, hogy már Apafi Mihály börtönnek használta, ide záratta be ellenfeleit. Végül az Erdélyi Főkormányszék kérésére II. József börtönné alakíttatta át 1786-ban, s azóta is börtön. Itt fejezte be szomorú életét 1862-ben Rózsa Sándor is. Mikor a tárgyalás után a Securitate fogdájából átszállítottak Szamosújvárra, az akkori politikai tiszt, Vomir, aki — mint már említettem

— egyik csoporttársamnak a tiszti iskolában évfolyamtársa volt, azzal biztatott, hogy mind Rózsa Sándor sorsára jutunk. A rabok sorsa, a bánásmód a szamosújvári börtönben aszerint változott, hogy milyen volt a hatalom. Feljegyezték: a múlt század harmincas éveiben annyira laza volt az ellenőrzés, hogy a rabok a börtön falai között még pénzt is hamisítottak. Azt hiszem, a legkegyetlenebb szakasz a kommunista diktatúra korszakában volt.

Mikor kivittek munkára, nem kérdezték, akarok-e dolgozni vagy nem, s azt hiszem, másokat sem kérdeztek meg. A kettes pavilonba átterelt rabokat kivétel nélkül mind beömlesztették a bútorgyárba. Erre azért volt szükség, mert a szabadlábra helyezésekkel nagyon megcsappant a dolgozó fegyencek száma.

A gyár kombináltszoba-bútort állított elő, elég kezdetleges körülmények között. Egy szobaberendezés egy kombinált-szekrényből, kihúzható asztalból, négy töltött székből, egy kétszemélyes rekamiéból és egy toalett-tükörből állt. A bútor nagyon népszerű volt, tartós, szerényebb, kisebb lakással ren-delkező családok szívesen vásárolták. 1964-ben, szabadlábra helyezésem után, több családban találkoztam e szobaberendezéssel.

A gyárban egyetlen modern gép sem volt. Kisipari eszközökkel és technikával folyt a munka. A furnért az asztallapra hagyományos módon enyvezték rá, éspedig: kézzel ráragasztották az asztallapra, vastag deszka közé tették, amelyet kéthárom vastag hevederrel átfogva bakba helyeztek, a végeknél a hevedereket facsavarral összeszorították, s két-három napig, amíg megszáradt, a bakban hagyták. A lábak enyvvel bekent gömbölyű felületére még kezdetlegesebb módon, egyszerűen csupasz kézzel simogatták, szorították rá a furnért. Az ilyen rudimentális, kezdetleges munkának az volt az átka, hogy a furnér nem ragadt egyenletesen a laphoz, s amikor a sellakot a fényező kezdte rádolgozni, feltáskásodott. Ezt természetesen vissza kellett ragasztani, megszárítani stb. Mindez a fényezőt hátráltatta munkájában, a norma teljesítésében. A gyár vezetősége mit sem törődött ezekkel a nehézségekkel, a fontos az volt, a munka menjen, hiszen a munkaerőt olcsón kapta a börtönből. Mert jól meg kell jegyezni: a gyár külön intézmény volt.

Ottlétem alatt, 1963 őszén nagyot lépett előre a gyár és a termelés a technikai modernizálás útján. Ekkor ugyanis kapott a gyár egy osztrák gyártmányú, Mihoma márkájú, hőenergiá-val működő furnérozó gépet. Üzembe helyezése után azt a mennyiséget, amit eddig egy hét alatt vontak be furnérral, a Mihoma — mert a keresztségben a rabok ezt a nevet adták neki

— 24 óra alatt végezte el, és milyen óriási minőségi különbséggel: a feltáskásodás minimumra csökkent. A lábak furnérozásának technikájában is előrelépés történt. Egy ügyes ploieşti-i kőolajipari karbantartó lakatos több társával vas matricákat készített, amelyek ugyancsak hőenergiával működtek, és gyorsan enyveződött rá a furnér a lábra.

Engem az első pillanattól a fényezőműhelyben, az asztallapok fényezéséhez osztottak be. Az asztalnak a lap volt a legigényesebben fényezendő darabja, és a legnagyobb fizikai erőkifejtést igényelte. Egy asztallap két fél lapból áll. A fényezés technikája és technológiája egyszerre négy fél asztallap fényezését tartotta leggazdaságosabbnak. A fényezés abban állt, hogy egy fényezőlabdával bizonyos réteg sellakot rá kellett dolgozni a lapokra. Azért állítottak be négy fél asztallapot, mert az első réteg után a következő lakkréteget csak egy bizonyos mértékig száraz rétegre lehetett gazdaságosan rákenni. Amikor a fényező mind a négy lappal végzett, az első megszikkadt már annyira, hogy a következő réteg lakkot kenhette rá.

