nyomtat

megoszt

Székely történeti kistükör 1848-ig
HERMANN GUSZTÁV MIHÁLY
Végleges megtelepedésük

Végleges megtelepedésük

kérdése szintén a vélemények kerszttüzében áll. A rendelkezésre álló adatok arról tanúskodnak, hogy a székelyeket az államalapítás korában széttelepítették az akkori magyar határok mentén, ahol határőr szerepkört láttak el. Erdélybe telepedésük minden bizonnyal szervezetten, királyi parancsra történt, egyesek szerint a XI., más nézetek értelmében a XII. századtól kezdődően. A mostani Székelyföld (D-K Erdély) benépesítése mindenképp több hullámban, más-más irányból, különböző vidékekről érkező (nyelvjárások tekintetében is jelentős eltérést mutató) székely csoportok által történt, a folyamat pedig a XIII. században fejeződött be. Letelepedési népességmozgásuk utolsó mozzanata volt, midőn V. István (1270-1272) "az Aranyos és Maros folyók mentén fekvő" területet a kézdi székelyek egy csoportjának adományozta. [1]

Midőn végleges otthonra leltek a Kárpátok karéjának oltalmában, a székelyek valószínűleg még törzsi-nemzetségi szervezetben éltek. Ennek emléke a legtovább Marosszéken őrződött, ahol még a XVI. század elején is bizonyos széki tisztségek betöltése egy 6 nemre és 24 ágra épülő rotációs rendszer szerint történt. [2] E nemek és ágak a következők: az Adorján nem a Vácmán, Telegd, Vaja és Poson ágakkal; a Meggyes nem a Meggyes, Kürt, Dudor, Gyáros ágakkal, a Jenő nem a Balási, Új, Szomorú, Boroszló ágakkal, a Halom nem a Halond, Náznán, Péter, György ágakkal, az Abrán nem a Gyerő, Új, Nagy, Karácson ágakkal és végül az Őrlőc nem az Ecken, Seprőd, Szovát és Bod ágakkal. [3]   A Székelyföld más részein az okleveles anyagban nem találkozunk e rendszer működésének közvetlen nyomaival, de a nemek és ágak nevei sűrűn előfordulnak a hely- és személynévanyagban.

A székely székek rendszere

akkor kezd körvonalazódni, amikor mai lakterületükre történt telepedésük után rövidesen, a helyhezkötött életmód nyomán - no meg a központi hatalom unszolására - a törzsi-nemzetségi szervezet felbomlik, átadva helyét egy új, immár területi tagolódásnak.

A székek (lat. sedes) bíráskodási, közigazgatási és katonai autonómiával rendelkező közhatóságok voltak azoknál a középkori Magyarországon élő, általában idegen eredetű népcsoportoknál, amelyek jogállása eltért a vármegyei lakosságétól (szászok, székelyek, kunok, jászok, szepesi "lándzsás nemesek"). Maga az elnevezés feltehetően a ‘bírósági fórum’ jelentésű bírói székre utal. Bár a székely szék sokban hasonlított a nemesi vármegyéhez, különbözött is ettől, hiszen a katonáskodó székely társadalom hadi igazgatása a törvénykezési, közigazgatási, közegészségügyi teendőkön túlmutató, olykor bonyolult és nehéz feladatokat rótt vezetőire.

A hét székely szék kialakulási folyamata, a széki intézmény kikristályosodásával együtt, úgy tűnik a XIV. század utolsó éveiben ért véget. Udvarhelyszék (melyet egyes későbbi források főszék  -  "Capitalis Sedes"  -  gyanánt emlegetnek) területi súlypontja a Nagyküküllő felső folyására esett, átnyúlva az Olt vízgyűjtő medencéjéhez tarozó Homoródok és a Vargyas meg Kormos vidékére; Marosszék a Maros és a Nyárád mentén jött létre, Csíkszék az Olt és a Maros felső folyásán, Sepsi-szék az Olt és a Feketeügy közti területen, Orbai-szék a Feketeügytől balra, Kézdi-szék ugyanazon vízfolyás felső szakaszán, a Kárpátok karéja védelmében, és végül Aranyosszék a hasonnevű folyóvíz mentén. A XVII. század kezdetén Sepsi-, Kézdi- és Orbai-szék egyesülése révén alakul Háromszék, így a székely székek száma ötre csökken. Néhány szék kebelében ún. fiúszékek jöttek létre: Sepsiszékben Miklósvár, Csíkszékben Gergyó és Kászon, [4] Udvarhelyszéken Keresztúr és Bardóc, Marosszékben Szereda. [5]

