nyomtat

megoszt

Székely történeti kistükör 1848-ig
HERMANN GUSZTÁV MIHÁLY
A Habsburg uralom

A Habsburg uralom

teljesen új fejezetet nyit a székelység történetében. Bár a végleges formában 1691. december 4-én kiadott Diploma Leopoldinum (I. Lipót Erdélyre vonatkozó "alkotmánylevele") látszólag nem sértette a székely privilégiumokat, a gyakorlatban ezek lényegesen beszűkültek. Állandósul az adó, mely mellesleg mind a székely szabadságok szellemével, mind a Leopoldinum betűjével ellenkezett. A székelyek eredeti módon próbálták megőrizni az adó időlegességének látszatát: bár tételes pontossággal megszabott, igen jelentős anyagi áldozatot követelő kötelezettség volt, csakis úgy beszéltek róla, mint az ország érdekében önként, a nemzet "jó akaratjából" vállalt teherről. A másik új tehertételt a kvártélyozás, azaz az Erdélyben szolgálatot teljesítő császári csapatok székely falvakba történő beszállásolása, élelemmel és takarmánnyal való ellátása jelentette.

Nem állíthatjuk azonban, hogy a Habsburgok az ország ész nélküli kifosztására rendezkedtek volna be. Az erdélyi hadügyek első császári megbízatású irányítója, Antonio Caraffa generális állította fel az "amor et timor" (szeretet és megfélemlítés) politikai modelljét, mely a szelídebb és a keményebb bánásmód taktikus váltogatását ajánlotta az erdélyi rendek féken tartására. [1] Ez a recept az egész Habsburg-kor idején igen jól bevált. Másfelől, a Habsburg birodalom nyugalmat és békét is jelentett, és ennek talaján stabil gazdasági felemelkedést. Erdélynek - éppen a Székelyföldet is magukba foglaló - déli és dél-keleti régiói - Miskolczy Ambrus megállapítását idézve - "a kelet-európai regionális munkamegosztásnak olyan önálló láncszemei voltak, melyek Kelet-Közép-Európa perifériáján a centrum szerepét játszották Délkelet-Európa felé, mégpedig úgy, hogy a közvetítő funkciót töltötték be." [2] A termelőerők megfelelő koncentráltsága, az árutermelés kedvező feltételei, a gazadaságföldrajzi környezet, a tartós kereskedői tevékenység biztosította piaci háttér, meg nem utolsó sorban az állandó kapcsolatok a birodalom fejlettebb régióival: mind fontos elemei voltak ennek a periféria-központ szerepkör kialakulásának és sikeres érvényesítésének.

A Rákóczi-szabadságharc után megszűnt a székely generális és a székkapitányok hivatala, a székelyek fegyvereit pedig begyűjtötték, ezzel is jelezve, hogy az addigi módon teljesített katonai szolgálatukra az új hatalom nem tart igényt. A főkirálybírót, illetve a neki alárendelt széki hivatalnokokat (így az alkirálybírákat, a jegyzőt, a közigazgatás és az adóbegyűjtés megkönnyítése érdekében létrehozott új területi alegységek, a járások dullóit, stb.) továbbra is a szék közgyűlése választotta, de a központi hatalom szoros ellenőrzése, az érdemi beavatkozás lehetősége mellett. (A főkirálybíró esetében jelölteket állítottak a székben jelenlévő fontosabb bevett felekezetek, ezek közül kiválasztotta jelöltjét a közgyűlés, ezt jóváhagyta a gubernium, végül megerősítette az uralkodó, aki viszont tetszés szerint "elébe tehetett" mást is, az első válogatási szinten felsorakoztatott jelöltek sorából.) Az is tény, hogy beiktatása után a főkirálybíró szinte teljhatalommal felruházott személy lett, mandátuma pedig általában életre szólt. Ezt az állapotot jól tükrözi a szállóige, mely idős Daniel Istvánról, Udvarhelyszék 1745 és 1774 közötti főkirálybírójáról keringett: "Isten az égben, Mária Terézia Bécsben, Daniel István a székben". A székely nemzetgyűlés gyakorlatilag teljesen megszűnt. A korabeli levéltári anyagban olykor történik utalás "a Nemes Székely Natio Gyűlésében" történtekre, ám eme alkalmi fórumok csupán a székely székek országgyűlési követeinek afféle előszobai egyeztetései voltak. [3]

Nagy változások mentek végbe a székely társadalom kebelében is. A főemberek (primorok) közül kiemelkedett egy székely arisztokráciának nevezhető kisszámú réteg, mely gazdasági helyzete, a vármegyei nemességhez fűződő rokoni kapcsolatai révén a XVIII. század folyamán grófi (a Béldi, Kálnoki, Lázár, Mikes, Mikó, Nemes famíliák) és bárói (Apor, Daniel, Henter, Orbán, Szentkereszti, Ugron családok) címek birtokába jutott. A primorok közepesen jómódú csoportja, vagyon és társadalmi presztízs tekintetében leszakadt az arisztokratáktól, míg a székely nemesi osztály alsó kategóriája, az ún. armalisták, tulajdonképpen paraszti sorban éltek. A székely lófők helyzete ekkor már nem sokban különbözött a közszékelyekétől: kevesen tudtak felkapaszkodni a nemesi rendbe, annál többen süllyedtek szegénysorba. Összegezve: a székely társadalom polarizálódott, a "főnemesség" és a többi, paraszti sorban élő, túlnyomórészt adófizető réteg között áthatolhatatlan szakadék keletkezett. Ebben a korban a szolgáló emberek utánpótlásának forrása már nem a székely paraszti társadalom, hanem az elsősorban Moldvából, Havasalföldről, Fogarasföldjéről, a Szászföldről és a vármegyékből érkező, többségükben román jobbágyok és zsellérek. [4]



[1] Wesselényi István: Sanyarú világ. I. (Magyari András bevezető tanulmányával) Bukarest, 1983. 20.

[2] Miskolczy Ambrus: A dél- és délkelet-erdélyi kézműves ipar a kelet-európai regionális munkamegosztásban a múlt század derekán. Ethnographia, 1982. (XCIII)/3. 416-417.

[3] Hermann Gusztáv Mihály: i. m. 62-77.

[4] Uo.78-84.