nyomtat

megoszt

Székely történeti kistükör 1848-ig
HERMANN GUSZTÁV MIHÁLY
A királyság korában

A királyság korában

a székelyek autonóm, a vármegyei szervezettől eltérő közigazgatási rendjét csakúgy, mint a székely társadalom sajátos szerkezetét egy pontosan meghatározott, valaha adok-kapok alapon működő privilégium-rendszer garantálta. Ez a kor, amikor a magyar haderő már az európai, páncélos lovagi harcmodorra rendezkedett be, a székely könnyűlovasság viszont hatékony maradt a kelet felől továbbra is veszélyeztető sztyeppei népek ellenében. Az autonóm szervezetnek és rendi privilegizált állapotnak az ára tehát a rendszeres hadi szolgáltatás volt, melyet II. Ulászló 1499. július 13-án kelt, régebbi gyakorlat nyomán megszövegezett oklevele rögzít: "Mikor a király személyesen megy hadával kelet felé, Moldva ellen, az összes székelység  -  lovasok és gyalogok  -  tartoznak fejenként, hadra felkészülten a király hada előtt elől menni s az ország határain kívül saját költségükön tizenöt napig az ütközetet bevárni, úgyszintén visszatértében a királyi sereget hátul követni. Mikor a felség ugyan a keleti részek felé személyesét küldi hadba, akkor a székelységnek fele menjen vele az előbbi módon. Mikor dél felé Havasalföldére személyesen vezeti hadát a király, akkor a székelység teljes fele része - lovasság és gyalogság - menet elől, jövet hátul megy az ország határain kívül, s ott az ütközetet 15 napig tartozik bevárni; mikor délfelé személyesét küldi, a székelység ötödrésze köteles hadi szolgálatot tenni. Mikor nyugatra megy személyesen, minden tíz üléses székely zsoldost tartozik állítani a király szolgálatára; ha pedig észak felé személyesen visel háborút, a székelyek huszadrésze köteles zsoldost állítani, s ilyenkor minden szék tartozik a főbb rendből egy kapitányt adni. Ezeken kívül az egész székelység a király, vajda vagy székely ispán rendeletére Erdélyországot ott, ahol szükséges, minél szebben felfegyverkezve, mint eddig ezután is védelmezni tartozik. Ezért a székelyek, mint addig a hajdani dicső magyar királyok által adományozott igaz nemesek, minden adótól vagy más rovataltól mentesek és szabadok...[...] A székelyek a királynak törvényes megkoronáztatásakor minden székely ülésről tartoznak egy ökröt adni..." [1]

Ám ne feledjük: a privilégiumok által védelmezett székely társadalom a feudális Európa peremén ugyan, de a nyugati civilizáció jegyében élte hétköznapjait. Régészeti leletekben tükröződő életmódja, agrárkultúrája (lásd a székelyderzsi templomban található XV. századi ekeábrázolást), a kebelében elindult mezővárosi fejlődés, a nyugati kereszténységhez való tartozása, korai építészeti emlékei, a templomok falfestészete (mely olykor az itáliai korareneszánsz szín- és formavilágával mutat rokonságot) ékesen igazolják e kötődést.

Ez viszont azt is jelentette, hogy sajátosan, a katonai társadalom jellegzetességei által korlátozottan, de itt is - feltehetően már a XIII. században - elkezdődik a feudalizálódás folyamata. Előbb egy belső rétegződés megy végbe, melynek során kialakul a székelyek - első ízben 1339-ben említett - "három rendje" ("tria genera Siculorum"). Ez valójában három, a hadi kötelezettségek teljesítési módja tekintetében különböző társadalmi kategóriát jelöl: a főemberek (seniores), a lóháton hadakozó lófők (primipili) és végül a gyalogos közszékelyek (communitas).

A "communitas" szabad népessége azonban - labilis vagyoni helyzetéből következően - ki volt téve a két felsőbb rend jobbágyszerző igyekezetének. E természetes és elkerülhetetlen folyamatot korlátozni próbálta - a székely közösség haderejének megőrzése érdekében - Hunyadi János kormányzó, majd átgondoltabb társadalom-szervezési stratégia mentén Mátyás király, illetve az utóbbi erdélyi politikáját végrehajtó Báthori István vajda, aki - a tényeket felszínesen ismerő történelmi köztudatban - mégis "székelyellenes" vezetőként maradt fenn. 1490 körül a vajda a székelyudvarhelyi - valószínűleg domonkosrendi - kolostor várrá alakításához látott. A munkálatok 1492-ben be is fejeződtek, miközben a székely primorok és lófők vehemensen tiltakoztak: "mint ellenségre, erős haddal rontott ránk" - írják az új királyhoz, Ulászlóhoz intézett panaszlevelükben -, felróják, hogy többet közülük megöletett, másokat megvakíttatott, feleségeiket, lányaikat elrabolta, de a legsérelmesebbnek azt tartják, hogy a Székelyföldön várat emelt, ennek szolgálatára pedig naponta hat-nyolc székelyt hurcoltatott. E panaszok nyomán, 1493-ban Ulászló Báthorit fel is mentette vajdai méltóságából, jóllehet - Jakó Zsigmond értelmezése szerint - voltaképpen az történt, hogy a Mátyás székely-politikáját tovább érvényesítő Báthori a királyi jobbágyok közé sorolva a "communitas" tönkrement, hadászatilag hasznosíthatatlan tagjait, a főemberek túlkapásaival szemben védelmezte őket. [2]

A vár természetesen a központi hatalom előretolt bástyája lett volna a Székelyföldön, ahol viszont felépítését a panasztevők "gonosz és hallatlan" dolognak minősítették. (Tehát ahol - emlékezetük szerint - sohasem létezett királyi vár.) De építtetője királyi birtokközpontnak is szánta, melyhez az új királyi jobbágyok szolgáljanak. [3]  



[1] Szabó Károly - Szádeczky Lajos - Barabás Samu (szerk.): Székely Oklevéltár. I-VIII. Kolozsvár-Bp., 1872-1934. III. 138-145.

[2] Jakó Zsigmond: A székely társadalom útja a XIV-XVI. században. In: Benkő Samu - Demény Lajos - Vekov Károly (szerk.): Székely felkelés 1595-1596. Előzmények, lefolyása, következményei. B. 1979. 22.

[3] Albert Dávid: A székelyudvarhelyi vár. Székelyudvarhely, 1991. 7-10.