nyomtat

megoszt

Anyanyelv és oktatás
PÉNTEK JÁNOS
Péntek János

Az egyetem: a kisebbség egyetemesség-igénye

            Az alábbiak pontos értelmezéséhez, utalásainak megértéséhez már elöljáróban jeleznem kell, hogy a szöveget 1999 augusztusában írtam, így az akkori, illetőleg az azt közvetlenül megelőző eseményeket mutatja be, értékeli.

         A Hungarológiai Központ szokásos évi konferenciáján elhangzó előadások célja a kölcsönös tájékozta­tás és tájékozódás. Magam a magyar nyelvű felsőoktatás romániai helyzetét és az önálló egyetem kilátásait vázolom a következőkben, noha némelyek bizonyára úgy vélik, ez túlságosan is elcsépelt témává vált, hiszen naponta jelennek meg hírek, nyilatkoza­tok új elképzelésekről, tervekről és friss kudarcokról. A sajtóhírek és a friss esemé­nyekre vonatkozó nyilatkozatok, mint tapasztalhattuk, tele vannak ellent­mondással, polarizáltak a politikai elfogultság végletei, az önigazolás, a rejtett vagy nyílt manipulációs szándék szerint, és soha nem is lehetnek tekintettel a „kifejlet”-re, a dolgok előzményére és alakulására. Az ellentmondás részben abból adódik, hogy Kelet-Európában még mindig megszokott a belső és a külső tájékoztatás kettőssége. Jó példája volt ennek a magyar miniszterelnök ez évi júliusi romániai látogatása. Köz­vetlenül a megbeszélések után Marosvásárhelyen a román miniszterelnök úgy nyilat­kozott: az oktatási törvény hatályba lépése után nincs már semmi akadálya a magyar egyetem felállításának. Két-három órával később Kolozsváron, román közönség előtt azt fejtegette, hogy procedurális nehézségek miatt ebben a kormányzati ciklusban nincs semmi esélye az önálló magyar egyetemnek. Az ellentmondás néha kulcssze­mélyiségek ellentmondásos szereplésében nyilvánul meg. A román oktatási minisz­ter egyetemi professzorként, filozófusként és rektorként teljesen más benyomást kel­tett itthon és a nagyvilágban is liberalizmusával, nyitottságával, rugalmasságával, mint amióta politikusként e fontos kisebbségi igény és így a kisebbség ellenében együttműködik a nacionalistákkal, sőt részben neki tulajdonítható, hogy az egyete­mek, korábbi viszonylagos semlegességüket feladva, az oktatási reformnál is fonto­sabbnak tekintik, hogy megakadályozzák az előrelépést ebben a kérdésben.

Fontos tehát, hogy a magyar felsőoktatás „nagykövetei", külföldi egyetemek ven­dégtanárai és lektorai lehetőleg tájékozottak legyenek. Ennek lényeges része az is, mivel hungarológiai konferenciáról van szó, hogy elmondjam: a magyar nyelvű stú­diumok közül a hungarológiai van viszonylag a legkedvezőbb helyzetben a román felsőoktatásban (ez a kedvező helyzet nem terjed ki a magyar történelemre és műve­lődéstörténetre). Mindhárom magyar tanszéken, a két kolozsvárin és a bukarestin, egy-egy állandó magyar vendégtanár is segíti az ott folyó szakmai munkát, a rövi­debb időszakokra szóló meghívások pedig szintén rendszeressé váltak. A képzés ki­terjed az egyetemi alapképzésen és tanárképzésen kívül posztgraduális magiszteri és doktori programokra az irodalomtudományban, a nyelvészetben és a néprajzban. Szinte minden évben van arra is példa, hogy az anyaországból is akad jelentkező doktori programjainkra, rendszeresen jönnek részképzésre hallgatók Pécsről, Debre­cenből, Budapestről, Szegedről. A hungarológia területén még a diplomák honosítá­sa is viszonylag zökkenőmentes, Kolozsváron a főiskolai diplomákat is sikerült elfo­gadtatni. Sajnáljuk viszont, és sértőnek érezzük, hogy néha a mi diplomáink elisme­rése ütközik akadályba Magyarországon, különösen a budapesti egyetemen. Továbbra is gondot okoz a nem magyar anyanyelvűeknek szóló képzési program. Bukarestben azért, mert eddig nem volt lehetőség ennek önállósítására, Kolozsváron pedig főként az érdeklődés hiánya akadályozza az ilyen szak elindítását. A hungaro­lógiának ez a kivételezett helyzete a szaktanszékek viszonylagos önállóságának tu­lajdonítható, és természetesen annak is, hogy még senkinek nem jutott eszébe kétség­be vonni, hogy a hungarológiát magyarul is lehet művelni, oktatni.

