nyomtat

megoszt

Székely történeti kistükör 1848-ig
HERMANN GUSZTÁV MIHÁLY
A fejedelemség kora

A fejedelemség kora

a székely társadalom gyorsuló feudalizációjának, az önkormányzati- és általában a privilégium-rendszer kezdődő válságának ideje. E válság fő oka a székely autonómia és a társadalmi kiváltságok csere eszközének, a székelyek hadászati erejének a fokozatos elértéktelenedése. Ez az értékvesztés csak részben magyarázható a fennebb vázolt jelenségekkel: a közszékelység jelentős részének vagyoni romlásával, eljobbágyosodásával. Időközben nagy változások történtek a hadászatban, meg a térség geopolitikai viszonyaiban is. Egyfelől a jól képzett zsoldosok által kezelt tűzfegyverek és tüzérség megjelenése, gyors fejlődése a könnyűlovas- és gyalogos székely paraszthad lényegi átszervezését tette volna szükségessé ahhoz, hogy hatékonyságát megőrizhesse. Másrészt azzal, hogy az erdélyi fejedelem, akárcsak a Kárpátok túloldalán egymást sűrűn váltó román vajdák (ha nem is azonos mértékben), a török által ellenőrzött, a portának adózó személlyé vált, a keleti határsáv őrzése - bár korántsem vált szükségtelenné - nem bírt a korábbi fontossággal. A megváltozott helyzet már János Zsigmondot új székely-politika kialakítására késztette. A Mátyás halála óta eltelt hét évtizedben nőtt a szakadék a szabad állapotában még inkább veszélyeztetett köznép és a két magasabb besorolású rend között, ám e két utóbbi kategórián belül is változások történtek: a főemberek kisszámú, vagyonos rétege markáns módon elkülönült a társadalom többi részétől, a lófők csoportjában pedig egy belső rétegződés vette kezdetét. E belső erjedés, no meg a külső hatások, a Habsburgok manipulációs próbálkozásai, melyek révén erdélyi uralmukat próbálták volna biztosítani, a székely község 1562-es nagy lázadásához vezettek. Az Udvarhely szomszédságában szerveződő felkelő tábor két hadra oszlott, az egyik a Nagyküküllő mentén haladva, Holdvilágnál állapodott meg; a másik, Marosvásárhely felé tartó had Ákosfalváig jutott. Ez utóbbit verte szét János Zsigmond fejedelem, a vereség hírére pedig feloszlott a holdvilági tábor is. Ezután kemény megtorlás következett: a vezetőket (Páfalvi Nagy György, Gyepesi Ambrus, Bán András) karóba húzták, a források arról beszélnek, hogy a vesztőhely körül a levágott orrok és fülek vékaszámra halmozódtak.

 A felkelés leverése után foganatosított fejedelmi intézkedéseket a régebbi szakirodalom a székely kiváltságok durva megsértéseként emlegette. Ami a székelység közigazgatási autonómiáját illeti, ez kétségtelenül így is volt. Társadalmi téren viszont János Zsigmond - túl a tömeges megtorlás és megfélemlítés korban megszokott, kegyetlen eszközein - arra törekedett, hogy a székely társadalom egyre bonyolultabb rendszerét könnyebben ellenőrizhetővé tegye. Ezért a főemberek és lófők rendjét jogilag a vármegyei nemességgel egyenlővé nyilvánította. A köznépet viszont saját közvetlen ellenőrzése alá próbálta vonni, és úgy rendelkezett, hogy azt "sem az főnépek, sem senki, akárkik légyenek, bántani ne merjék, sem semmi szolgálatra ne kényszerítsék őket." [1] A fejedelem igyekezete a Mátyás által elindított, majd abbamaradt reform-kísérlet folytatására viszont nem csak alábbhagyott, hanem hamarosan visszájára fordult. A császáriak elleni 1564-65-ös hadjáratok után ugyanis a főemberek és lófők, katonai érdemeiknek köszönhetően, visszanyerték az uralkodó jóindulatát. Ezt követően többször előfordult, hogy közszékelyeket, sőt olykor egész székely falvakat adományozott jobbágyul, székely és nem székely híveinek egyaránt. [2]

A János Zsigmondot trónon követő Báthori István folytatja a székely köznép kárára tett adományok gyakorlatát - haszonélvezők a székelyföldi és vármegyei nemesek -, főképpen 1575 után, amikor a székelyek ellenjelöltjét, a Kerelőszentpálnál vereséget szenvedett és menekülni kényszerült Bekes Gáspárt támogatták. Minden jel arra mutatott, hogy a közszékelyek újabb tömegei fognak jobbágysorba süllyedni.

E körülményeken először Mihály vajda próbált változtatni: 1599. november 3-án a kézdi székelyeknek, november 28-án az udvarhelyieknek és az egész székelységnek, 1601 március 7-én pedig a Csík-, Gyergyó-, Kászon-székieknek adott kiváltságleveleivel. E levelekben, viszonzásképpen katonai szolgálataikért, újra biztosítja régi kiváltságaikat. [3] Bár a vajda bukása után voltak olyan hangok, amelyek követelték, hogy a székelyeket árulásukért újból örökös szolgasággal sújtsák, Báthori Zsigmond felismerte, hogy e gyakorlat folytatása zsákutcába vezet. Következésképpen két, ugyanazon a napon (1601. december 31.) kibocsátott kiváltságlevelében felszabadította az egész közszékelységet, szabadosokká (libertini), azaz a korábbi darabontokkal (a "communitas" kötelékébe tartozó gyalogosokkal) egyenrangú, katonai szolgálatra kötelezett szabad emberekké nyilvánítva őket. [4]

