nyomtat

megoszt

Elrabolt esztendők (1956-1964)
GAZDA FERENC
Új nevek, új arcok

Új nevek, új arcok

A kommunista bűnüldözés az ankét alatt teljes elszigeteltségben tartotta a vizsgálati fogságban lévő állampolgárt. Semmiféle kapcsolatot nem engedélyezett a családdal, se a jogi védelmet szolgáltató szervekkel, az ügyvédekkel.

A kihallgatásnak volt egy sajátos technikája. Ugyanazt a kérdést a politikai tiszt többször feltette. Ez a visszatérés a már egyszer jegyzőkönyvbe vett vallomásra legtöbbször a vádak csűrés-csavarása volt azért, hogy nem ugrik-e elő újabb adat, vagy esetleg az újra elmondott, megfogalmazott kérdés nem ad-e lehetőséget arra, hogy a vallomást átértelmezzék, újabb szálakat fedezzenek fel, amelyek a további nyomozás számára hasznosak lehetnének.

A tanulmány ankétjának elhúzódása rossz ómen volt. Magam feltételeztem, hogy a tanulmányt csak szűk körben ismerik. Kihallgatásaim csak dr. Dobaival és Komáromyval való kapcsolatomra szorítkoztak. Nem is volt mással kapcsolatom.

Az ankét elhúzódásának okát kutattam. Vajon a mindig mindennel elégedetlen, gyanakvó Securitate dr. Dobai és Komáromy kapcsolatai után járt? Újabb szálak után nyomoz? Vagy már újabb letartóztatások is történtek?

Májusban mintha fordulat állt volna be az ügyem kezelésében. Keményebben kezdett Uţiu faggatni, főként arról, mit tárgyaltam dr. Dobaival a nemzetiségi kérdésről, mit akartunk a memorandummal. Egyenesen nekem szegezte a kérdést: mit keresett dr. Dobai Márton Áron püspöknél? Én tagadtam, hogy lett volna a püspöknél. Tagadhattam, hisz nem is tudtam a dr. Dobai Márton Áron püspöknél tett látogatásáról. Ez volt a valóság. Dobai nem mondta nekem, hogy szándékában van elmenni.

Márton Áron nevének említése a kihallgatáson új megvilágításba helyezte a letartóztatásunk körülményét. Több, mint bizonyos, dr. Dobait Gyulafehérvárról hazajövet tartóztatták le — gondoltam. Márton Áron ugyanis kényszerlakhelyen volt, s az őt 1átogatókat figyelték, következésképpen dr. Dobait is. De nemcsak ez volt új. Uţiu azzal vádolt, hogy én mint katolikus hoztam szóba Márton Áront, mint akit meg kellene kérdezni az üggyel kapcsolatban. Ez persze minden alapot nélkülözött. Nyilván jobban bele akartak keverni a tanulmány ügyébe. Bűntársnak akartak minősíteni.

Egy májusi nap délelőttjén maga Uţiu jött utánam és vezetett fel kihallgatásra. Persze, a konspiráció előírásait betartva, vakszemüveggel. Úgy látszik, sürgős volt a dolog. Most sem vágott bele a kihallgatásba. Több kérdést intézett hozzám, amelyek nemcsak hogy megleptek, hanem zavarba is hoztak. Én a kérdéseket elterelőknek minősítettem.

— Az a hír járja magáról, hogy „jó” tanár. A diákjai meg-győződéséért szerették, vagy jó felkészültségéért? Miért kedvelte a környezete? Miért volt népszerű? Sok barátja volt az értelmiségiek körében?

Lényegében banális, ostoba kérdések voltak — én legalábbis annak minősítettem.

Mi ez? Csapda vagy valamiféle captatio benevolentiae? Nem tudtam, mit válaszoljak.