A székeket a székgyűlés irányította, melyen kezdetben részt vehetett a székben lakó valamennyi szabad székely, de a XV-XVI. századtól az első két rend tagjai (a főemberek és a lófők) sajátították ki a döntés jogát. A székgyűlések közti időszakban az intézmény működésével kapcsolatos feladatokat a szék választott tisztviselői látták el, akik a gyűlések levezetését is biztosították. E tisztségviselők: a hadfölkelés szervezésében, valamint a bíráskodásban főszerepet játszó hadnagy vagy kapitány (maior exercitus, capitaneus), a bíráskodásban ténykedő székbíró (judex terrestris, judex sedis), illetve a törvénynapokon az ítélethozatalban közreműködő "szék vénei" (seniores), a későbbi esküdtek (jurati assessoribus).

A szék viszont csak részben volt önálló, egyébként a székely közösség szerves részét képezte, azaz a központi hatalommal és egyéb hatóságokkal (vármegyék, szász univerzitás) nem közvetlenül, hanem a "három rend székelyeinek összessége", a "székely nemzet" nevében lépett kapcsolatba. A székely univerzitás tehát kezdetben kifelé úgy érvényesült, mint egységes vármegye, mint osztatlan ispánság, tekintet nélkül a kebelében létrejött tagozódásra. A székely nemzet (natio siculica; 1437-től a kápolnai unió, az unio trium nationum tagja, a középkori Erdély rendi nációja és - nota bene! - nem etnikai értelemben vett nemzete) közös dolgait a nemzetgyűlés intézte, melyet a székelyföldi viszonylatban központi fekvésű Udvarhelyszéken (jobbára Udvarhely városában, vagy a Nagyküküllő-menti Agyagfalván) tartottak; a székely ispán, illetve különleges esetekben Udvarhelyszék kapitánya hívta össze. Udvarhelyszéket - ahol 1505 és 1562 között az egész Székelyföldre érvényes ítéleteket hozó fellebbviteli törvényszék is működött - minden bizonnyal központi fekvése avatta főszékké (capitalis sedes), vagy későbbi szóhasználat szerint székely anyaszékké, ám a többi szék képviselői szinte kínosan vigyáztak arra, hogy e státus ne jelentsen valamiféle felsőbbrendű, a "székely nemzet" egésze felett disponáló tényleges auktoritást.

Ide kívánkozik egy zárójel a "székely anyaváros", vagy ahogyan ógörög műszóval nevezték, "Areopolisz" XVIII. századtól adatolható nimbuszáról. [6] Napjainkban ez egy kicsit aktuálpolitikai színezetet nyert, a járulékos túlzásokkal együtt.  Mert túlzás Székelyudvarhelyt egyszerűen - és jelen időben - "székely főváros"-ként emlegetni (mint a 2004-es helyhatósági választások némely plakátjain), de a kisváros ürügyén ironizálva sugallni, hogy e kijelentésnek semmi alapja, ráadásul kerek-perec kijelenteni: "Marosvásárhely volt vagy hétszáz évig a Székelyföld fővárosa" [7] , ugyanakkora hiba. A főváros mindenekelőtt adminisztratív kategória. Marosvásárhely amiatt, hogy a székelyek lakta terület peremén feküdt, eleve nem válhatott a székely közélet centrumvá, 1616-tól pedig, miután szabad királyi város lett, jogilag is kizárta magát a Székelyföld kötelékéből. Itt visszautalnék a fennebb írottakra: a székely önkormányzat egyik paradox jellegzetessége, hogy bár katonai lényegű, nem tűr területi központot. Udvarhely mezőváros székely nemzetgyűléseknek, majd fellebbviteli bíróságnak adott otthont, a fejedelmi korban pedig a központi hatalom meggpróbálta itt (a Székely Támadt várban) kialakítani székely politikája végrehajtó támaszát (mint erről alább bővebben szó esik), ám ez - akár a fellebbviteli törvényszék esetében - ismét csak rövid távon működött. Itt őrizték a fejedelemség korában a hivatalosan használt mértékegységek egész Székelyföldre érvényes minta-darabjait (etalonjait), az udvarhelyi kapitány kezelte-vigyázta (1659-től bizonyíthatóan, egészen a székely székek megszűnéséig) a "székely nemzet" pecsétnyomóját. E tagadhatatlan tényekre, illetve előzményekre alapozva próbált Udvarhely (elsősorban a szék, olykor a város is, késő-középkori és újkori története során) egyfajta hegemón szerepkörben tetszelegni, amit azonban a székely közösség következetesen elutasított. De - pontosan eme örökös (és nota bene: ma is létező!) hegemónia-ellenes hangulatnak köszönhetően - másik "pánszékely" központ sem alakulhatott. [8]         

