nyomtat

megoszt

Elrabolt esztendők (1956-1964)
GAZDA FERENC
A tankönyv-per vádlottjaként

A tankönyv-per vádlottjaként

1959. március 21-én, a hajnali órákban megkezdtem Piteşti-en harmadik börtönévem. Jóval az ébresztő előtt különösen furcsát álmodtam. Azt álmodtam, hogy felkeltem fekhelyemről, s elindultam a cella kijárata felé. Amint az ajtóhoz közeledtem, a födetlen vizescseberre néztem, s megrökönyödve láttam, hogy a tiszta vízben egy darab kemény fekália van. Ösztönösen megragadtam a csebret, kiléptem az ajtón, s megpróbáltam a fekáliát a vízzel együtt kiönteni, de minden igyekezetem ellenére sem sikerült. Nem tudtam magam az álmon túltenni. Valami piszkos ügyet forralnak ellenem — gondoltam. Ismételten tüzetesen vizsgálni kezdtem múltamat, tetteimet. De hasztalan erőltettem az agyam, nem találtam semmiféle rendszer- vagy hatalomellenes tettet, amiért kihallgatásokra volna szükség. A szimbólumok rendkívül jelentőségteljesek és sokatmondóak — állapítottam meg.

Ébresztőig az eltelt két esztendő viszontagságaira terelőd-tek gondolataim.

Hazagondoltam, szülőfalumra, testvéreimre és kolozsvári barátaimra. Elsőnek a szülői házban meghalt szüleim jelentkeztek mindig: aratáskor villámcsapás következtében meghalt, majd a kalangya tövében fekvő édesanyám és tüdőgyulladásban elhunyt, az ágyban fekvő halott édesapám. Ez a két kép mindig nagyon elevenen állt elém. Valami különleges érzéssel párosult gondolat ilyenkor azzal nyugtatott: talán jobb így, legalább nem gyötrődnek, nem fáj a szívük érettem. Láttam magam gyermekként, középiskolás nagydiákként, este körülüljük az asztalt, olvasom Tamási Ábel a rengetegben című regényét. Izgatottan figyelik az eseményeket, érzem, mindannyian Ábellel tartanak és nagyokat nevetnek győzelmein, élvezik észjárását.

Sikerekben gazdag iskoláskorom volt. Csak öregemberek látják olyan szépnek a gyermek- és ifjúkort, mint amilyennek én láttam. De elmarasztaltam magam azért, hogy egyetemi hallgató éveimben, 1940—1944 között nyaranként elmulasztottam bebarangolni tenyeremnyi, de nyújtózkodni kezdő kicsi hazámat.

Visszakapcsoltam az álomra. Elfogott a félelem. Nehogy velem is megtegyék azt, amit Venczel professzorral, ti. őt többször visszavitték a börtönből a Securitate fogdájába kihallgatásokra.

Két év alatt mintha ösztöni világomból, tudatomból elszállt volna minden vágy: tuskóként feküdtem ágyamon.

Öt óra. Ébresztő. Összeszedtem magam a reggeli program lebonyolítására. Mikor minden lezajlott, visszahúzódtam a vackomba, a magam külön csendjébe. A cellában megindult a halk beszélgetés, zsongás, mint a méhkasban. Rossz előérze-tem volt, rossz hangulatban indult a nap.

Amint magamba temetkezve gubbasztottam az ágyon, nyílt a cella ajtaja, majd a szokásos titkolódzó módon felszólítottak, hogy csomagoljak. A fegyőr az ajtóban állt, búcsúzkodásró1 szó sem lehetett. Hónom alá fogtam csomagom és kiléptem a 8-as cellából. Egyenesen a raktárba vittek; elszámoltam a bör-töntől kapott ágyneműt, fehérneműt és rabruhát. Felöltöztem civil ruhámba, egyéb dolgaimat beletettem kis bőröndömbe, és a földszinten bezártak egy kis cellába, ide hozták az ebédem. Várakoztam, töprengtem.

Délután három óra tájt egy Pobeda turistakocsival, két magas rangú egyenruhás politikai tiszt kíséretében elindultunk Bukarest felé. Én ültem a százados mellett hátul, az ezredes pedig a sofőr mellett. Amint kiléptünk a börtön kapuján, egy más világ tárult elém. Az utcák tele voltak tavasziasan öltözött járókelőkkel. Melegen sütött a nap. Ki voltam éhezve a szabad világ látására. Verebek, balkáni kacagó gerlék röpködtek. A városban, ahol végigmentünk, vízvezetékeket fektettek le, épültek az új háztömbök. A várost elhagyva, a mezőkön szorgos munka folyt. Végezték a tavaszi vetést. Biztatóak voltak az út jobb és bal oldalán a sok kilométeren létesített szőlő- és gyümölcsültetvények. A száguldás és a táj látványa elrabolt, nemigen tudtam magammal foglalkozni. Hová visznek és miért? A tisztek egymás között egy-egy szót váltottak, tőlem csak annyit kérdezett a százados, miért vagyok elítélve és hány évre. Găieşti-en a sofőr behajtott a milíciára, az autóból mind kiszálltunk, engem bezártak az egyesbe. Ott ültem jó fél órát, s utána tovább vágtattunk a főváros felé, Bukaresten innen egy nagy temetési menet állított meg. Petőfi sorai jutottak eszembe:

Akárki az, nem földi rab.

Nálam százszorta boldogabb.