— Ezek a kérdések nem képezhetik az ankét tárgyát — mondottam. — A Securitaténak megvan minden lehetősége és eszköze, hogy felderítsen rólam mindent. Meggyőződésem, hogy önöknek csak az értékes, az a vélemény, amit másoktól gyűjtenek be.

— Mit beszéltek Dobaival a memorandumról?

— Nem sokat látogattam dr. Dobai lakását. Születés- vagy névnap alkalmával tettem tiszteletemet a családnál. Ezek a látogatások viszont nem voltak alkalmasak politikai jellegű beszélgetésekre. Memorandumról meg ugyan nem volt szó. Valószínűleg ő sem határozta el magát a dolgozat megírására. Magam utoljára január 18-án, feleségének a nevenapján, Piroska-napon tettem látogatást náluk. Előzetes beszélgetéseink, vitáink arról, hogy memorandumot kellene készíteni a hazai nemzetiségi kérdésről, nem voltak. Váratlanul jött nekem is, amikor az utcán megállított és átnyújtotta elolvasásra és véleményezésre írását.

— Mivel nem volt maga megelégedve a nemzetiségi kérdésben?

— Nem is az, hogy elégedetlen voltam, hanem az államosítás után nem láttam jövőnket biztosítva. Nagy veszteség érte a magyarságot a nemzetiségi iskolahálózat, tudományos intézmények, közművelődési egyesületek és egyéb gazdasági, kereskedelmi szervezetek állami tulajdonba vételével. Százados intézmények helyett egyetlen új intézmény létesült, a Bolyai Tudományegyetem, és az állam törvényesen nem garantálta, hogy mindaz, amit államosítottak, továbbra is a magyar nép tulajdonában marad. Az államosítást betetőzte a Magyar Népi Szövetség megszüntetése 1953-ban, miáltal a magyarság egyetlen érdekvédelmi szervezetét veszítette el. Megszüntették az önálló magyar tanügyi igazgatást, kimondták, hogy a műszaki oktatás csak az állam nyelvén történhet. Az I—VII. osztályig fokozatosan numerus clausushoz kötötték a nemzetiségi gyermekek számára az osztályok indítását, és számos iskolában gazdasági okokra hivatkozva megszüntették a magyar igazgatást, egyszerű tagozattá fokozva le őket. Megkezdődött a magyar nyelv lassú kiszorítása a közéletből. Még a Magyar Autonóm Tartományban is az a tréfa járta: „az autó magyar, de a sofőr román”. Egyáltalán 1953-tól a Román Munkáspártban az ultranacionalista frakció előretö-résével megkezdődött a nemzetiségi jogok fokozatos, nyílt vagy leplezett megnyirbálása. A román kormány és pártvezetés egyetlen hivatalos lépést sem tett annak érdekében, hogy a román nép fiai az iskolában megismerkedjenek a vegyes lakosságú Erdélyben a magyar nyelvvel és magyar kultúrával. Ezzel szemben erőszakolták a román nyelv tanítását már az óvodától kezdve a magyarság körében. Kolozsvárott, amely még mindig többségében magyar népességű város volt, kezdték eltüntetni a magyar feliratokat.

— Mi volt Dobainak a célja a memorandummal? — szakított félbe a tiszt.

Már ez a nehéz kérdés is szerepelt. Most is azt válaszoltam, amit korábban: nem tudom, mert velem nem közölte. Dobai velem nem beszélt memorandumról.

— Dobai azt mondja, magával is közölte, hogy a memoran-dum-fogalmazványt el akarja juttatni a magyar kormányhoz, a rosszul rendezett nemzetiségi kérdés új alapokon való rendezése céljából.

— Erről nem volt szó beszélgetésünkben. Memorandumról nem esett szó soha. Azután, hogy egy példányt az utcán nekem átadott, nem találkoztam Dobaival.

Uţiu főhadnagy több kérdést nem tett fel: jegyzőkönyv aláírására sem került sor, pedig kihallgatás közben jegyzett. Mielőtt visszavittek volna a cellába, még felolvasott négy nevet: Bereczki András, Varga László, Kertész Gábor és Nagy József nevét, s megkérdezte, ismerem-e őket.