Fényezni nem a mesterek tanítottak be, hanem a fényezés technikáját ismerő, már gyakorlattal rendelkező fegyencek. Mindenki maga készítette rongydarabokból a fényezőlabdát, kapott egy literes üveget a sellaknak és habkövet a pórusok betömésére. A fényezést ismerő fegyenc elmagyarázta a fényezés technikáját, bemutatta gyakorlatban. Ennyi volt a tanulás. Kezembe vettem a labdát, és elindultam. Igaz, egyszer Cătană mester is asztalomhoz jött, kivette kezemből a labdát és tíz percig járatta a már majdnem kész lapokon, s közben azt magyarázta, hogy fényezésből kint meg is lehet élni. „Nekem van foglalkozásom, tanár vagyok — mondtam —, abból szeretnék megélni.” Voltak még mesterek, akik hátratett kézzel csak sétáltak a műhelyben, soha rá sem tették kezüket a munkaeszközre. Ilyen volt például Stef, magas, derék ember, aki soha nem szólt a fegyencekhez. Ezzel szemben volt egy idős, alacsony, aszott képű mester, a nevét elfelejtettem [Pinteának hívták — a szerk.], az tele volt gonoszsággal, kötözködött, hogy lassan dolgozom, pedig a normát mindig teljesítettem és minőségi munkát végeztem. Egy idő után a másodszori fényt, később pedig a harmadik, vagyis utolsó fényréteget kentem rá az asztallapokra.

Milyen volt a fegyelem a gyárban? Kezdetben a munkahelyet elhagyni nem volt szabad, csak a szükségletek végzésekor, s ezt is jelenteni kellett a munkahelyen szolgálatot teljesítő börtönőrnek. A munkahelyen egyébként nem mesterek ügyeltek fel, hanem a fegyőrök. A rabok között is voltak megbízottak, akik nagyobb mozgási szabadsággal rendelkeztek, mint mi, páriák, akiknek csak dolgozni volt szabad. A műhelyek közti érintkezést ők bonyolították le. Ezt a funkciót töltötte be Filip, fiatal, mozgékony fegyenc, civilben újságíró. Az utasítás az volt, hogy bármilyen, a műhelyen kívüli feladat végrehajtására szaladni kell, nem lépésben menni. Hát persze, azért nem vettük szentírásnak az utasításokat, ha kezdetben be is tartottuk, később lazítottunk. A műhelyben a munkatársakkal folytatott beszélgetés szintén románul folyt, de az is csak az elején, később már anyanyelvünket is merészeltük használni minden további nélkül, ha négyszemközt voltunk. A fegyelem megszegőivel szemben alkalmazott megtorlások híre mint elrettentő példa járt szájról szájra a gyár rabmunkásai között.

Egyszer azt a hírt suttogták a rabok, hogy Mihalcea százados, a gyár igazgatója, agyba-főbe verte a gyárban dolgozó Barbaş nevű fegyenc mérnököt. Barbaş állami díjas bukaresti vegyészmérnök volt a fa szakmában — hogy miért volt elítélve, és miért, mi okból verte meg Mihalcea, nem tudtuk. A rettenetes verés híre mint futótűz terjedt el a gyárban. Mindnyájan megrettentünk. Azért volt megdöbbentő ez, mert ebben a periódusban már fel volt függesztve a verés, csak az elkülönítőbe zárással büntettek. Szerencsére a gyárban dolgozókra nézve a verésnek nem volt következménye.

Abban a műhelyben, ahol én dolgoztam, a fegyőri feladatot legtöbbször egy Bíró nevű magyar börtönőr töltötte be. Alacsony, negyven év körüli, enyhén barna, rövidre nyírt bajuszú férfiú volt. Többször eljött a munkapadhoz, és szóba állt velem, kezdetben románul, később magyarul, személyemre vonatkozó adatok után érdeklődött.

Nem könnyű munka a fényezés; a grundolásnál, az alapozásnál jól meg kell nyomni a labdát. A nyomáshoz pedig erő kelletik. A műhelyben a pác, szesz és sellak párolgása a levegőt állandóan fertőzi. Mi fényezők ezt a fertőzött levegőt lélegeztük be. Nem tudom, micsoda humanizmus vezette a gyár vezetőségét, hogy a munkatörvényben a mérgezett leve-gőben dolgozó munkások számára előírt antidótumot, a napi fél liter tejet a raboknak is adta. No de néhány hónap után, azon a címen, hogy nincs tej, megvonták.

A mérgezett levegőnél veszélyesebb volt az, hogy a kézen a bőr meggombásodott. Ez a bőrbetegség abban nyilvánult meg, hogy a bőr hámrétege állandóan száradt, kis kerek, fehér foltok jelentkeztek a tenyér és az ujjak belső felületén, majd a bőr felpattogzott s ezeken a felületeken lehámlott. Még most sem tűnt el a jobb kezemről teljesen, pedig különböző kenő-csökkel kezeltem. Nemcsak én, mások is felszedték ezt a bőr-gombát, hogy mindig emlékeztessen a szamosújvári börtön bútorgyárában a fényezésre.

Abban a műhelyben, ahol én fényeztem, nem messze munkaasztalomtól dolgozott Bereczki András csoporttársam, aki letartóztatása előtt a Bolyai Tudományegyetemen agrárgazdaságtant adott elő és az Akadémián mint főkutató dolgozott. 1957-ben, a tárgyalás után nem engedték, hogy szót váltsunk, úgy elkülönítettek egymástól, hogy csak hat év után, 1963 nyarán beszélgethettünk. Ő is megjárta Piteşti kegyetlen börtönét és Dést, Piteşti-en vérhasban nagybeteg volt. A börtön minden nyomorúságát átvészelve, most jó színben és jó erőben fényezte az asztallábakat Walter Roth brassói szász fegyenccel együtt. Egy nagy, kör alakú szerkezetre rátettek 12—18 lábat, és azt forgatva grundolták, azaz kenték a lábakra az első sellakréteget. Nem volt igényes munka. Szerencséje volt, sem a mesterek, sem a fegyőrök nemigen mentek ellen-őrizni. Állandóan beszélhetett németül Rothtal, gyakorolhatta a nyelvet.