A nyitott koporsót a vállukon vitték, a halott nem volt letakarva, éppen állt a menet, a pópa valami búcsúztató imát mondott, majd a temetési menet félrehúzódott, utat adva a kocsinak, mi pedig rohantunk tovább. Végre beértünk a fővárosba, a stopoknál meg-megálltunk, ami alkalmat adott arra, hogy futólag a szembe jövő emberek arcába nézzek, öregnek, fiatalnak, férfinak, nőnek. Még most is előttem áll az egyik stopnál az anyja karjába kapaszkodó szelíd, mosolygós lány alakja.

Váltott a stop, és mi hajtottunk tovább, most már a város centruma felé. Autónk adott pillanatban enyhe dombra kezdett mászni, régi stílusú házak között, majd egy hosszú várfokhoz hasonló tetőzetű épület udvarára tért be. Itt kiszálltunk, és átadtak engem a szolgálatos őrség parancsnokának.

Az előírt adminisztráció elvégzése után a széles folyosóra nyíló cellák egyikébe beosztottak harmadiknak. A cellában egy 17 éves középiskolás diák volt és egy nagyon megromlott szemű, majdnem vak, idős tanár. A cellák szellőzése és megvilágítása a folyosóról történt. Berendezése a kolozsvári fogdai cellákéval volt azonos.

Bemutatkoztunk egymásnak.

— Hol vagyok? — kérdeztem.

— A Malmezonban — válaszolták. Megmagyarázták, hogy ez az épület neve, a múlt században építették. Most a belügyminisztériumhoz tartozik, a Securitate egyik fővárosi nagy központja.

Az első percek rendezgetéssel teltek el. Megvetettem az ágyam és leültem. Idegesség és belső nyugtalanság uralkodott el rajtam. Amennyire tudtam, lepleztem. Miért hoztak ide? A tanulmánnyal kapcsolatban merült volna fel újabb kérdés? Tanácstalanul ültem. A félelem, aggodalom és bizonytalanság reám tapadt, mint óriási polip, úgy éreztem magam, mintha valami súlyos terhet raktak volna rám. Megjelent az ankétiszony, az irtózás. De hát nem tettem semmi államellenes dolgot. Ami volt, azért megkaptam a büntetést. Így nyugtattam magam.

Eljött a vacsora ideje, de nekem nem adtak, nem voltam benne az aznapi létszámban.

Az ifjú diák kíváncsi volt kilétemre. Lesoványodott, sápadt külsőmről látta, hogy nem most tartóztattak le. Mondtam is, hogy két éve volt a tárgyalásom és tíz évre vagyok elítélve. Most miért hoztak ide? Nem tudom. Különben tanár vagyok.

Hallgattam az ágyamon ülve, füleltem az utcai zajra. Valami futballmérkőzés volt és azt tárgyalták az elmenők. Lassan telt az idő, fárasztó volt az ágy szélén görnyedve ülni; vártam a lefekvést jelző csengőt. Eljött az is, lefeküdhettem, azonban későre jött álom a szememre. Hátamon fekve, öszszekulcsolt kézzel a mellemen — ahogyan falunkban a halott kezét összekulcsolják — aludtam el. Elalvás előtt ismételten eszembe jutott a jellegzetes álom. Ebből a bukaresti „kirándulásból” nem jöhet jó ki — fantáziáltam.

Csengő nélkül is felébredtem öt órakor. Cellatársaimon látszott, hogy új letartóztatottak, szívesen aludtak volna tovább. Mint mindenütt, 5—7 óra között volt a reggeli program: a szükségletek elvégzése, mosakodás és reggelizés. Utána ültünk vagy sétáltunk; a beletörődésnek tétlen, tehetetlen állapotában vártuk az idő múlását, és azt, amit a sors eleve elrendelt.

Délelőtt tizenegy óra körül a cellába egy fegyőr nyitott be. Nevemen szólított, vakszemüveget tett a szememre, s elvezetett kihallgatásra. Az iroda, ahol egy magas főhadnagy a kihallgatást megejtette, a Malmezon alagsorában volt. Amint utólag Fejér Miklós tanártól megtudtam, aki ugyancsak le volt tartóztatva, Ţîrlea volt a tiszt neve, Háromszékről, Kézdimartonosról származott. Magyarul jól beszélt.

Mielőtt a kihallgatás tárgyára tért volna, személyem fe-lől érdeklődött. Ki vagyok? Hol nevelkedtem? Milyen falu Haraly? Mivel foglalkoztam eddig? Miért vagyok elítélve?

Aztán az első kérdés a magyar irodalomtörténeti tankönyvekre és szöveggyűjteményekre vonatkozott:

— Mit tud arról, ki és hogyan tette be az irodalomtörténeti tankönyvbe és szöveggyűjteménybe Kölcsey Himnusz, Vörösmarty Szózat és Berzsenyi Magyarokhoz című költeményét, a magyar nacionalista irodalomnak ezeket az alkotásait?

— Nem tudom — válaszoltam. — Én a magyar irodalomtörténeti tankönyvek és szöveggyűjtemények szerkesztésében nem vettem részt. Nem voltam tagja annak a szerkesztőbizottság-nak. Egyébként — mondtam — azok a művek az Oktatásügyi Minisztérium által jóváhagyott tanterv alapján kerültek be a tankönyvekbe, és nem sértik más népek önérzetét, nemzeti érzéseit. Azok hazafias költemények, nem nacionalisták.

— Azt mi mondjuk meg, hogy nacionalisták-e vagy sem! Maga milyen tankönyvek szerkesztésében vett részt?