— Egyiket sem ismerem — válaszoltam. Ezzel a fegyőr levezetett a cellába. A cella ajtaja tárva-nyitva volt, cellatársaim szabad levegőn voltak.

Megkíséreltem visszaidézni az első kérdésre adott feleletem, elégedetlenségem ecsetelését, részletezését. Nem vol-tam-e túlságosan bőbeszédű? Persze, amit elmondtam, tapasztalataim alapján állítottam. Való igaz volt.

Nem telt el tíz perc, egy más fegyőr szólt be, gyorsan szedjem össze és vegyem magamhoz személyi dolgaimat. Kezembe adta a vakszemüveget. Feltettem és az őr a folyosón vitt, vitt jó nagy távolságra, és bezárt egy üres kétágyas cellába, a fogda kelet felé néző során. Itt folytattam a kihallgatás visszaidézését.

A négy név elültette a bogarat a fülemben. Volt miről töprengenem. Komáromy és Dobai barátaimon kívül mások is be lennének avatva a tanulmány ügyébe? Csak nehogy valami szervezkedést kovácsoljon össze a Securitate. Akkor már tudtam, hogy a szervezkedés veszélyesebb, és súlyosabb bün-tetőjogi elbírálás alá esik. Személyesen egyiket sem ismertem, sőt kettőnek még a nevét sem hallottam. Valószínűleg ők is azt nyilatkozták, hogy nem ismernek engem. Bereczki Andrásról azt tudtam, hogy a Bolyai Tudományegyetemen lektor, közgazdász. Varga Lászlóról ugyancsak hallottam. Református lelkész. Dobai említette, hogy az 1956-os forradalom idején éppen Magyarországon járt, de én nem találkoztam vele. Ki lehet Kertész Gábor és Nagy József? — tettem fel magamnak a kérdést. Még a nevüket sem hallottam. A tárgyaláson láttam őket. Kertész Gábor magas, karcsú jogvégzett férfiú volt, ügyvéd Zilahon. Nem ismerhettem meg később sem, nem adódott alkalom elbeszélgetni vele. A börtönben lelte halálát. Nagy József a tárgyaláson mellettem ült, de csak a piteşti-i börtönben ismerkedtem meg vele. A Szilágy megyei Ákos községből való földbirtokos volt. Az a körülmény, hogy a kihallgatások alatt ugyanabban a cellában tartottak, amelybe letartóztatásomkor beosztottak, teljesen lehetetlenné tette, hogy megtudhassam, kik vannak még a dr. Dobai-ügy-ben letartóztatva.

Hónapokig voltam ebben a cellában. A szőlő első permetezéséig egyedül, azután kettesben. Itt jobban éreztem magam, mint a déli oldalon. Három-négyszeri reggeli és esti vécéztetés után kikémleltem, hogy a soron ez az utolsó cella. Az ajtó fölött nagy üvegablak volt, a folyosó utca felőli oldalán pedig vasráccsal védett nagy utcai ablakok sorakoztak. A tág folyosót a nap annyira megvilágította, hogy a villanyt a cellában nem is kellett égetni, csak este és éjszaka. Tavasztól őszig a folyosó ablakait tárva-nyitva tartották. A reggeli és az estéli programot vagy velem kezdték, vagy velem fejezték be A mosdó a vécével nem is volt messze. Az őrök is ritkábban jöttek leskelődni. Ha sütött a nap, az ablakon át az Árpád úton az egykori Dermata, akkor Herbák János nevét viselő cipő- és bőrgyárból a monostori negyed felé közlekedő autóbuszok tovasuhanó árnyékából követhettem a forgalmat. Itt-tartózko-dásom alatt gyakran vittek levegőzni. A sétálórekesz az épület nyugati részében, első emelet magasságban volt, tetején dróthálóval. Az egyik alkalommal a lefolyójában egy 3 x 2 cm nagyságú tükördarabot találtam. Mikor ebbe a rekeszbe kerültem levegőzni, a rejtekhelyről mindig kivettem a tükördarabot, belenéztem, s ilyenkor láthattam arcomon a fogda nyomait. Hogyan kerülhetett oda a tükördarab? Az üveg és minden vágó-, szúrószerszám tiltott „fegyver”-nek volt minő-sítve mind a fogdában, mind a börtönben.