Ha Bereczkire néztem, eszembe jutott Michelangelo a fa-lanszter-jelenetben Az ember tragédiájából, amint odatették széklábakat csinálni. Michelangelo lázadozott, módosítani és díszíteni szerette volna a széklábakat. Tréfálkoztam vele, s mondtam Bandinak: „Kérjed te is, engedélyezzék, hogy még szebbé varázsolhasd a lábakat.” Nagyon komoran elutasított: „Ne gúnyolódj, Feri bátyám.”

Minden bölcs fegyenc megtanul hallgatni a börtönben, ő kinn, a szabad életben is zárkózott volt, közéleti kérdésekben erős önfegyelmet kényszerített magára, kissé pesszimizmusra hajlott. Önálló gondolkodására vallott az, hogy volt különvéleménye, véleményét általában a pragmatizmus, a hasznosság koordinátái között fogalmazta meg, és bizonyos primordiális gazdasági tényezők összefüggésében elhanyagolhatónak tartott olyan faktorokat, amelyek adott pillanatban döntővé válhatnak.

Közöttünk ő volt a legszorgalmasabb nyelvtanuló. Két nagy világnyelvet: a németet és az angolt a börtönben tökéletesítette, valósággal a szenvedélyig vitte a nyelvtanulást.

A rendszernek, a hatalomnak a bűne, hogy nyelv- és szaktudását nem tudta a szabadulás után sem értékesíteni, hogy abból a közösségnek is haszna legyen. Neki talán annyit róhatok fel gyengeségként, hogy nem volt elég bátorsága kilépni a porondra és tudását másokkal is megosztani.

A fényezésnél dolgozott egy nagyon kedves bukaresti építészmérnök, Silviu Dimitrovici, talán a legintelligensebb nyelvtanuló, akivel a börtönben valaha is találkoztam. Érzékeny lelkű, olvasott, művelt mérnök volt, harminc év körüli, magas, bukovinai származású férfi. Tökéletesen beszélt németül, angolul, oroszul és a börtönben Banditól, de főként tőlem, megtanult magyarul is. Emlékszem, ilyen ellentétes értelmű határozószókra figyelt fel a mi beszédünkben, mint „bezzeg”. Kikérdezett felőle, sok példát kellett mondanom, hogy használatát begyakorolja. Velem szemben asztallapokat fényezett ő is, magyarul társalogtunk, ahogy a körülmények engedték. A könyvtárban — úgy emlékszem — hat kötet magyar könyv volt összesen, köztük a Robinson. Dimitrovici kikölcsönözte, elolvasta, s örömmel újságolta, hogy megértette. Nős volt, két gyermek apja. Egy berlini küldetése alkalmával sikerült átrándulnia Nyugat-Berlinbe. Onnan felhívta feleségét, és bejelentette szökését. A felesége elment a Securitatéra és jelentette az ügyet. Azok egy újabb beszélgetést szerveztettek, s a felesége sírással és más érvekkel meggyőzte, hogy térjen haza, a Securitate pedig megígérte, hogy nem vonják fe-lelősségre. Mikor megérkezett Bukarestbe és a repülőgépből kiszállt, azonnal letartóztatták és 25 évi nehéz börtönre ítélték hazaárulásért. Együtt szabadultunk a szamosújvári börtönből. Utóbb arról értesültem, hogy öngyilkos lett. Nagyon megdöbbentett a sorsa. Egy beszélgetésünkre emlékszem vissza, amelyet a kommunista morálról folytattunk. Meggyőződéssel fejtegette, hogy kommunista morál, humanizmus nincs, mind hazugság — egy van csak: a rendszert és a hatalmat minden eszközzel fenntartani, s ennek érdekében mindent fel lehet használni.

A fényezőknél dolgozott Komáromy is, kezdetben az asztallapoknál, innen a mester áttette előbb az asztallábakhoz, később a kárpitosokhoz, huzatot varrni.

Egy időben a kész bútorok raktárba szállításához osztották be. Nehéz munka, nem neki való — gondoltam. A Kolozsvárról jött minőségellenőr és a gyár főmestere által átvett bútordarabokat vállon kellett a raktárba, jó száz méterre szállítani, és útközben letenni nem lehetett. Jóska panaszkodott, s igaza volt. Egy idő után baleset is érte. A kombinált-szekrényt négyen vitték, négy ugyanolyan magas rab. Ha egyszerre léptek és egyik sem spekulált, hanem becsülettel emelt, nem volt lehetetlen elvinni. De a rab, a katona s a diák mind spekuláns. Egy alkalommal a teher egyenlőtlen eloszlása következtében rá túl nagy teher esett, s a dereka megroppant. Ezzel megszabadult a szállítástól, de hosszú ideig fájt a dereka. Így került vissza a kárpitosokhoz.

Ebben a műhelyben fényeztek még a „Fekete-templom csoportból” az említett Walter Rothon és Szegedi Reineren kívül Zappe András, temesvári orvos, Fabritius, brassói fiatal mérnök, Moldovan (szász neve Sponer) kolozsvári egyetemi hallgató, talán még Perţa (szász nevén Reissenberger), medgyesi orvos, rövid ideig Dávid Gyula, egyetemi tanársegéd Kolozsvárról, Hőnig, üvegcsiszoló, Ráduly István, római katolikus pap, Rocska Gyula, nagyváradi középiskolás diák és még sok magyar és román fegyenc.