— Én az V. és VI. osztályos magyar nyelvtankönyvek szerkesztésében vettem részt.

— Kivel szerkesztette ezeket a tankönyveket?

— Két kolozsvári tanárral: Fejér Miklóssal és dr. Nagy Jenővel.

— Milyen rendszerellenes leckéket, példákat, kifejezéseket

tettek be a könyvekbe, hogy a tanulók tudatát megfertőzzék? Elfehéredtem a meglepetéstől.

— Semmiféle rendszerellenes leckét, szöveget vagy kifejezést nem tettünk be a tankönyvbe.

Ţîrlea fenyegetett, kiabált, idegesen belelapozott a könyvbe, beleolvasott. Nem tudott egy szót sem vádként felhozni. Ezzel a kihallgatást befejezte. Hívta a fegyőrt és felküldött a cellába. Kétségbeesve ültem le az ágyamra, nem tudtam megérteni, hogy a nyelvtankönyv ügyében hoztak engem ankétra Bukarestbe. A könyv, mielőtt kinyomtatták volna, végigment jó néhány szakmai és politikai rostán, bírálaton. Mindenki hibátlannak találta, és most engem azért kínoznak, milyen rendszerellenes részeket loptam bele.

Napokig ültem a cellában anélkül, hogy újabb kihallgatásra vittek volna. Tiszta volt a lelkiismeretem, a könyv szerkesztését becsületesen végeztem. Biztos voltam, hogy itt valami tévedés forog fenn.

A cellában töprengtem: érthetetlen a sors keze. Hol a tanárral, hol az ifjú középiskolás diákkal beszélgettem. Rendhagyónak találtam a diák ügyét is. Olteanunak hívták, apja tisztviselő volt a Nemzeti Bankban.

A 17 éves diák fejlett, izmos, értelmes ifjú volt, jó benyomást tett rám. Egy kiskorúakból álló diákcsoport tagja volt. Fellelkesülve a magyarországi eseményeken és az ifjak példáján, az iskolában szervezetet hoztak létre. Volt közöttük 12 éves gyermektől 18 évesig minden évjáratú. Egy volt 22 éves. A bűntárgy, amit náluk találtak, egy régi rozsdás kard volt, valamelyik gyermek ősének családi emléke. Arról folytattak beszélgetéseket, hogy ha Romániában kitör a forradalom, ők is beállnak és harcolnak. Ennyit mondott el ügyével kapcsolatban az ifjú gimnazista. Mi lett vele a törvényes eljárás lefolytatása után? — nem tudom.

A diák meg én őszinte beszélgetőpartnerek lettünk. Majdnem tanár és tanítvány viszonyba kerültünk. Társalgásunkba belekeveredett a politika is. „A felsős diákság szovjetellenes; a magyarországi forradalom idején a magyarokkal tartottunk. Az osztályfőnök a magyar forradalmat ellenforradalomnak bélyegezte, mert célja a szocializmus építésének megakadályozása s a nyugati imperialisták segítségével a kizsákmányoló tőkés rendszer visszaállítása volt. Én ezt nem hittem” — mondta. Úgy éreztem, mindezt nem hízelgésből mondta. „Nem engednek utazni nyugati országokba — folytatta —, de még a Szovjetunióba sem.” Legmeglepőbb az volt, amikor azt mondta, hogy a Szovjetuniót állítják eszményi országként eléjük. Minthogyha banktisztviselő édesapjának kritikáját, elégedetlenségét hallottam volna a diák szájából.

Előbújt belőlem a pedagógus. Figyelmeztettem, hogy a kommunista elnyomó szervek nagyon kegyetlenek. Vigyázzon a szájára. Legyen óvatos a rendszer bírálatában és a cellatársakkal folytatott beszélgetésekben. Ha szabadlábra helyezik, olvasson és tanuljon sokat, hogy tudományos értékű véleményt, ítéletet tudjon alkotni a dolgokról. Ezek a fogalmak: osztályharc, internacionalizmus, mindenkinek a szükséglete szerinti juttatás, szocialista humanizmus stb. stb., a gyakorlatban már megbuktak. Csakis a felebaráti szeretetre, a krisztusi értelemben megfogalmazott emberszeretetre lehet a jövő társadalmát felépíteni. Vezéreszméje legyen: „Ce ţie nu-ţi place, altuia nu-i face.” (Ami neked nem tetszik, azt ne tedd másokkal sem.) Mély emberséget tartalmazó román közmondás.

Nem tudom már, hány középiskolát végzett román fel-nőttet kérdeztem meg, mennyire ismeri a magyar kultúrát, milyen magyar írásművet olvasott, melyik magyar tudós nevét ismeri. Alig akadt, aki valamennyire is eldicsekedhetett a magyar művelődés ismeretével. Sajnos, az én társalgó diák cellatársam sem tudott örömet szerezni nekem, hogy bár egy Jókai-regényt olvasott volna.

Kis dolog, de sokat mond. Éppen ezért érdemesnek tartom leírni:

Tapasztaltam, hogy a történelmi eseményeket, műemléke-ket nem a valóságnak, a tényeknek megfelelő magyarázatokkal kísérik az idegenvezetők. Hazafias buzgóságból csak azt mondják el, ami céljuknak megfelel, vagy egyszerűen meghamisítják a történelmi igazságot. Erre figyeltem fel az ifjú Olteanu történelmi ismereteiben is. Többek között elmesélte, hogy iskolai kiránduláson elvitték Nagyszebenbe, Fogarasra és Brassóba. Áradozott, milyen nagy különbségek vannak az erdélyi és a munténiai városok között. Régiek, patinásak az erdélyi városok, mindenik megőrizte a régi várat, várfalakat, vártornyokat stb. Arra lettem figyelmes, hogy Fogarason megnézték Vitéz Mihály fejedelem várát. Mi az, hogy Vitéz Mihály vára? Bennem is felébredt a történelmi igazság „bajnoka”, s megkérdeztem a rokonszenves diákot, honnan olvasta vagy kitől hallotta, hogy Fogaras vára a Vitéz Mihály fejedelemé volt.