Májusban egy hétfői délelőtt öreg szépkenyerűszentmártoni román parasztot hoztak a cellába. Kékeszöld foltos, piszkos ruhában volt. Permetezés közben, a szőlőjében tartóztatták le. Bajusza, arca, szemöldöke, kérges keze, bakancsa, mindene tele volt rézgálicpecséttel. Kimpan Ioannak hívták, két nagydiák apja, magyarul is tudott. A családja, a felesége nem is tudta, hogy letartóztatták.

— Mások is voltak a szőlőben permetezni. Láttak, amikor a milicisták kísértek be. Majd valaki megmondja a feleségemnek — töprengett.

Neve furcsának tűnt, s vissza is kérdeztem:

— Ioan bácsi, nem Cîmpeanu a neve?

— Nem! Apámat is így hívták. Igaz, attól még valamikor lehetett Cîmpeanu. De ha változtatták, csakis a régi-régi világban, a magyarok változtathatták Kimpanra.

Ioan bácsi gondolkodó ember volt, véleményt alkotott magának a dolgokról. Mind azt hajtogatta, milyen szép permetezni való idő van. Nem tudta befejezni a permetezést. Csak fizikailag volt a cellájában, lelkileg otthon és a szőlősben. Nem volt bőbeszédű, kérdéseimre röviden, tőmondatokban válaszolt.

Kimpan bácsit nem vitték a fürdőbe, hogy megmosakodjék, lemossa magáról a rézgálicot. Egész héten át úgy tartották, míg lassan a pecsétek le nem koptak. Ült az ágy szélén, körmeivel kezéről kapargatta a rézgálicot. Kapargatta arcáról is. Ebben én is segítettem, mutogattam az arcán a pecséteket. Úgy két hét elteltével a kihallgatását végző tiszt hozott a fele-ségétől tiszta ruhát.

— Miért tartóztatták le, Ioan bácsi?

— Nem tudom — válaszolta egykedvűen.

— Van-e Szépkenyerűszentmártonban kollektív gazdaság?

— Nincs. Most akarnak csinálni.

— No, helyben vagyunk — fejeztem be a kérdezősködést.

Az esti vécézéskor Ioan bácsinak szappant adtam, s amenynyire tudta, megmosta kezét, arcát. A víz hideg volt. Zöld pecsétek még maradtak bőven.

Másnap Ioan bácsit felvitték kihallgatásra. Jócskán tartotta magánál a tiszt. Mikor visszahozták, panaszkodott, a szemüveg nagyon szorította az orrát, botladozott, nem vezette jól az őr.

— Nem mindig ezzel a szemüveggel fogják kihallgatásra vinni. Ez kicsi volt a Ioan bácsi orrához és fejéhez. Hoznak nagyobbat is — vigasztaltam.

Maga elé nézve lassan elfogyasztotta az ebédet. Megdicsérte, jó volt. Magába roskadva ült az ágy szélén. Nem volt nyugtalan. Magam sétáltam a cella hosszában, számoltam a lépéseket. Na! Háromszáz lépést tettem meg, mondtam Ioan bácsinak. Mosolyából láttam, hogy együgyű, haszontalan dolognak látja az én sétámat.