A gyárat 1963-tól nagyon fejleszteni kezdték. Új készáruraktárt építettek az udvarán, a kapu közelében. Magam is megfordultam benne, néhányszor minket, fényezőket is kiparancsoltak az átvett bútorokat raktárba szállítani. Nagy befogadó tere volt a raktárnak, több vagon bútor befért. Nem tudom, igaz-e, a raktárt egy marosvásárhelyi rab mérnök vezette, nevét elfelejtettem, de azt észben tartottan róla, hogy I.

Mihály király osztálytársa volt abban a speciális gimnáziumban, amelyet Mihály király apja, II. Károly szervezett, hogy fia megismerkedjék az ország népének fiaival, románokkal és a kisebbségiekkel.

A gyár udvarán állt egy, még az első világháború előtt épített nagy pékség. Azt mondták róla, hogy hajdanán még Szamosújvár város lakosainak is itt sütötték a kenyeret. Ezt az épületet felrobbantották és a téglát velünk hordatták el egy másik helyre, mert az új műhelyek ebbe az irányba terjeszkedtek. Persze, ezt a hordártevékenységet a napi tízórai munka után iktatták be.

A gyár továbbfejlesztése lassan haladt, de azt tudomásunkra hozták, hogy egy-két év múlva áttérnek a nitrolakkal való fényezésre. Egyes műhelyekben már megkezdték a megfelelő technológiai berendezések szerelését, a csöveket, amelyeken folyik a meleg nitrolakk és mestereket küldtek más bútorgyárba, ahol az új technológiát már bevezették. A lebontott pékség közelében megkezdték az új részlegek építését. Töprengtünk magunkban, vajon az új gyárban az új technológiával, a nitrolakkal mi fogunk-e dolgozni.

Mindaz, ami a gyárban látható volt, 1963-tól kezdve azt mutatta, hogy a börtönnek nagy tervei vannak vele. Hogy engednének minket a büntetés letöltése előtt haza? Ki fog dolgozni, ha a politikai fegyenceket szabadlábra helyezik egy általános amnesztiával? Így beszélgettünk, remény és reménytelenség között vergődve. Persze, a kérdések nagyon is szónokiak voltak, és semmi közük nem volt a gyár fejlesztéséhez. A mi ügyünk politikai kérdés volt, a gyár fejlesztése pedig gazdasági.

A gyár igazgatója Mihalcea, magas, izmos, bajuszos, századosi rangban lévő politikai tiszt volt. Jót nem hallottam róla, a gyárban előttünk dolgozók azt mondták, minden kis hibáért veréssel büntette a dolgozó rabokat. Amikor bennünket kivittek dolgozni, a hatalom a testi fenyítésnek ha nem is vetett véget, de nagyon szűk korlátok közé szorította. Egyetlen testi fenyítésről tudtam, Barbaş mérnök említett megveréséről.

Amikor 1963-ban bevittek a bútorgyárba dolgozni, úgy emlékszem, a gyűlölt Istrate már nem volt a börtön aligazgatója. Azt beszélték, hogy az 1958-as börtönlázadás után mint kompromittált belügyi tisztet áthelyezték Szamosújvár város néptanácsához. Valószínű, hogy ez igaz volt, mert sem a gyár, sem a börtön területén sohasem mutatkozott. Ellenben Mihalcea gyakran megjelent, mindig egyenruhában, Kegyesnek, a gyár főmesterének társaságában. A mi műhe-lyünkbe, a fényezőkhöz ritkán jött. Inkább az új építkezéseket látogatta, egész csapat mester kísérte, ott feszengett Pintea, Cătană, Ştef, egy testes mérnök, aki a szakmai tanfolyamon technológiát tanított, a kicsi aszott képű mester [Sztranyiczki

— a szerk.] és Bíró, a fegyőr.

A börtön 1963-ban új parancsnokot kapott, egy Alexandrescu nevű őrnagyot, akiről a jól tájékozottak úgy tudták, hogy Craiovából helyezték Szamosújvárra. Megérkezése után változásokat léptetett életbe. Az első, amit érzékelhettünk: egy fokkal civilizáltabb lett a bánásmód, és az elnyűtt szalmazsákokat kicserélték. A börtön udvarának egy félreeső zugában szalmakazal állt, körülötte húsz-huszonöt rab tömte keményre a szalmazsákokat és varrta körbe, mint a matracot. Legalábbis a mi cellánkba friss szalmával tömött, új matracokat adtak.

A kettes pavilonban a dolgozó rabok cellái nem voltak zsúfoltak, legfeljebb két ágy volt egymásra helyezve, két sorban. Középen szélesebb vagy szűkebb térköz, a terem nagyságától függően.