— A kiránduláson a történelemtanárunk mondotta. Vitéz Mihály fejedelem építtette, amikor elfoglalta Transzilvániát.

Hosszas magyarázatba kezdtem a várral, Erdéllyel és Vitéz Mihállyal kapcsolatban s mondtam:

— A tanárod félrevezetett. Tudod, mi az igazság a várral?

— Nem Vitéz Mihály építtette? — lepődött meg az ifjú.

— Nem bizony. És nem is volt az ő birtoka — mondtam.

— Ha nem, hát ki építtette? És kinek volt a vára?

— Fogaras várát az Apor család egyik tagja építtette, aki vajda volt a XIV. század elején, majdnem 300 esztendővel Vitéz Mihály (1593—1601) uralkodása előtt. A XVII. században Bethlen Gábor (1615—1629) erdélyi fejedelem újjáépíttette és ma ebben a formájában áll. Fogaras vára és vidéke királyi váruradalom volt, amely fölött maga a király rendelkezett. Ezért adhatta a király a középkorban hűbérbirtokként a havaselvi fejedelmeknek, akik ennek a hatalmas területnek jövedelmét élvezték.

Milyen történelmi esemény fűzi mégis Vitéz Mihály nevét Fogaras várához? A sellemberki csatában (1599 októberében) Vitéz Mihály fejedelem legyőzte Báthory Endre fejedelmet és elfoglalta Erdélyt. Családját a törökök elől Târgoviştéből Erdélybe menekítette s Fogaras várában biztosított nekik otthont, később pedig feleségének, doamna Stancának adományozta. Ez hát a történelmi igazság, a várat pedig nem Vitéz Mihály építtette.

Nem hallgathattam el a történelmi igazságot, hogy a régmúlt századokban, 1918 előtt Erdély a magyar királyság szerves része volt, majd önálló fejedelemség, a lakosság többségét a XVIII. századig a magyarok és szászok alkották és nem a románok, a városokat váraikkal, a védelmet szolgáló erődít-ményeket ők építették. Persze mindig elismertem és ráirányítottam a figyelmet a román kultúra emlékeire.

Az idős, majdnem vak tanár ismerkedéskor — úgy emlékszem — Petrescunak mutatkozott be és Titel Petrescu testvérének mondta magát. Naphosszat feküdt vagy ült az ágyon. Vaksága miatt sétáit a cellában nagyon kiszámítottan végezte, mint idomított állat lépkedett. Elgondolkoztam sorsán. Csak a fényt érzékelte és a tárgyak kontúrjait. Nem elég a rettenetes csapás, szeme világának elvesztése, még nyakába szakadt a börtön is. Miért bűnhődik? Ő sem tudja, legfennebb csak sejti. Némán, megadóan viselte sorsát. Azzal vigasztalta magát, látott sok szépet az életben. Igazságtalan, hálátlan lenne a teremtő Istenhez, ha most lázadozna ellene. Mélyen keresztényi, krisztusi gondolkozás.

— Hogy viseli a börtönt? — kérdeztem.

— Tanár úr — felelte —, én leszámoltam mindennel, magam mögött hagytam mindent, egyszóval mindent, ami az élet, nem vagyok többé a magam ura sem, rab vagyok, s ezzel könnyűvé tették nyomorúságom elviselését.

Ismét legyintett.

Egy hét múlva vagy talán még később ismét levittek Ţîrleához kihallgatásra. Most keményen, durván kezdte a kihallgatást. Elém tette a könyvet, hogy mutassam meg, hol vannak azok a részek, amelyekbe a szocialista rendszer befeketítését loptam be. Ha ott nyomban agyonvernek, akkor sem tudtam volna egyetlen mondatot, kifejezést vagy szót mutatni. Mert ilyet tudatosan nem iktattam be a könyv egyetlen fejezetébe sem. Sőt nagyon vigyáztam, hogy tévedésből se csúszhasson be hiba, főként politikai, ideológiai hiba. A feldühödött Ţîrlea erre a szekrényből előkapott egy korbácsot, elkezdett ütni. Tenyereseket adott, majd mivel ingben voltam, szubtrópusi hőség volt, korbácsolni kezdte a hátamat. Én kiabálni, jajgatni kezdtem, erre abbahagyta a verést. Ordított rám, szidott, hogy kitanultam a börtönben, tagadok arra gondolva, hogy megszabadulok a büntetéstől. Mondtam, mutasson ő bár csak egy szót, elfogadom. Nem tudott mutatni. Csengetett, jött a fegyőr és felvezetett a cellába. Napokig vizes zsebkendővel borogattam dagadt, elkékült tenyerem. Hátamon hetek múlva is látszottak a hegek, a korbácsütések helyei. Még aznap áthelyeztek abból a cellából egy kétágyasba, ahová már be volt téve egy 30 év körüli fiatalember. Ştefănescunak mutatkozott be. Katonatiszt. Kihallgatásra innen nem vittek. Azt gondoltam, nem erőszakolják a tankönyv rendszerellenes hibáinak a kutatását, rájöttek ők is, hogy nincsenek benne ilyen becsempészett hibák.