Ioan bácsival több mint egy hónapot töltöttünk együtt a cellában. Innen vitték tárgyalásra is, a törvényszékre. Egész idő alatt az otthona, felesége foglalkoztatta. Sajnálta, hogy nincs, aki otthon dolgozzék, felesége beteges. Mi lesz a terméssel?! Fejével rosszallóan integetett — nem jó felé megyünk. Ebben a véleményében Ioan bácsit én is megerősítettem.

— Bizony, nem jó felé megyünk. De ezt senki nem tudja jó irányba fordítani. Hogy élnek Szépkenyerűszentmártonban az emberek?

— Nagy a zavar. Egyik akarja a kollektívet, a másik nem. Engemet is azért tartóztattak le, hogy azt mondtam volna: „Mind csajkára jutunk, mint a kaszárnyában!” A tiszt is szidalmaz, hogy a kollektív gazdaság ellen vagyok. Én nem vagyok ellene, aki akarja, csinálja — mondtam a tisztnek.

Ekörül forgott a kihallgatás. Meg kell félemlíteni az embereket, példát kell statuálni. Ioan bácsi átélte Erdély megosztását. Nem szidta a ma

gyarokat a négy év miatt. Nagyon jól megvolt — mondta. Megbecsülték. Kinek mi járt, megkapta.

Június közepe táján egy reggel kivitték a cellából, és szépen megborotválva hozták vissza. Miután a cella kallantyúját az őr ráhúzta az ütközőre, odasúgta nekem, hogy viszik a törvényszékre, ma lesz a tárgyalás. Egy fél óra múlva vitték is. Kíváncsian vártam, mennyi időre küldik „pihenni”.

A tárgyalásra is konspiratív módon vitték, váratlanul. Ioan bácsi nem számított rá. Mindig biztattam, lehet, felmentik, vagy nagyon kevés időre zárhatják be.

Két óra felé visszahozták. Nagyon feldúlt volt.

— Nincs igazság! — mondta.

— Hány évre ítélték, Ioan bácsi? — kérdeztem.

— Nem tudom, de az ügyész azt kérte, büntessenek meg példásan, mert ellenség vagyok.

— Hogy folyt le a tárgyalás, Ioan bácsi?

— Hát, odahoztak a faluból vagy tíz embert tanúnak. A bíró mindeniktől megkérdezte, hallotta-e a saját fülével, hogy Kimpan Ioan vádlott azt mondta, a kollektív gazdálkodással mindenki csajkára jut. Tanár úr, tessék elhinni, egyik sem mondta, hogy az én szájamból hallotta. Mindegyik azt felelte a bírónak, hogy mástól hallotta. Kitől? — kérdezte a bíró. Egyik sem tudta megmondani név szerint, hogy kitől. Csak hallotta.

— Az ügyész mivel vádolta Ioan bácsit?

— Az ügyész, egy fiatal, fekete ember, azzal vádolt, hogy reakciós, a szocializmus ellensége vagyok. Kérte, büntessenek meg példásan.

Ioan bácsit ebéd után elvitték a cellából. Minden valószí-nűség szerint Szamosújvárra. A börtönben utólag hallottam, hogy öt esztendőt kapott.

Távozása után egyedül maradtam a cellában. Három és fél évtized távolából is elevenen él alakja emlékezetemben.

Mindig komoly volt, keveset beszélt. A cellában soha nem sétált, ült az ágyon, vagy lopva végigfeküdt.

Újból sétálni kezdtem, unos-untalan mértem a cella hoszszát. Éberen figyeltem. Leültem az ágyra, mindig arccal az ajtónak. Egy délelőtt távolról ajtók nyitása és csukása hallatszott, a zaj mind közeledett felém. Alig múlt el öt perc, nyílik a cella ajtaja. Három egyenruhás tiszt jelent meg: Bărănescu, a fogda parancsnoka és két idegen. Az egyiket egyetemi hallgató korából ismertem, most katonai ügyész. Belépett a cellába és azt kérdezte, hogy bűnösnek érzem-e magam. Nem

— válaszoltam. Többet nem kérdezett semmit, kiment, s az ajtót rám zárták.