A belügyminisztérium börtönügyekkel foglalkozó vezérigazgatósága a fegyenceknek a gyárban tízórás munkanapot írt elő, amely reggel hat órakor kezdődött és délután öt órakor fejeződött be. Rendkívül sok volt ez nekünk, évekig zár alatt tartott, gyenge fizikumú raboknak. Délben egyórai megszakítás volt, ebédidő. Az ébresztő öt órakor volt, hat óráig öltözködés, ágyösszevetés és reggelizés; hat óra előtt néhány perccel indulás a műhelybe. A vacsorára készített ételt reggel kaptuk, a reggelit viszont este. Ezt a cserét azért vezették be, hogy a munkát ebédig jobban bírjuk, lévén a vacsora tartalmasabb, kalóriadúsabb, mint a reggeli.

A gyárban dolgozók kapták a rendes turtoi-adagot és 250— 300 gramm kenyeret. Az ebéd is kiadósabb volt, sűrűbb, zsírosabb, talán valamivel több, mint a cellarezsim. Különben ugyanazokból az élelmiszerekből főzték, mint azokét, akik cellarezsimen voltak.

A takarodó este tíz órakor volt. Ringatás nélkül aludtam el, öt órakor pedig ébresztő nélkül pattant fel a szemem. A munkanap után, ha nem adódott valami „kaszárnya-munka”, mindenki pihenhetett az ágyon fekve, vagy szabadon foglalkozhatott saját dolgaival, sőt olvashatott is. Magam legtöbbször olvastam vagy beszélgettem a más osztályon dolgozó barátokkal. Rendszerint a napi dolgokat idéztük emlékezetünkbe és kommentáltuk.

Ameddig a gyárban dolgoztam, elolvastam: G. Călinescu Enigma Otiliei (Otília titka); Nicolae Filimon Ciocoii vechi şi noi (Új és régi csokojok. Csokoj = felkapaszkodott); G. Ibrăileanu Adela (Adéla) című regényét; Panait Istrati Ciulinii Bărăganului (Bărăgani bogáncsok); Alexandru Vlahuţă Novelláit, egy kis válogatást magyar fordításban az író elbeszélései közül; a kötet egyike volt a könyvtárban található hat magyar nyelvű műnek. Elolvastam Nicolae Milescu Spătarul Jurnal de călătorie în China (Kínai útinapló) című könyvét. Ezt a könyvet különös érdeklődéssel vettem kezembe, mert ez volt az első részletes leírás legközelebbi ázsiai rokonainkról, a vogulokról (manysik) és osztjákokról (hantik), s egyben az első mű, amelyet a régi Kínáról olvastam. Csak Milescu Spătarul után került kezembe és olvastam Marco Polo híres velencei utazó XIII. századi utazását. A mű olvasása közben megfogamzott bennem a gondolat, hogy szabadlábra helyezésem után magyarul közzé fogom tenni. Tervem megvalósításáról azonban le kellett tennem. Sok nehézséggel találtam szembe magam: nagyon kevés volt a fizetésem, albérleti lakásom teljesen alkalmatlan volt tudományos munka végzésére, munkahelyi elfoglaltságom igen terhes, túlóráznom kellett s ezeken kívül még voltak más akadályok is. Tudomásul kellett vennem, hogy a tudomány művelését is csak megbízható, hit-hű párttagoknak tartotta fenn a pártállam. Tudományos munka, kutatás iránti ábrándjaimról tehát végleg lemondtam. Éppen ezért öröm töltött el, amikor 1979-ben láttam a könyvkereskedés kirakatában Nicolae Milescu Spătarul Kínai útinaplójának magyar kiadását Sombori Sándor fordításában és gondozásában. Volt időm, a börtönben végigbújtam az egész művet. Már nem jut eszembe a román fordító neve, de annál nagyobb volt az örömem, amikor Sombori gondozásában és fordításában érdekfeszítő, összefüggő, könnyen olvasható, kimerítő jegyzetekkel ellátott könyvecskét vehettem a kezembe.

Attól kezdve, hogy dolgozni kezdtünk a gyárban, a politikai tiszt irányításával majdnem minden vasárnap volt újságolvasással egybekötött kulturális összejövetel. Ezeknek a gyűléseknek a fő célja az átnevelés volt, a szocialista eszmék, sikerek, célok ismertetése, azért felváltva mindenkit meghívtak. Néhány kulturális gyűlésen jelen voltam én is. Írtam, hogy egy gyűlésen könyvismertetéssel szerepeltem.

Egy gyűlésen Filip, az újságíró Cezar Petrescu Aurul negru (Fekete arany) című regényét ismertette. Amire visszaemlékszem, Cezar Petrescu a regényben a romániai kapitalizmus térhódítását és a parasztság proletarizálódását, elnyomorodását mutatja be. Egy ősi hagyományai között élő falu határában petróleumot találnak. A falura rávetik magukat a hazai és külföldi tőkések, a parasztoktól felvásárolják a földet. Ők a kőolaj kitermelésénél keresnek munkát, másokat is ide csal a jobblét utáni vágy. De csakhamar meg kell győződniük, hogy nem fizetik meg munkájukat. A kőolajkitermeléssel együtt járó olajfolyások kilométereken tönkreteszik, fekete olajjal bepiszkítják a hajdani szép termőföldeket. Az idegen tőkések és a velük összejátszó család körében azonban konfliktus robban ki, minek következtében felrobbantják a petróleumipari berendezéseket. Konklúzió: a tőkések embertelenek, csak a harácsolás vezeti őket, útjukat pusztítás, nyomor, erkölcsi bomlás kíséri. Magam a regényt nem olvastam, de Filip is-mertetéséből ennyi megmaradt.