Miután kijöttem a börtönből, és dr. Márton Gyula egyetemi tanár barátomnak elmondtam a tankönyv körüli ankétot, ő pedig beszámolt a magyar egyetemi oktatás megcsúfolásáról, a Bolyai Egyetemnek a román Babeş Egyetembe való beolvasztásáról, megtaláltam a tankönyv-per elindításának a magyarázatát. A Román Munkáspárt elérkezettnek látta az időt, hogy nyíltan kinyilvánítsa: a Bolyai Egyetem nem teljesítette feladatát, a magyar nacionalizmus felszámolását; az erdélyi magyar értelmiség ellenforradalmi eszméket táplál. Ţîrlea a kihallgatáson mindig hangoztatta, hogy a magyar kisebbségi értelmiség nacionalista, sovén, nem akar beilleszkedni a romániai szocializmusba. A használatban lévő tankönyvekre rá akarták bizonyítani, hogy nacionalista szelleműek és nem szolgálják a szocialista rendszert. Hogy aztán egy lépéssel tovább lépjenek, és az iskolákat tagozatokká fokozzák le, azaz a magyar iskolákat egyesítsék a román iskolákkal, persze román igazgatás alatt.

Két hónapig, lehet, hosszabb ideig is, nem vittek kihallgatásra. Hogy ez alatt az idő alatt mi történt a kulisszák mögött, a börtönből való kiszabadulásom után sem tudtam meg. Csupán annyit, hogy Gheorghe Gheorghiu-Dej pártfőtitkár elnökletével értekezletet tartottak, és azon Bányai Lászlót, aki az oktatásügyi minisztériumban nemzetiségi oktatási vezérigazgatói funkciót töltött be, keményen bírálták a tankönyvekért. A kihallgatások megszakításából arra következtettem, hogy a tankönyvet törölték a rendszer elleni tevékenységek listájáról.

Tévedtem.

Június végén vagy július elején kihallgatásra vittek Ţîrleához. Gúnyolódva egy ív gépelt szöveget vett a kezébe, és nevetve, kárörvendve felolvasott belőle néhány mondatot, amelyet a nyelvtankönyv helyesírási szótárának egymás után következő szócikkei alapján szerkesztettek és magyarázatot fűztek hozzá. Íme, néhány mondat, amelyre emlékszem: tragédia, traktor — vagyis traktor a szocialista mezőgazdaság tragédiája; mostohaanya, Moszkva — tehát Moszkva a népi demokráciák mostohaanyja; Lenin, lenn — azaz: Le Leninnel!

Megdöbbenve hallgattam a mondatokat. Miféle agy szülte, alkotta őket? A vád szerint én a szavakat azért helyeztem abba a sorrendbe, hogy sugalljam a szótárt használó tanulóknak azt a gondolatot, amelyet Ţîrlea főhadnagy felolvasott. Még volt néhány ilyen szópár, azokra azonban nem emlékszem.

Minden pedagógiai és tudományos felkészültségemet öszszeszedve próbáltam megértetni, hogy a szótárban minden szó önálló, külön cikk, az ábécé sorrendjében egymás után következő szavak összekapcsolásáért a szótárszerkesztő nem felelhet. Bármilyen szótárban lehet találni egymás után következő szavakat, amelyeket, ha összekapcsolnak raggal vagy anélkül, a keletkezett mondatba bele lehet magyarázni ellenséges vagy más értelmet. Ţîrlea főhadnagy azonban nem fogadta el érvelésem, azt hajtogatta, hogy én tudatosan írtam a fenti szavakat abban a sorrendben, hogy ébresszem, sugalljam a rendszert gyalázó gondolatokat. A kihallgatásról felvett jegyzőkönyvet visszautasítottam, nem írtam alá. Ţîrlea erre rettenetesen felháborodott. Miután mindennek lehordott (bandita, fasiszta, klerikális stb.), a fegyőrrel, aki időközben megjelent, felvezettetett a cellába azzal a fenyegetéssel: majd alá fogom írni.

Lelkileg felkavarva és végtelenül letörve az emberi ostobaságon és gonoszságon, elkeseredve azon, hogyan lehet egy tiszta, világos helyesírási szótárt félremagyarázni, ellenségesen értelmezni, nem találtam helyem, leültem, felálltam, jártam le-fel a cellában, mint egy őrült. Nem tudtam magamban tartani az ankétot, magyaráztam a cellatársamnak, milyen mondvacsinált váddal állok szemben, kitalált koncepciós vád, hogy újabb büntetéssel sújtsanak. Nem titkoltam előtte az ellenem megfogalmazott vádat — sejtettem, kicsoda ő —, minden erőmmel magyaráztam neki, hogy a vád koncepciós, alaptalan. A könyvet nem mutatták meg nekem. De ha abban a sorrendben következnek is a szavak a szótárban, ahogyan Ţîrlea főhadnagy mondta, akkor sem vagyok vétkes, mert nem tudatosan csináltam. Mint tudományos kutató részt vettem a román—magyar szótár szerkesztésében, de a szerkesz-tőbizottság egyetlen tagja sem hívta fel a figyelmemet arra, vigyázzak, nehogy ellenségesen értelmezhető szavak egymás alá kerüljenek. Nem tudtam megnyugodni.