Az önálló egyetem ügyében a teljesen indokolt nagy akarás és az érthetetlen el­lenkezés és elutasítás görcsös szembenállássá vált az elmúlt hónapokban. Az egye­temalapítás, sőt valamely sajátos egyetemi struktúra kialakítása az oktatáspolitika szférájába tartozik; az egyetem építése, fejlesztése és működtetése pedig szakmai ügy. A görcsök most mindkét területen észlelhetők. Lassan három éve felfokozódott az elvárás a nemzeti közösség részéről. Az érdekvédelmi szervezet kormányzati sze­replésétől mindenki joggal várta el, hogy ez a legkevesebb, amit elér. És egyáltalán, ha most nem lesz önálló egyetem, akkor mikor? Pedig a fejleményeknek annyi tör­ténelmi logikájuk van, hogy a Bolyai Egyetem hajdani létrejötte kizárólag a háborút lezáró békekötésnek és az ezzel kapcsolatos nemzetközi nyomásnak tulajdonítható, most pedig a koalíciós szereplés éppen a nemzetközi nyomást semlegesítette, maga pedig erőtlen volt, Románia integrációjának az elhúzódása miatt egyre erőtlenebb. A hajdani egyetem beolvasztásának negyvenéves évfordulója szintén aktuálissá tette a restitúciót. Nem önmagában a kerek évszám a meghatározó ebben, hanem, hogy a négy évtized egy jó emberöltőnyi időszak, és azt is jelzi, hogy a régi bolyaisták utol­só nemzedéke is nyugalomba vonul, kivonul a szakmai életből, lassan a közéletből, és ez a generációs kiesés tovább szegényíti, apasztja a közősség szellemi erejét.

A legfontosabb viszont a sürgető idő szorítása: az idő kétségtelenül ellenünk dol­gozik. Az alapvető negatív tendenciákat nem sikerült megállítani, talán még lassíta­ni sem. Tovább csökken a magyar közösség iskolázottsági és műveltségi szintje, fon­tos szakmai és szellemi pozíciókból szorul ki, romlanak esélyei az élet minden terü­letén. Egyetem nélkül pedig minderre csak két megoldás van: az elvándorlás vagy az asszimiláció. Minden külső régióban az egyes nemzetiségek helyzetét jól tükröző „toplistája" alakult ki az iskolázottságnak: Csernicskó Istvánnak A magyar nyelv Ukrajnában (Kárpátalján) című nemrég megjelent könyvéből tudjuk, hogy az 1989-es népszámlálás adatai szerint Ukrajnában egyetemi végzettségben az oroszok állnak az első helyen, középiskolai végzettségben a magyarok, általános iskolai vég­zettségben a románok, analfabetizmusban bizonyára a cigányok. Romániában is kö­zépiskolai végzettségben vezet a magyarság az 1992-es népszámlálás adatai szerint, miközben egyetemi végzettségben kilencedik (a zsidók, örmények, görögők, néme­tek, lengyelek, bolgárok, szerbek, románok után, ez utóbbiaktól és az országos átlag­tól mintegy két százalékkal, azaz 35-40 ezer fővel lemaradva). Ebben a sorsfordító­nak vélt évtizedben pedig a magyar nyelvű közoktatás színvonala is romlott. Nem túlzás a közoktatás válságáról beszélni, amelyet szintén az egyetem hiánya változtat holtvágánnyá.