Felszólítottak, szóljak hozzá a könyvismertetéshez. Mit mondjak? Nem voltam közgazdász. Nem tudtam, hogy szedjem össze gondolataim. Azt mondtam, társadalmi ellenőrzés alá kell vonni a tőkét. Tudtam, hogy nagy hülyeséget mondok. Akkori felkészültségemmel úgy ítéltem meg a hazai gazdasági rendszert, hogy az nem más, mint államkapitalizmus. Biztosan nem tudtam, hogy a közgazdaságtanban ilyen fogalom létezik-e. Azt viszont tudtam, hogy a marxista szakemberek gúnyolódásnak vették, ha a hazai gazdasági rendszerre rámondta valaki az államkapitalizmus megnevezést. Ez volt második nyilvános szereplésem a börtönben.

A Fekete arany című regénnyel összefüggésben lezajlott kapitalizmus-vita után nem sokkal levetítették a gyárban dolgozó raboknak a Lupény 29 című román filmet. A mai felnőtt nemzedék jól ismeri témáját és cselekményét is. Nem tartozik rám a film művészi minősítése, de azt el kell mondanom, hogy rendkívül mély benyomást tett a tömegre és rám is. A történet érzelmileg nagyon megmozgatott mindenkit, kivétel nélkül minden rab pálcát tört a kormány fölött, amely kegyetlenül vérbe fojtotta a bányászsztrájkot. A film elérte célját mind a „tőkés—földesúri” román rendszer elítélésében, mind pedig abban, hogy felébresztette a büszkeséget a hazai szocialista filmgyártás iránt. Napokon keresztül tárgyalták a műhelyben, hálótermekben. Azt hiszem, voltak beszervezett vélemény-begyűjtők is. Ami igaz, igaz: a film félreérthetetlenül hozta felszínre a gazdasági válság idején a munkanélküliséget, a bányászok küzdelmes életét, a sztrájkot és annak vérbe fojtását.

A kulturális gyűléseken mindig voltak beszervezett hozzászólók. Azok nemcsak hogy elmondták a hivatalos álláspontot, az ideológiának megfelelő tanításokat, hanem kérdéseket tettek fel. De akadtak önként jelentkezők is, akik önkritikát tartottak, mea culpáztak, bánták a rendszerrel szemben elkövetett bűneiket. Fogadkoztak, hogy hűségesek lesznek a rendszerhez, nem engedik magukat félrevezetni. Ezek a kulturális összejövetelek majdnem úgy zajlottak le, mint a párt-gyűlések. Egy Ştefănescu nevű, fekete képű, magas százados önkritikájára vagy inkább bűnbánó önpocskondiázására emlékszem: gyónta, hogy alaptalanul bírálta a rendszert és feletteseit — nem tetszett a szabad élet, most őrnagy lenne —, s azt mondta: méltán ítélték el. Egy egyszerű munkás, aki abban a műhelyben fényezett, ahol magam is, elmondta, milyen igazat mondanak a gyűléseken. Őt is félrevezették, de ezután lesz esze, még az apját is feljelenti.

Az átnevelés egyre jobban eltávolodott a proletár internacionalizmus szellemétől, átcsapott teljesen a nacionalizmusba. Ennek legerősebb megnyilvánulása volt egy Eminescu-em-lékünnepély, a költő halálának 75. évfordulóján. A megemlékezés szervezője és ünnepi szónoka egy Văcaru nevű moldvai ifjú tanár volt. Az ünnepség az udvaron zajlott le, vasárnap délelőtt, a gyárban dolgozó összes fegyencek részvételével. Pódiumot emeltek, a középre felállították Eminescu közismert diákkori portréját megnagyítva. Emberközelbe akarván hozni, az előadó rendkívül egyéni hangon és stílusban rajzolta meg a nagy nemzeti költő alakját, egyéniségét, ahogyan a román nép lelkében, tudatában él. Előadásában közvetlenül mint rokont, családtagot „Bădiţă Mihai”-nak szólította. Felolvasta néhány, nemzeti tudatot ébresztő versét, és gazdagon teletűz-delte idézetekkel, mindvégig hangsúlyozva azt, hogy a nagy zseni, hazafi életében nem részesült abban a megbecsülésben, amelyet megérdemelt volna.

Ebbe a nemzeti szellemben történő nevelési programba illeszkedett bele még két román film: Răsună valea (Visszhangzik a völgy) és Darclé. Az elsőt, amely a békási vízierőmű építéséről szólt, annak a párt által meghirdetett demagóg tervnek a keretében készítették és vetítették le nekünk, amely szerint rövid idő alatt a gazdasági és kulturális fejlődés útján utol kell érnünk, sőt meg is kell előznünk a nyugati fejlett országokat, még az USA-t is. Elismerem, sok szép tájat láttam a filmen és gyönyörködtem is benne. De láttam, hogy az ifjúság lelkesedését megnyergelő nagy nemzeti törekvésekbe beleszédült pártvezetés miképp hordatta „gúlához a követ”.

A Darclé film vetítésével a cél ugyancsak a román nemzeti öntudat és büszkeség ébresztgetése volt.