Két vagy három nap múlva újból kihallgatásra rendelt Ţîrlea. Nem is kérdezett mást: aláírom-e a jegyzőkönyvet, hogy ellenséges indulattal, tudatosan rendeztem a szavakat abban az egymásutániságban, hogy a rendszert becsméreljem? Megtagadtam az aláírást.

Erre kiment az irodából, és egy civil ruhás politikai tiszttel jött vissza. Ezt a tisztet ismertem Kolozsvárról, gyakran jött a 7-es számú Líceumba a feleségéhez, aki ott tisztviselő volt. Magyaráztam neki is (magyar anyanyelvű zsidó volt), hogy a vád kiagyalt, koncepciós, alaptalan. A szavak ilyen módon való mondatba fűzése és értelmezése annak a gondolatát tükrözi, aki a mondatokat összeállította. Azok nem az én gondolataim. Egy szótár szavaiból ilyen eljárással bármilyen mondat szerkeszthető, olyan tartalommal, amilyet kérnek. Moldovan százados nem szólt semmit, kiment az irodából.

Ţîrleának megismételtem, hogy ártatlan vagyok, meg sem fordult a fejemben, hogy ilyen céllal szerkesszem meg a tankönyv helyesírási szótárát. A jegyzőkönyvet most sem írtam alá. Visszavittek a cellába.

Két nap múlva újabb kihallgatásra rendelt Ţîrlea főhad-nagy. Alig kezdte meg a kihallgatást, egy magas, sudár, magyarul is tudó, civil ruhás politikai tiszt jött be. Velem nem beszélt, hanem beleolvasott a jegyzőkönyvekbe és azzal elment. Ţîrlea megkérdezett: aláírom-e a jegyzőkönyvet vagy nem? Nem! — válaszoltam. Ezzel küldött is vissza a cellába.

Estefelé levittek a pincébe egy piszkos cellába, ahol alvás közben megtetvesedtem. Késő éjszakába nyúlóan jajgatás, kiabálás, nyögés, ütések zaja szűrődött be a cellámba. Elfogott a félelem. Mit tegyek? Megvernek, megnyomorítanak!

Harmadnap este két fegyőr, az egyik inkább volt díjbirkózó, mint tisztességes katona, Ţîrlea főhadnagy, Moldovan kapitány és egy alacsony, fekete képű, valamilyen ... escu, megálltak a cella ajtajában s az ezredes rám förmedt: Hai! (Gyere!) Átvittek a kínzókamrába. Nagy volt, úgy 4 x 5 m vagy még terjedelmesebb, piszkos. Volt benne mindenféle kínzóeszköz: két pár bak, egyméteres vagy valamivel hosszabb vasrudak, korbácsok, különböző hosszúságúak és vastagságúak, vastag talpú bakancsok különböző méretben, vastagabb és vékonyabb bilincsek hosszabb-rövidebb lánccal, kötelek és egyéb dolgok, amikről nem is tudom, hogy mire használhatták.

Álltam, mint levágásra szánt bárány. A két pribék a csuklómnál összekötötte kötéllel a kezem, majd leültetett a cementre és összekötötték a lábam, közvetlen a bokám fölött. Ennek a kötélnek úgy két méter hosszú vége szabadon maradt. Utána kényszerítettek, hogy hajoljak annyira közel a térdemhez, hogy a két karommal átöleljem. Ezután a térdhajlás és a könyökben behajlított karjaim között átdugtak egy vasrudat és feltettek két bak közé. A fejem a két bak között lefelé lógott, a sudár pribék fogta a lábamra kötött kötelet, és igyekezett úgy tartani, hogy a talpam és az ülepem a verést végrehajtó pribéknek a keze ügyébe álljon. A verést végző pribék lehúzta a nadrágom és addig ütött a korbáccsal, míg a vér ki nem serkedt, a bőr el nem feketedett, utána pedig a talpamra mért nem tudom hányat a korbáccsal.

Az első verés után kérdezték: aláírom-e a jegyzőkönyvet?

Kiabáltam, jajgattam: ártatlan vagyok. Kivert rajtam a verejték. Reszkettem, sírtam. Akkor vastag talpú bakancsot húztak a kékre-vörösre vert, dagadt lábamra és a díjbirkózó a vasrúddal, ahogy csak bírta, óriási ütéseket mért a bakancs talpa közepére. Rettenetes volt, minden ütés az agyamba nyilallott, szemem káprázott, minden ütésre egész testemben rázkódtam.

Az első sorozat ütést kiálltam és visszautasítottam az aláírást. A másodikat már nem bírtam, egy bizonyos mennyiségű ütés után azt mondtam, aláírom a jegyzőkönyvet.

Szidtak, káromkodtak, fasisztáztak, banditáztak. A verés után a köteleket leoldották és az egyik pribék felvezetett a cellába. Ott a cellatársam priznicet tett lábamra, ülepemre, és letörölte rólam a piszkot és izzadságot. Egész testemben remegtem. Másnap a fegyőr kínnal-bajjal levitt Ţîrleához, és a jegyzőkönyvet aláírtam.

Kérdezheti bárki, miért vállaltam a testi tortúrát, ha végül is aláírtam.