Saját köreinkben sem ismeretlenek azok a hangok, amelyek azt mondják, hogy kellő számú minősített oktató nélkül kár erőltetni az önálló egyetemet, tudomásul kell venni azt a helyzetet, amelyben élünk, és ha nem vagyunk képesek „tökéletes" egyetemet indítani, inkább ne is indítsunk. Való igaz, hogy az elmúlt évtizedekben minden külső régióban jóval több nagydoktor és professzor született a többségiek, mint a kisebbségiek körében. Erre vagy rasszista magyarázatot kell elfogadnunk (hogy ti. fajilag a többségiek többre képesek), vagy azt kell mondanunk, hogy lingvicizmusával és etnicizmusával maga a rendszer rasszista. Ezt pedig nem lehet sem elfogadni, sem egyszerűen tudomásul venni. Fia­talokat kell nevelni, számukra kell státust és szakmai előmenetelt biztosítani. Ezt vi­szont szintén csak intézményi keretben, nyelv tekintetében elkülönített státusokkal lehet. A jelenlegi kolozsvári egyetem példája is ezt bizonyítja, ahol a jelenleg műkö­dő 250 oktató mintegy kétharmada az elmúlt években került egyetemi státusba. Jelentős részük már szakmailag bizonyított, és egyre többen szerzik meg az egyetemi rendszerben annyira fontos (részben fetisizált) tudományos minősítést és szakmai be­sorolást. A marosvásárhelyi orvosegyetemen viszont, ahol nincsenek elk0lönített stá­tusok a magyar nyelvű oktatásra, és a pályázatoknak nincs nyelvi feltételük, tovább folyik a kiszorítás, a magyar oktatói kar leépülése. A perfekcionizmus mítoszát pe­dig fel kell adni. Induláskor soha egyetlen egyetem sem volt tökéletes: egy újonnan alapított egyetemnek tökéletesíthetőnek, fejleszthetőnek kell lennie, és így megfele­lő irányítással bármely más egyetem versenytársává válhat.

Az elmúlt közel hároméves koalíciós időszak első esztendeje (1997) a nagy remé­nyek, tárgyalások, biztató lépések esztendeje volt, a második (1998) a fokozódó nyo­más, élesedő viták, elodázó határozatok éve, a harmadik (1999) eddig a vártnál jóval kisebb eredményeket hozott, és csalódást okozott. Remélhetőleg a negyedik év nem a beletörődés és a lemondás éve lesz egy, a közösség számára végig kedvezőtlen és megalázó évszázad lezárásaként. Az első év legfőbb eredménye a sürgősségi kor­mányrendeletként elfogadott oktatási törvény volt, amely az egyetem tekintetében is biztatónak tűnt. Áprilisban-májusban a kolozsvári egyetem belső rendjéről is nagyon biztató tárgyalásokat folytattunk. Az év vége felé aztán, amikor a kormányválság jelei mutat­koztak, az érdekvédelmi szervezet belső tárgyalásokon lemondott a földrajz és a tör­ténelem magyar nyelvű oktatásáról, annak az ígéretnek a fejében, hogy nem lesz aka­dálya a magyar nyelvű egyetemnek. Se pénz, se posztó — mondhatjuk ma már, annak is intő tanul­ságaként, hogy elvi engedményeket nem lehet tenni, mert az mindig megbosszulja magát.

A kormányátalakítás után rövid ideig még mindenki bízott az új miniszterben. A kolozsvári egyetem magyar oktatói 1998. március 17-én közzétett, az államelnök­höz, miniszterelnökhöz, szakminiszterhez eljuttatott beadványukban határozottan igénylik a magyar oktatási nyelv hivatalos elismerését a Babeş—Bolyai Tudomány­egyetemen, az egyetemi tanács paritásos alapon való működtetését, a költségvetés magyar nyelvű oktatásra eső részének az önálló kezelését, öt ónálló kar felállítását (bölcsészettudományi, természettudományi, jogi és közgazdasági, református vallás­tanári, római katolikus vallástanári). A beadvány azt is hangoztatja, hogy alaptémák­ban a tudományos kutatást továbbra is együtt kell végezni, közösen kell használni a laboratóriumokat és a könyvtárakat. Ezt követően készült el az RMDSZ oktatási fő­osztályán A romániai magyar főiskolai hálózat telepítési tervezete című dokumen­tum. A Kolozs megyei Küldöttek Tanácsának ekkoriban tartott ülése a kolozsváriak és az egyetemiek elégedetlenségének adott hangot, amely aztán öná1ló törvénykez­deményezéshez vezetett a megye egyik parlamenti képviselője részéről. Júniusban kormányhatározat született egy bizottság felállításáról, amelynek az önálló egyetem tervezetét és önálló akkreditációs dokumentumait kellett összeállítania, és annak le­hetőségét is tartalmazta, hogy a két magyar tanszék váljon önálló karrá. (Ezt a két tanszék oktatói és vezetői mint félrevezető és félreérthető, csupán szimbolikus gesz­tust elutasították.) 1998. október 2-án aztán eléggé ismert, mégis gyanús körülmé­nyek között megszületett a 687-es kormányhatározat a Petőfi—Schiller-egyetem léte­sítéséről, egy ezt előkészítő bizottság létrehozásáról (amelynek kinevezését aztán éppen a szakminiszter késleltette).