Visszatérve a székely önkormányzat működéséhez: a nemzetgyűlést összehívó és ott elnöklő székely ispán a széki tisztviselőktől eltérően nem a szék, hanem a király hivatalnoka, akit a király nevezett ki, előbb inkább magyarországi, majd erdélyi főnemesek, de sohasem a székelyek közül. Hunyadi Jánossal kezdődően az erdélyi vajdák egyszersmind székely ispánok is voltak.

A XV. századtól a központi hatalom a királybírói tisztség létrehozása révén is erősítette befolyását a székely székekben. Ezek a központilag kinevezett királybírák fokozatosan átvették a székbírók szerepkörét. [9]



[1] Kordé, 2001. 64.

[2] Györffy György: A magyar nemzetségtől a vármegyéig, a törzstől az országig. Századok, 1958. (92) 85.

[3] Szabó Károly - Szádeczky Lajos - Barabás Samu (szerk.): Székely Oklevéltár. I-VIII. Kolozsvár-Bp., 1872-1934. II. 78-81.

[4] Pál-Antal Sándor megállapítása szerint Miklósvár-, Gyergyó- és Kászon székek a XIV-XV. században önállósult egységek, melyek Sepsi- illetve Csíkszékkel nem anya-fiúszéki, hanem társszéki viszonyban voltak. Igazi fiúszékeknek csak az udvarhelyszéki Keresztúr és Bardóc székeket tekinti. Pál-Antal Sándor: Székely önkormányzat-történet. Marosvásárhely, 2002. 51-58. 

[5] Szeredaszék tényleges működését illetően Pál-Antal Sándor kételkedik. Szeredaszéket úgy tekinti, mint "Marosszék alsóbb fokú törvényszékét, és nem mint területi-közigazgatási egységét (fiúszékét)". Uo.

[6] Az Areopolisz műnevet M. Hubbes Éva 1700-tól adatolja (Areapolis vagy Areopolis "körbejárása". Udvarhelyi Híradó. 1999. november 2.) Lakatos István, Székelyföld első átfogó leírásának szerzője 1702-ben befejezett, latin nyelvű munkájában írja: "A […] székelység központja kezdettől fogva az azon városról ígynevezett Udvarhelyszék volt. (Boga Alajos: Székelyföld történetírója a XVII. Században. Kolozsvár, 1914. 67-70.) Ez a mondat a téves értelmezések egyik forrására is rávilágít: sokan összetévesztik Udvarhely, az egykori "capitalis sedes" a középkorban tényleg létező hegemóniáját, Székelyudvarhely város inkább vélt főhely-jellegével.

[7] Oláh István: Heti híres. Ködből, szivárványból. Udvarhelyi Híradó. 2004/123.

[8] Hermann Gusztáv Mihály: Udvarhelyszék anyaszéki státusának XVIII. századi újjáéledése és a kései székely rendi nacionalizmus. Székelyföld. 1997/2. 109-118.

[9] Hermann Gusztáv Mihály: i.m. 20-23.