Tudtam magamról, hogy hős nem vagyok. A fájdalom és szenvedés elviselésére talán több erőt éreztem magamban, mint amennyit kibírtam. A verés elviselése attól is függ, hol érik az ütések az embert. Amikor a vasrúddal kezdtek verni, hirtelen rettenetes félelem fogott el, attól tartottam, az ütés nem oda talál, ahová irányítják és a célt tévesztett nagy ütések következtében nem halok meg, de örök életemre nyomorék maradhatok. Találkoztam a börtönben veréssel megnyomorított fegyenccel. Olyannal is, aki epilepsziát szerzett, váratlanul görcsös rohamok fogták el. De arra is gondoltam, mint utolsó mentségre, hogy a törvényszéki tárgyaláson elmondom, kínzással, kegyetlen veréssel kényszerítettek a teljesen alaptalan vád beismerésére és a jegyzőkönyvek aláírására. Utólag beláttam, nagyot tévedtem, hogy feltételeztem azt, a kommunista bírákban van még valami törekvés a való tények kivizsgálására, az igazság érvényesítésére az ítélet kimondásában. Elfeledtem azt, hogy a Securitate feladata nem a bűn-tett felderítése, hanem a letartóztatott bűnösségének bizonyítása mindenáron és minden eszközzel, a vád beismertetése minden módon, akár veréssel.

Az előzőkben már utaltam a Visinszkij-féle büntetőjogi elméletre, amely szerint a vádlott bíróság elé állítható és el-ítélhető tárgyi bizonyítékok hiányában is, ha a bűntett elkövetését beismerte.

Az én esetemben a szavak egymás alá írása nem egyértel-mű bizonyíték arra, hogy én a rendszerrel szemben ellenséges gondolatok megfogalmazására adtam volna tudatosan ötletet a tanulóknak. A tudatosság, a szándék valamely tettben mélyen intim kérdés. Az a néhány szó, amellyel vádoltak, 5200 szócikkhez viszonyítva, amennyi a szótár helyesírási részében van, oly elenyészően csekély, hogy abból tudatos gonosz szándékot feltételezni merőben politikai érdekre vall a Securitate részéről, más szóval koncepciós per inszcenálásával álltam szemben. Nem vagyok jogász, de azt tudom, hogy a koncepciós pernek az alapja ellenséget kreálni, hogy a hatalom politikai terveinek a keresztülviteléhez magyarázatot tudjon adni. Az én esetemben a hatalom terve a magyar és a többi nemzetiség kultúrája elleni intézkedések meghozatala volt, az asszimiláció végrehajtása érdekében.

A tankönyv-per olyan jelenség volt 1958—59-ben a romániai magyar és más nemzetiség elleni kultúrpolitika beindításában, mint az úszó jéghegynek a tengerből kiálló része. A mélyben már beindult, és hosszú távlatban elő volt irányozva az egyetem, a magyar tannyelvű és más nemzetiségi iskolák, a sajtó elleni aknamunka, intézményeink összezsugorítása, a magyar nyelv és kultúra teljes megsemmisítése. Állításomat igazolja az alábbi idézet a Vörös Zászlónak, az RMP Magyar Autonóm Tartományi Bizottsága és a Tartományi Néptanács lapjának a Kézdivásárhely rajon részére 1959. július 7-én megjelentetett s szabadulásom után kezembe került különkiadásából: „Ahol gyengül a kombativitás, ott becsempésződik a különböző köntösű burzsoá ideológia, melynek legismertebb formája a polgári nacionalizmus. Ez nyilvánult meg elég erő-teljesen a magyar nyelvtankönyvek szerkesztésében. Néhány elvetemült nacionalista elem, Gazda Ferenc, Fejér Miklós, Nagy Jenő nacionalista-soviniszta nézetek becsempészésével akarta megfertőzni tanulóink öntudatát. A párt és a nép fölfedte ellenforradalmi tevékenységüket s megbüntette őket. Az eset arra int, hogy ezután még határozottabban fedjünk fel minden olyan megnyilvánulást, mely árt a kommunista nevelés, a szocializmus ügyének. A pedagógusok elítélték Gazda Ferenc, Fejér Miklós, Nagy Jenő ellenforradalmi tevékenységét. De egyes tanítók nem elég határozottan mondtak ítéletet. A nacionalisták tevékenységét egyszerűen csak elhajlásnak tekintették. Ez arra int, hogy még fokozottabban tanulmányozzák a tudományos szocializmust... ez szükséges, mert a nemzeti elszigetelődés érezhető volt Kézdi rajon egyes iskoláiban.” Majd nagy fekete szedéssel: „Még jobban meg kell erősíteni a román és a magyar tanulók közötti kapcsolatot, melynek legjobb eszköze a magyar tanulók részére a román nyelv elsajátítása. S elsősorban a tanítóknak kell elsajátítaniuk a román nyelvet.”

Félve írom ma ezeket a sorokat.

A tankönyv-ankét végtelenül megrendített. Nem találok szavakat megrendülésem kifejezésére. Kiábrándultam min-denből, amiben hittem, eszményekből: szabadság, emberség, jóság, szeretet, igazság, amelyek életemet, egyéniségemet formálták, alakították, s amelyeket tanítványaim szívébe és tudatába igyekeztem beleoltani. Nem tudtam kiábrándulásomból magamhoz térni. Hová lett az annyit hangoztatott európai humanizmus? A nyugati demokráciák nem ismerték a kommunista zsarnokságot? Kérlelhetetlen, cinikus, mű-veletlen diktátorok fogtak össze Kelet-Közép-Európa sokat szenvedett kis népeinek „boldoggá” tételére. Az osztályharc állandó élezésének és a permanens forradalom tudománytalan elméletének megfelelően szakadatlanul hurcolták börtönbe a becsületes polgárokat, hogy állandó terror alatt tartsák a dolgozó milliókat. És hogy fenntartsák zsarnoki uralmukat, megszervezték a történelem legszolgaibb lelkületű pártját. Szív és lélek nélkül elkezdték „a múltat végképp eltörölni”, a pusztítást, rombolást, hogy embermilliók könnyein, fájdalmain úgynevezett „igazságos” társadalmat teremtsenek. Nem láttam kiutat, csak azt, hogy egyre sötétül a világ fölöttem. Rabszolgák ténferegnek, nyomukban rabszolgahajcsárok, s a rabszolgatartók élik gondtalan életüket.