A magyar kezdeményezéseknek és a kormány bátortalan lépéseinek az ellen­súlyozására és elutasítására a nacionalista politikusoknak sikerült megnyerniük a román egyetemi köröket, az értelmiségi elit jelentős részét. A kolozsvári egyetem „önjelölt" képviselői már 1990-ben felléptek a két egyetem „szétválása" ellen. 1998-ban megismételték ezt a gesztust. Júniusban már a Román Nemzeti Polgári Fórumhoz csatlakozott 48 egyetem nyílt levélben utasította el az önálló egyetem ter­vét. Júliusban az Alaptudományok Román Társasága nyilatkozik úgy, hogy a román államnak sem morális, sem anyagi érdeke nem fűződik ahhoz, hogy magyar nyelvű szakembereket képezzen. Marga oktatási miniszter és Korka felsőoktatási államtitkár a magyar egyetem igényét az etnikai szeparatizmus megnyilvánulásaként értékelte, és megismételte a nacionalista körök másik képtelen érvét: hogy erre sehol nincs példa a világon. (Sajnálatos, hogy még a Határon Túli Magyarok Hivatala 1998-as Jelentésében is ez áll: „. Európában nem szokás etnikai alapon egyetemet létesíteni."; Jelentés 20. 1.) Az etnikai szeparatizmus réme és az etnikai egyetem vádja állandó korrekcióink ellenére tartja magát: nem etnikai alapon, hanem az okta­tás nyelve alapján igényli a közösség az önálló egyetemet, amely minden etnikum számára nyitva állna, nyelvileg pedig ugyanolyan igényes és toleráns lenne, mint minden más egyetem.

A Petőfi—Schiller-egyetemre vonatkozó október 2-i határozat azonnal ellenreak­ciót váltott ki az oktatási miniszter és a szenátus Nagy Románia pártis oktatási bizott­sági elnöke részéről. Négy jogi kar dékánja beadványában alkotmányellenesnek minősítette. Október 15-én pedig az Országos Rektori Értekezlet vállal szolidaritást az Oktatási Minisztériummal, veszélyesnek és törvénytelennek tekinti a kormányhatá­rozatot. A politikai agressziónak minősíthető Határozat utolsó mondatában pedig a tes­tület saját ártatlanságát és tisztaságát színlelve annak fontosságát hangsúlyozza, hogy az akadémiai és egyetemi közösségek továbbra is megőrizzék politikamentességüket. Erre született meg öt nappal később a kolozsvári magyar oktatók válasznyilatkozata, amely éppen azt tartja megdöbbentőnek, hogy a diktatúra után most nem a szélsősé­ges politikai erők, hanem az ország legmagasabb egyetemi fóruma utasítja el a ma­gyar nemzeti közösség jogos igényét az önálló egyetemre, ezt veszélyesnek minősíti az állam biztonságára és egységére, és hogy ezzel az egyetem mint intézmény vált újra a szélsőséges politika színterévé.

Szintén október 20-án jelent meg Az Emberi Jogok Védelmének Romániai Hel­sinki Bizottsága tárgyilagos jogi és politikai elemzése a fejleményekről. Szó szerint is idézni szeretném a Bizottság következtetésként megfogalmazott figyelmeztetését, mert a szándék ellenére Magyarországon valószínűleg igen csekély volt a dokumen­tum publicitása:

„A Bizottság úgy véli, hogy az ország egyetemi közösségének az ál­lásfoglalása a 687/1998-as kormányhatározat ellen a közszellem olyan mértékű rom­lását eredményezheti, amelynek a következményei beláthatatlanok. A Bizottság fon­tosnak tartja hangsúlyozni a következőket:

a) A 687/2. 10. 1998-as Kormányhatározattal való szembenállás a jelenlegi nagyon nehéz gazdasági helyzetben, amely a jövőben bizonyára romlani fog, a lakosság elégedetlenségét etnikai feszültségek felé tereli. Ennek a mechaniz­musnak hatása lesz a belső biztonságra és stabilitásra. Jelentős károkat okoz a román társadalomban és Románia marginalizálását eredményezi a nemzetközi életben.

b) A Helsinki Bizottság aggodalmát fejezi ki amiatt, hogy az egyetemi közösség szervezett ellenállást tanúsít a román kormány ama szándéka ellen, hogy egy magyar— német nyelvű egyetemmel az etnikai békét biztosítsa. Ez az ellenál­lás az etnikai feszültség kiterjesztését célozza Romániában. Jugoszlávia pél­dája megmutatta, hogy attól a pillanattól, hogy a többségi értelmiségi elit a kisebbségellenes támadások élére állt, az etnikumok közötti viszony romlása felgyorsult. Így egyes szerbiai értelmiségi csoportok, írók, egyetemi oktatók fellépése más nemzetiségek ellen nemcsak, hogy hozzájárult a háború kitörésé­hez, de jelentős mértékben közreműködött annak a légkörnek a megteremtésé­ben, amely a tragédiát lehetővé tette. Koszovóban világosan látni lehet azok­nak a feltűnéskeltő publikus nyilatkozatoknak a hatását, amelyek arról a „fenyegetésről", „veszélyről" szólnak, amelyet a kisebbségi igények jelente­nek. Amikor értelmiségi egyesületek vezetik félre tudatosan a közvéleményt, mint most Romániában az anyanyelvű felsőoktatással kapcsolatban, szinte le­hetetlenné válik az összeütközéshez vezető tendenciák ellensúlyozása.

A Helsinki Bizottság felhívja az állami hatóságokat, hogy folytassanak olyan po­litikát, amely a társadalmi békét biztosítja. Nyomatékosan jelzi azt a rendkívüli ve­szélyt, amelyet az értelmiségi elitnek az a szándéka jelent, hogy becsapja a lakossá­got a kisebbségi jogok érvényesítésének ésszerűségével és lehetőségével kapcsolat­ban.

A lehetséges fejlemények veszélyeire való tekintettel a Helsinki Bizottság el fog­ja küldeni ezt a Közleményét az emberjogi és kisebbségi szervezeteknek, a nemzet­közi intézményeknek és a térség stabilitásában érdekelt kormányoknak. Más ország­beli egyetemeknek is továbbítjuk a közlemény szövegét."

         A Helsinki Bizottság aggodalma nem alaptalan, hiszen ebben a térségben a bi­zonytalanság fő előidézői és szereplői éppen az értelmiségi elitből kikerülő őrjöngő nacionalisták és háborús bűnösök, az ugyanabban a személyiségben megjelenő pszi­chiáterek és pszichopaták, a nemzeti hős pózában tetszelgő nemzetvesztő maffiózók.

Végül hosszas vajúdás után 1999-ben megszületett és hatályba lépett az új okta­tási törvény. Ez jóval kevesebbet nyújt annál, mint amit a nemzeti közösség jogosan elvárt (minden korlátozás és minden nyelvi és etnikai alapú hátrányos megkülönböz­tetés eltörlését), sőt annál is, mint amit az 1997-es sürgősségi kormányrendelet biz­tosított, de valamivel többet, mint a törvény korábbi, 1995-ös változata. Az egyetem tekintetében a törvénynek nincsenek ugyan explicit tiltásai, korlátozásai, de nem is garantál semmit, a törvénnyel egy időben módosított akkreditációs törvény pedig to­vább csökkenti az önálló egyetem esélyeit.