A XVII. század első éveiben a fejedelmek korlátozni próbálták a székelység alsó rétegeinek eljobbágyosítását, és igyekeztek a már jobbágysorba süllyedt, de az ország hadereje szempontjából még értékesnek ítélt közrendűeket "recuperálni", azaz visszanyerni a katonáskodó szabad társadalom számára. Ekképpen kristályosodott ki az a társadalmi szerkezet, amelyet az 1614-es, Bethlen Gábor féle katonai összeírás (lustra) rögzített. Ebből egyrészt kiolvasható a lófők vagyoni helyzetének romlása, akik kezdenek leszakadni szövetségeseiktől, a főemberektől. A másik szembetűnő jelenség, a különböző jobbágy kategóriák leszármazásának alakulását követve, hogy ezek szinte kizárólag a "communitas" lecsúszott elemeiből alakultak és gyarapodtak. [5]

És mi történt a székely önkormányzatisággal? Az 1562-es lázadást követően János Zsigmond megszűntette a székkapitány és székbíró hivatalát (utóbbi hatáskörét immár teljes egészében a központilag kinevezett királybíró veszi át). A széki törvényszékek - melyek korábban, a peres ügyek tárgyalása mellett intézkedtek az illető szék adminisztrációs kérdéseiben is - kizárólag a bíráskodás fórumaivá váltak. A Székelyföldön - a korábbi szokással ellentétben (hiszen a székelyek 1492-ben hallatlan dolognak minősítették, hogy királyi vár épül földjükön, és meg is akadályozták azt) - két fejedelmi várat építtetett: az udvarhelyi Székely Támadt és a háromszéki Várhegyen (Nagyborosnyó mellett) emelt Székely Bánja várait. E fura nevekből összeálló szójáték intő jel volt az engedetlenségre hajló székelyek számára… Az udvarhelyi várba pedig új hivatalnok rendezkedett be: a felkelésben részt vevő hat szék kapitánya ("capitaneus sex sedium"), akinek hatalma - az apró és távoli Aranyosszéket leszámítva - kiterjedt az egész Székelyföldre. Természetesen ő már nem a székely szabadságok értelmében választott, hanem központilag kinevezett tisztviselő: egy 1591-ben kelt udvarhelyi peres irat szerint "urunk fejedelmünk képe itt közöttünk". Udvarhelyből - a székely önkormányzatiság korábbi centrumából - a székelyek kormányzásának a központja lett. [6]

Báthori Zsigmond fennebb említett, 1601. december 31-én kelt oklevelei némiképp korrigálják e helyzetet. Ismét választott hivatalnok lesz a székkapitány (igaz, a "3-4 vagy több tekintélyes és hadban jártas férfi" közül, akit a szék felterjeszt, végül a fejedelem választja ki a tisztség viselőjét), megszűnik a "hat szék kapitánya" hivatala (később az ő hatáskörét a szintén fejedelmi kinevezéssel állított székely generális veszi át), majd 1613-ban, Bethlen Gábor indítványára, az országgyűlés választott tisztséggé nyilvánítja a főkirálybíróságot ("de így, hogy urunk ő nagysága fejedelmi jussa is megtartassék a székelység között"!). A központi hatalom folyamatos, hol formális, hol meg lobby-szerű beavatkozása a tisztviselők választásába, a székely nemzetgyűlés működésének szünetelése viszont így is jelzik: a székely autonómia hanyatlása - a régi elvek alapján - aligha lesz megállítható.

Azzal, hogy Magyarország központi részén 1541-től a török lett az úr, nem következett be Erdély, és ezen belül a Székelyföld elszigetelődése Európától. A gyulafehérvári fejedelmi udvar reneszánsz fénye egészen a gyergyószárhegyi Lázár família - a Kárpátok természetes gyepűvonala közvetlen tövében épült - kastélyáig sugárzott. Fejedelmi követekként székely primorok távoli országokban teljesítettek diplomáciai megbízatást (mint Vargyasi Daniel János, Udvarhelyszék alkapitánya, Háromszék későbbi főkirálybírája, akit 1646-ban Krisztina svéd királynő fogadott). A különleges társadalmi viszonyok lehetővé tették, hogy itt eléggé korán kialakuljon egy falusi elemi-iskola hálózat. A marosvásárhelyi, majd székelyudvarhelyi református kollégiumok professzorai a kor legújabban felröppent eszméivel, természettudományi elméleteivel tértek vissza németországi, németalföldi peregrinációikról, utasládájuk pedig telve volt az ott vásárolt könyvekkel. A mezővárosokban a nyugati mintákat követő céhek, kalmártársaságok szerveződtek. Tény és való: a privilégiumait őrző székelység - amúgy szigorúan praktikus okokból - ragaszkodott bizonyos, másutt rég túlhaladott állapotok továbbörökítéséhez, de az sohasem volt kérdés, hogy ebből adódóan a Székelyföld mely kultúrkör archaikus képét tárja elénk.



[1] Jakó Zsigmond: i.m.. 27.

[2] Uo. 28-29.

[3] Demény Lajos: A székelyek és Mihály vajda. Bukarest, 1977. 98-110.

[4] Jakó Zsigmond: i.m. 32.

[5] Imreh István - Pataki József: A székely falu gazdasági-társadalmi szerkezete a XVI. század végén és a XVII. század elején. In: Székely felkelés 1595-1596.  169-175.

[6] Hermann Gusztáv Mihály: i.m. 44-45.