Egy reggel a program után, miközben sebeim gyógyítgattam, váratlanul egy ágyat tettek be a cellába. Nemsokára jött az is, akinek kiutalták. Egy nálam idősebb, 50 év körüli, tiszta szürke ruhába öltözött férfi. Első tekintetre az volt a benyomásom, hogy tanár. Mikor bemutatkoztunk (nevét elfeledtem) és beszédbe kezdtünk, mondta is, hogy bánsági, temesvári némettanár. Részt vett a német tankönyvek szerkesztésében, s azok ügyében hozták Bukarestbe. Részletekbe nem merültünk. Én röviden elmondtam, hogy kolozsvári vagyok, s ugyancsak középiskolás tankönyvekért vagyok itt. Még aznap elvittek engem ebből a cellából. A temesvári tanárt addig, amíg együtt voltunk, kihallgatásra nem vitték, hogy ügyéről részleteket tudhattam volna meg. De azután meditálva a tankönyveken, kezdtem összefüggéseket keresni, s az fogamzott meg bennem, hogy a Securitate az összes nemzetiségi tankönyvet ideológiai vizsgálatnak vetette alá, és végig akar sújtani minden nemzetiségen s nyilván az anyanyelvi oktatáson.

Sebeim kezdtek begyógyulni. Áthelyeztek az alagsorba, egy teljesen sötét, csak villannyal megvilágított cellába, ahol még a folyosó sem kapott természetes fényt. Egy idős nyugdíjas és egy középkorú értelmiségi társaságába kerültem. Az ismerkedés során kiderült, hogy mindketten jogvégzettek. Az ifjabb gyakorló ügyvéd volt. Az idősebb nyugdíjas, ze-nekedvelő ember, mindig valami klasszikus dallamot dúdolt. A zeneművészet legnagyobb alakjának Mozartot tartotta. Az ifjabb magas, derűs arcú volt, bal keze hiányzott. Nagyon ismerte az irodalmat. Azt állította például, hogy Vasile Alecsandri zsidó származású. Persze én nem hittem, de nem is kommentáltam. Az viszont átszaladt az agyamon, hogy ő vasgárdista. Kikérdezett, mi a vád ellenem, amit én nem is titkoltam. Mint ügyvéd, ellátott tanácsokkal, hogyan védekezzem. Csudálkoztak, hogy annyi sebhely van a testemen. A verések nyoma — mondtam. Úgy emlékszem, egy hetet ha ültem itt.

Ebből a többszöri ide-oda helyezésből arra következtettem, hogy én a Malmezonban fölösleges vagyok. Innen elvisznek. Úgy is történt, de előbb felvittek a Malmezonnak abba a részébe, ahol Bukarestbe szállításomkor elhelyeztek. Egy nagyobb cellába öt letartóztatott mellé osztottak be, mindannyian civil ruhájukban voltak. Az ismerkedés folyamán elmondták, hogy ők besszarábiai menekültek, ukránok, volt köztük tanító, tanár, jegyző, egyszóval mind tanult emberek voltak. Hónapok óta vannak ott, várják, hogy a besszarábiai hatóságoknak átadják őket. Nekem gyanúsak voltak mind. Én is elmondtam, hogy magyar irodalom tanár vagyok, de ez nem sokat mondott nekik, és azt is felfedtem, hogy éppen egy általam szerkesztett tankönyv ügyében hallgattak ki.

Úgy véltem, nem sokáig tartanak itt. Mivel foglaljam el magam? Csak valami tudomány, irodalom jöhet számításba. Gondoltam, nyelvészkedem. Kniezsa István kolozsvári szlavista nyelvészprofesszornak valami helynévtanulmányait olvastam még egyetemi hallgató koromban. Abból annyit jegyeztem meg, hogy Északkelet-Magyarország, Erdély keleti és a Székelyföld helynevei között számos ukrán eredetű név van. Sorra vettem Háromszék szláv eredetű helyneveit és kb. 80 %-ban megmagyarázták a jelentését. Említettem szülő-falum nevét is, magyarul: Haraly, románul Hárále (Harale). Nem tudtak semmit mondani. Kezdtem leírni fekvését. Egy magas hegy aljában fekszik, a hegy neve: Haros, régen Boros. Erre az egyik rámondja: hora, gora = hegy. Nekem is nyomban beugrott, hogy a falu neve összetett szó: hóra + alj = haraly. Hogy elfogadható magyarázat, bizonyítja a két szomszéd község neve: Gelence és Zabola szintén szláv eredetűek. Örvendtem az eredménynek, mert az addigi magyarázatok, eredeztetések egyáltalán nem voltak valóságosak.

Az öt cellatárs semmit nem olvasott a magyar irodalomból, csak azt tudták, hogy Romániában, Erdélyben élnek magyarok is. Amikor tapasztalták nyíltságomat, kezdtek egyet-mást elmondani a szovjet KGB viselt dolgairól a rövid ideig tartó orosz uralom alatt.