Jó idő múlva felvezettek Uţiu főhadnagyhoz, aki megkérdezte, fehérneműre, tisztálkodási szerekre van-e szükségem. Éppen kapóra jött, mert fogytán volt a szappan meg a fogkrém. Kértem, hogy az elvett pénzből vásároljanak fogkefét, fogkrémet és szappant. Kértem továbbá, hogy engedélyezzen könyvet, tekintettel, hogy egyedül vagyok a cellában.

— A cella nem olvasószalon. Nem szórakozóhely — mondta kurtán-furcsán —, különben is a szabályzat tiltja.

Minden elővigyázat és a leggondosabb tisztálkodás ellenére — börtönviszonyok között — a bal alsó karomon három nagy furunkulus lett. Kellemetlenül fájt az ingujj legenyhébb érintésére is, de az egész karomra kiterjedt a fájdalom. Jelentettem a fogda parancsnokának, aki másnap kivezettetett az orvosi kabinetbe, és orvosi kezelésben részesítettek. Úgy emlékszem, az orvos dr. Cseh Pál főorvos volt. Az asszisztens az ő jelenlétében kötötte be, és mindaddig kaptam a kezelést, amíg a furunkulusok el nem múltak.

Az Árpád út felé eső cellasorról már nem vittek engem kihallgatásra. Nem is számítottam rá, mert úgy ítéltem meg, ami rám tartozott, mindent elmondtam.

Egyik júliusi nap mégis magához rendelt Uţiu főhadnagy. Csak kiderül minden — kezdte a kihallgatást. Mi az, amit nem vallottam be, s most tudomásukra jutott? Egyre faggatott, gondolkozzam, milyen idegenekkel, külföldiekkel volt kapcsolatom. Természetesen tagadtam, hogy lett volna külföldiekkel találkozásom. Egy idő után kibökte, hol és mikor vacsoráztam együtt Conte Roza bolognai egyetemi tanárnő-vel. Kapcsoltam azonnal. Úgy látszik, a Securitate munkahelyemen is mindenre kiterjedő nyomozást végzett. Így jutott tudomásukra a kérdéses vacsora a Központi vendéglőben.

1957 két első hónapjának valamelyikében az Akadémia Nyelvtudományi Intézetében látogatást tett Conte Roza, a bolognai egyetem román tanszékének professzora. Ötven év körüli, bőbeszédű, jó hangulatú úrihölgy volt. Paşca Ştefan professzor, az intézet igazgatója, tiszteletére szűk körű vacsorát adott a Szabadság téri Központi Szálló éttermében. A vacsorára több intézeti tanárral együtt meghívtak engem is. A vád úgy szólt, hogy itt átnyújtottam a memorandum egy példányát Conte Rozának, hogy külföldre csempéssze. Természetesen a vád alaptalan volt, semmiféle bizonyítékot nem tudott felmutatni a tiszt, s nem is volt nehéz visszaverni. Azt mondtam, a meghívottak között magam a legtávolabb ültem a profesz-szornőtől és a helyemet egész idő alatt nem hagytam el, amit a szomszédom bizonyíthat. Továbbá akkor a tanulmány talán még kész sem volt. A nagy körítéssel és fontoskodással megrendezett kihallgatás ezzel véget ért.