Az évek során kialakult rab önérzet sokszor nekem szegezte a kérdést: jól tettem-e, hogy kimentem dolgozni a gyárba? Miután szabadlábra helyeztek, egyesek meg is jegyezték, hogy én munkámmal az ellenséget támogattam. Lelkiismeretem megnyugtatására és mások megjegyzéseire is a válaszom az volt, hogy én 15 esztendei kényszermunkára voltam ítélve. Azt is hozzá kell tennem, hogy nem kérdezték meg, akarok-e dolgozni vagy nem, hanem vittek. A parancsnokság utasításainak nem teljesítése büntetéssel járt. Ezt nem vállalhattam és más sem vállalta. De voltak nekem más érveim is, hogy ne utasítsam vissza a munkát. A gyárban jobb és kalóriadúsabb volt az étel, és a bánásmód is valamivel emberségesebb, bár hangsúlyozom, a munka nagy részben kimerítette a kényszermunka kritériumait. Ami azonban mindennél fontosabb volt: levelezőlapot írhattam, és ha a normát teljesítettem, kaphattam csomagot. A munkával együtt járó mozgás a szabad leve-gőn és a szellem, a gondolat kiszabadulása az elszigeteltség-ből, bezártságból, megváltoztatta közérzetemet, sőt egészségi állapotomat is. Az epekrízisek fokozatosan kimaradtak.

Csomagot háromhónaponként kérhettünk. Három- vagy ötkilós csomagot küldhettek, a többletet a parancsnokság elkobozta. A csomagban lehetett kérni kétszáz cigarettát is. Én nem cigarettáztam, a kapott cigarettát szétosztottam és bizonyos szolgáltatásokat cigarettával fizettem. 1963-ban és 1964-ben háromszor írtam haza és három csomagot kaptam. Az alapvető élelem, amit kértem, kockacukor, száraz szalámi, keksz és valamiféle sűrített cukros citrom volt. A csomagot átvételkor a postás fegyőr bontotta ki, szúrópróbát csinált, a szalámit egy-két helyen elvágta, a cukrot kiürítette a tasakból, a cigarettát is kiszedte a csomagból, megnézegette, nem tar-talmaz-e tiltott dolgot. Elszedtek minden csomagolóanyagot, a csíkos zakóba ürítettek mindent, kockacukrot, kekszet, cigarettát, egy halomba. Micsoda megalázás!

Ne gondolja az olvasó, hogy a börtön parancsnoksága és a gyár igazgatósága az üzem rentabilitását pusztán az ingyenmunkára és a dolgozók nyers erejének a végsőkig való kihasználására alapozta. Nem, a rab munkások szakmai felkészültségét is igyekezett fokozni a munka termelékenységének növelése érdekében. Néhány hónap múlva nagy százalékát a dolgozó raboknak tanfolyamra vezényelték. Délutánonként, munkaidő után, tanfolyamot szerveztek, ahol a mesterek és mérnökök előadták a szakma elméletét, s a végén írásbeli vizsgát tettünk. Mikor szabadlábra helyeztek, igazolványt állítottak ki, és azt a szabaduló levéllel együtt kezünkbe adták. Ez az ún. „Dovada de absolvire” tartalmazta a munkahelyen szerzett képzettséget és a minősítést. Én például bútorfénye-zői vizsgát tettem. Ez az igazolás feljogosított arra, hogy ebben a szakmában alkalmazást kaphassak.

A gyárnak bizonyos számú szakképzett munkásra szüksége volt. A szakképesítő igazolvány alapján ezeket besorolták a Munkatörvénykönyv előírásai szerint a megfelelő kategóriákba és a fizetést aszerint utalták át a börtönnek, amely minket, fegyenceket munkára átadott. A rabok munkabérének töredékét kiszabadulásunkkor kiadták és ezzel vásároltuk meg a vasúti jegyet. Úgy emlékszem, én egyesztendei munkám után 70 lejt vettem fel.

Abban a periódusban, amikor minket kivittek a bútorgyárba dolgozni, ötszáz körül volt a munkások száma. Persze ez 1964-től állandóan változott a két-három hónaponként meg-ismétlődő szabadlábra helyezések következtében. 1964 végére politikai elítélt már nem is maradt, ugyanis a 411/1964-es Dekrétum értelmében mindenkit szabadlábra helyeztek. A gyárban 1964 második felétől már csak közbűntényes elítéltek dolgoztak.

Elmondtam sok mindent a gyárban munkával töltött több mint egy esztendőről. Szükségesnek tartom azt is elmondani, mit jelentett számomra a környezetváltozás. A cella embertelenségével, rossz, bűzös, évtizedek óta szellőzetlen, dohos levegőjével, izgága, beteges rabtársak bántó viselkedésével való állandó küzdelem teremtette feszültség megszűnt. Nagy nyomás alól szabadultam fel. Jólesett körbenézni a gyárudvaron és azon is túl, a Kis-Szamost kísérő dombvonulaton, mikor mentünk a műhelybe, és jöttünk vissza munka után a cellába. Jólesett látni az udvaron a feldolgozásra váró deszkarakásokat, a deszkaszárítót, a gépeket s mindenekfölött a kék eget felhőivel és a napot; hallani a műhely zaját, a kalapácsütéseket, a körfűrész visítását, a gyalu csoszogó hangját. Egy ilyen természetes zajban eltöltött nap után más volt élvezni a csend ritka pillanatait, mint a cella beteg csendjét. Otthonosságot varázsolt körénk valamelyik mester ide-oda szaladgáló kutyája is. Az új környezetet, a cellával szemben, emberinek tartottam.