Hogyan is állunk jelen pillanatban, milyen lehetőségei és esélyei vannak a továbblépésnek? Kolozsváron folytatnunk kell azt az elsősorban belső, létszámbeli és minőségi fejlesztést, fiatalítást, amelyet a meglevő intézményi keretben 1990-től gyakorlatilag töretlenül végzünk: ma hozzávetőleg négyezer magyar hallgatója van a tudományegyetemnek (a hallgatói létszám 20%-a), közülük mintegy kétezerötszáz (12-13%) tanult magyar nyelven, az előző évben 32 szakon. Ki kell használni a fej­lesztésnek azokat a lehetőségeit, amelyeket a felsőoktatás reformja kínál: az egye­temnek kihelyezett főiskolai tagozatai működnek magyar nyelven is Sepsiszentgyör­gyön (közgazdaság, közigazgatás), Gyergyószentmiklóson (turisztikai, topográfia — ­térképészet — földmérés), Szatmárnémetiben (közigazgatás). Ezeket a tagozatokat szakmailag kell erősíteni. Új és fontos fejlemény, hogy 1999 őszétől a tanítóképzés az eddigi gimnáziumi szint helyett főiskolai szinten folyik majd az egyetem kihelye­zett tagozatain: magyar nyelven Székelyudvarhelyen, Nagyenyeden, Kézdivásárhe­lyen, Kolozsváron és Szatmárnémetiben. Ezek a főiskolai tagozatok alapozzák meg a következő évtizedekben a magyar nyelvű oktatást, fontos tehát, hogy már az indu­lás a magasabb oktatási szintnek megfelelő magasabb színvonalon történjék.

Az egyetem magyar oktatóinak elhatározott szándéka, hogy az oktatási törvény szellemében már az új tanévtől igényelni fogják a kari szintű önálló tagozat kialakí­tását minden olyan felsőoktatási intézményben, ahol jelentős számú magyar hallga­tó tanul (tudományegyetem, marosvásárhelyi orvosegyetem, műszaki egyetem, me­zőgazdasági egyetem, művészeti akadémiák stb.). Az egyetem belső mozgásterében ennek sincs sok esélye, feltétlenül magasabb szintű politikai szándéknak és befolyás­nak kell érvényesülnie ahhoz, hogy megvalósuljon.

Az önálló egyetem és a már indulásakor holtvágányként elképzelt Petőfi—Schil­ler, valamint a mondvacsinált multikulturalitás továbbra is az oktatáspolitika és a kisebbségpolitika próbaköve marad.

Az egyetem ügye az egész közösség ügye. Ez motiválja a sokféle egyéb egyházi, regionális vagy akár magánegyetemi kezdeményezést. Ígéretes ezek közül a reformá­tus egyház nagyváradi egyetemterve, amely főiskolai szinten már jó néhány éve mű­ködik. (Időközben hivatalosan bejegyezték a Pro Universitate Partium Alapítványt, amelynek 1999. október 1-jei kuratóriumi ülése elhatározta — a Sulyok István Református Főiskola szervezeti struktúrájára alapozva, de ökumenikus szelle­miséggel — a Partiumi Keresztény Egyetem megalakítását. Az új egye­tem 1999. október 3-án tartotta meg hivatalos megnyitó ünnepségét.) A kezde­ményezések körül két alapvető gond van: az egyik az előkészítés és az összehangolás, amely általában nem kielégítő, a másik a szakmai feltételek felméré­se és megteremtése. A tervek megvalósításának, a megkezdett fejlesztések folytatá­sának természetesen anyagi feltételei is vannak. Jelentős lehet az a támogatás, ame­lyet ettől az évtől kezdődően az Apáczai Közalapítvány nyújthat.

A kisebbségben élő nemzeti közösségek alárendelt és kiszolgáltatott helyzetben érték meg a 20. század és a 2. évezred végét. Számukra az egyetem a szellemi, szak­mai, emberi felemelkedés esélyeit jelentheti, az önmegvalósítás, az egyenrangúság, az emberi méltóság esélyét. Az univerzitásban benne van az univerzalitás eszméje, az egyetemben az egyetemességé. A jelző nélküli egyetemben, abban az egyetemben, amely nem etnikai, nem multikulturális, csak egyetem. Az igényelt egyetemen az anya­nyelvűség, a mi esetünkben a képzés magyar nyelvűsége alapozhatja meg a szellemi és emberi méltóságot, a megmaradás és a felemelkedés esélyeit a közösség számára is.

Jegyzet                                                                                                                         

A Nemzetközi Hungarológiai Központ 1999. évi budapesti konferenciáján, augusztus 23-án tartott előadás utólag megirt szövege megjelent a Kisebbségkutatás 1999. évi 4. számában (479—484).