A fegyőr visszavezetett a cellába. Gyanakodni kezdtem. Kiterjesztenék a nyomozást az 1956 október—novemberi délerdélyi és Küküllő menti nyelvjárásgyűjtő utamra is, hogy ellenőrizzék, nem izgattam-e a rendszer ellen? Nem lett volna nehéz végigmennie a Securitaténak a bejárt falvakon. Az Akadémia Kolozsvári Fiókja által kiállított megbízólevelet a községi néptanácsokon láttamoztatnom kellett megérkezéskor és eltávozáskor, s a kiszállás után munkabeszámolómban név szerint fel kellett sorolnom, kiktől kérdeztem ki a kérdőívet. Zárójelben jegyzem meg, a lakosság azokban a falvakban, ahol megfordultam, vegyes érzelmekkel viszonyult az októberi magyarországi forradalomhoz. Egy része félt, hogy még nehezebb idők fognak következni, más része reménykedett, hátha vége lesz a kommunista diktatúrának. A falvakban a parasztság éppen a szövetkezetesítés előtti szorongások közepette élte napjait. Gyanakvásomból mindössze annyi igazolódott be, hogy Uţiu egyszer megkérdezte: Sepsiszentgyörgyön a forradalom után jártam-e? Kapcsoltam. Erős János barátom után nyomoztak.

Augusztusban történt, egy vasárnap délután. Kint gyönyö-rűen sütött a nap. Hátamat az ágy fejének támasztott kispárnának vetve ültem és figyeltem a cella ablakán az Árpád úton tovarobogó autóbuszok árnyékát. A folyosó nyitott nagy rácsos ablakán át behallatszott a cellába az utcán sétáló, szórakozó fiatalok nevetgélése, hangos beszéde. A Securitate óriás épülete csendes volt. A fogdában csak a délutáni váltás volt szolgálatban és a kapuk portásai. Az előzetes letartóztatásban lévőket a folyosóőr sem zavarta. Amint bámultam ki az ablakon, tompa zajra s egy lövésre lettem figyelmes. Mivel a másik két cellasortól én voltam a legtávolabb, nem is észleltem semmi különöset. Az utcáról viszont kiabálás szűrődött be az ablakon át. Jó félórai, órai idő múlva Bărănescunak, a fogda parancsnokának ingerült káromkodására felálltam és sétálni kezdtem a cellában. Most sűrűbben jöttek az őrök leskelődni. Aznap sokkal később vittek vécéztetni is.

Egy nap a vaságyak mozgó, kézzel is lefeszíthető részeit összeforrasztották az ággyal. Miért? Egyelőre nem találtam magyarázatot. De az nem sokáig késett. Néhány nap múlva az egyik folyosóőr bekötött fejjel jelent meg. Később Szamosújváron megtudtam, hogy azon a bizonyos vasárnap délutánon szökést kísérelt meg Raul Volcinschi, a Babeş Tudományegyetem politikai gazdaságtan előadótanára. Hogyan történt a szökési kísérlet? Amikor a vécére mentek ki délután, Volcinschi Crişan nevű társával az ágyról letört feszí-tővassal az őrt főbe ütötte. Az elesett, ő pedig a fogda folyosóján kimenekült a főkapun az utcára, de a porta őrei utolérték, elfogták és visszahozták. Volcinschi menekülés közben még kinyitotta néhány cella ajtaját, hogy onnan is megszökhessenek, de a bent levők nem követték példáját.

Az előzetes letartóztatásban levőkre a szökési kísérletnek az volt a következménye, hogy megszigorították az őrzést és a bánásmódot a fogdában.

A szökési kísérletet megtorló hullámok lassan elültek. Utórezgései csak Bărănescu trágár szitkozódásaiban éltek tovább. A fogda eltorzult lelkű parancsnoka a hatalom mámorában élt. Nagyon aktív volt. Élvezte mesterségét.

Nappal ültem az ágyon vagy járkáltam a cella hosszában fel s alá. Minden háromszáz lépés után leültem. A kivizsgálás, úgy ítéltem meg, befejeződött. Járatlan voltam bűnügyekben, különösen politikai bűnügyekben. Nem tudtam a kommunisták által állam- és rendszerellenes bűnténynek minősített tettek között értékrendet felállítani. Nem oly nagy az én bűnöm, a szabadságjogokat, az állampolgár jogait tiszteletben tartó demokráciában ezek a tettek nem is büntetendők — morfondíroztam. Micsoda szakadék tátong demokrácia és diktatúra között!