Bútorkészítés... Azért használom a „készítés”-t a „gyártás” helyett, mert itt az emberi munkaerő volt az uralkodó, nem a gépi erő. A fenyőfa, amiből a bútor készül, ősidők óta az emberhez legközelebb álló, az ember civilizálódásában nagy szerepet játszó növényi anyag. A bútor elemi szükségletet elégített ki mindig. Ezért a bútort odaadó emberséggel készítették. Kádármester édesapám ősemberi viszonyulással közeledett a feldolgozandó fához és ugyanolyan becsben tartotta, őrizte szerszámait. Ilyen lelkülettel és gondolatokkal léptem át én is a műhely küszöbét. Nem volt ismeretlen előt-tem a fafeldolgozás, de a bútorkészítés sem, mert az öcsém asztalos volt.

A gyár vezetősége ellenségnek minősítve bennünket, a legszigorúbb büntetést helyezte kilátásba, ha nem az előírt minőséget termeltük, ha az anyag selejtté vált kezünkben, vagy ha a szerszámot tönkretettük.

Ez a rólunk táplált ellenségkép, előítélet, amikor az elvárt minőséget már előállítottuk, kezdett oszladozni a felügyeletet és szakmai ellenőrzést gyakorló személyzetben. A fegy-őrök szigora enyhült, a durva harag szelídebb színre váltott, és egyes mesterek, őrök el-elbeszélgettek velünk. A kezdeti gyenge minőség miatt támadt munkahelyi konfliktusok a vezetőséggel, mesterekkel fokozatosan elmaradtak. Ez nem jelentette azt, hogy a rabok szívvel-lélekkel dolgoztak, vagy hogy a fegyőrök a szabálysértéseket elnézték. A munka kényszerjellege is mindvégig megmaradt. Az adott körülmények között azonban a fő cél számunkra a megmaradás volt, az élni akarás pedig kialakítja, megkeresi az önvédelem lehetőségeit és formáit.

Minden rab mellé nem állíthattak őrt, a rab megtanulja a színlelés művészetét és felhasznál minden alkalmat arra, hogy éljen vele. Letartóztatásom előtt, a szocialista termelés első tíz esztendejében már minden munkás, tisztviselő ismerte a szólásmondást: „A semmittevést úgy kell adminisztrálni, hogy az lázas tevékenységnek tűnjék.” Ennek a morálnak a szellemében folyt a munka végső fokon a gyárban is, a rab minden pillanatot kihasznált, hogy pihenhessen. Persze, nagyon körültekintőnek kellett lenni, figyelni a besúgókra is. Ügyességgel, a munka fortélyának elsajátításával sok energiát lehetett megspórolni. Itt, a börtönben tanultam meg a tömeg óriási szerepét az egyén megmaradásában bizonyos helyzetekben. Együtt félni mennyivel elviselhetőbb, mint egyedül! Többször tapasztaltam, milyen óriási jelentősége van a sorstársakkal való jó, emberi kapcsolatok kialakításának. Egymásban nemcsak tápláltuk a bizakodást, a reményt, a hitet, de betegség, rosszullét esetén volt bajtársi, baráti szó, segítség — s ez nagyon sokszor átsegített a nehézségeken.

A műhelyben a rabok cigarettázással és alkoholfogyasztással követték el a legtöbb szabálysértést. Az első csomag megérkezése után tiltott időben vagy helyen egy-egy szenvedélyes cigarettás rágyújtott. Nem hallottam, hogy ezért valakit megdorgálásnál súlyosabb büntetésben részesítettek volna.

Annál súlyosabb volt a tiltott alkoholfogyasztás.

Részegeskedés a börtönben?! Hogyan volt lehetséges? Pedig előfordult. Volt idő, amikor a gyárban elfogyott az ipari szesz. Hogy a munka ne álljon meg, a helybeli szeszgyárból tisztaszeszt kaptak és abban oldották fel a sellakot. Ezt az italkedvelők persze azonnal felfedezték, különféle módon addig szűrték az oldatot, amíg megtisztult annyira, hogy ihatóvá vált. Akadtak rabok, akik az ipari szeszt is megitták. Ha lefülelték ezeket a szabálysértőket, elkülönítőbe zárták vagy visszaküldték a cellába. Elrettentő példaként a tömeg előtt súlyosan megdorgálták. Nem tudok azonban arról, hogy ezért valakit testi fenyítésben részesítettek volna.

Amikor a gyárba kivittek dolgozni, a szigorú bánásmód általában enyhülni kezdett a cellákban is, de nem állítom azt, hogy nem lehettek cellák, ahol tovább élt a banditázás és egyéb megaláztatás.

A gyárban dolgozó rabokra a munka és a vele járó életmód egyrészt jótékony hatású, másrészt nehéz teher is volt. Miután kijöttem a börtönből, az egyik kolozsvári kisipari szövetkezetben dolgoztam. Gyakran meglátogattam a bútor-készítő osztályt, meglepődve tapasztaltam, hogy a fényezés minősége messze elmaradt amögött, ahogyan mi a börtönben fényeztünk és alacsonyabb volt a munka termelékenysége is. Megfigyelhettem a semmittevő lázas tevékenységet, ami végül is jó két évtized múlva termette meg a gyümölcsét: 1989. december 22-én a rendszer összeomlását.