nyomtat

megoszt

Anyanyelv és oktatás
PÉNTEK JÁNOS
Román nyelv

Holtvágányon a román nyelv tanítása

Európai intézményekre hivatkozva (mert mostanában mindenki azokra hivatkozik) azt mondja az oktatási minisztérium tanácsosa (vagy államtitkára) Kós Annának a román nyelv oktatásával kapcsolatos gondokról szóló televíziós műsorában (2002. november 11-én), hogy biztosítani kell az esélyegyenlőséget minden tanuló számára, és ennek feltétele, hogy a magyar tanulók ugyanúgy tanulják és tudják az államnyelvet, mint a román anyanyelvűek. Ebből meg lehet érteni azt, ami van, hogy nem kinek-kinek az anyanyelvén szerzett tudása és sokféle képessége, tehetsége teremti meg az esélyeket, hanem mindenekfölött az egyformán tökéletesen beszélt és ismert román nyelv. Jellegzetesen államnemzeti gondolat, az pedig csak ebből következő jellegzetes nemzetállami paradoxon, ahogy a román oktatási hatóság és oktatási rendszer több mint nyolc évtizede maga akadályozza a román nyelv hatékony iskolai oktatását éppen azzal, hogy már a bölcsődében és később is folyamatosan ugyanolyan román nyelvi tudást vár el a magyar gyermekektől, mint a román ajkúaktól.

Kezdjük a végével, azaz az érettségivel, amely ma már többnyire egyetemi felvételi is, és az általános iskolai záróvizsgával, amely egyben középiskolai felvételi. Mindkét vizsgán fontos vizsgatárgy a román nyelv és irodalom, az érettségin mégis inkább az irodalom, mint maga a nyelv. Ehhez társul még a választható, de szintén csak román nyelven választható földrajz és történelem. A követelmények az oktatási törvény előírása szerint mindenki számára ugyanazok. Ebben van a látszategyenlőségként megjelenő hátrányos megkülönböztetés (diszkrimináció) lényege, amely persze nem tartozik a diszkriminációellenes törvény hatáskörébe. A jelenséget lingvicizmusnak és etnicizmusnak nevezik a nyelvpolitikai szakirodalomban, és úgy értékelik, mint a rasszizmus modern megjelenési formáját. Ezt megoldani nem lehet az oktatás eszközeivel, csak némileg ellensúlyozni a magyar tanulók felkészítésével.

Ez a látszategyenlőség sugallja, és már nemcsak sugallja, hanem terjeszti is azt a véleményt, hogy az iskolai munkában éppen az anyanyelv és az anyanyelvű irodalom az a többlet, amely teherként nehezedik a magyar tanulókra. Holott nyilvánvaló, hogy kinek-kinek az anyanyelve az alap, amelyre minden más épülhet az oktatásban, a többlet pedig a kisebbségiek számára az államnyelv, amelyet az adott heti óraszámban és ezzel az erőfeszítéssel eredményesen is lehetne tanítani.

A felkészítésben, az oktatásban a nyelvi környezet sajátosságaiból, illetve abból a nyelvi tudásból kellene kiindulni, amellyel a tanulók megkezdik iskolai tanulmányaikat. A magyar gyermekek elég jelentős része (szórványvidéken, a városok lakótelepi környezetében) az iskoláskor előtt már megtanul románul. Ezeknek a tanulóknak az aránya feltehetően elérheti a 30-40 százalékot. A vizsgálatok szerint olyanok is vannak közöttük, akik a románt beszélik jobban, noha egyik nyelvben sem érik el az iskola által elvárt szintet. A gyermekek nagyobbik részének az iskolában kellene megtanulnia a román nyelvet, pontosabban: az iskolának kellene megtanítania a román nyelvet, kizárólag a román nyelvi órákon (nem a földrajz- és történelemórán!).

Ehhez olyan tantervekre volna szükség, amelyek tekintettel vannak a magyar nyelv specifikumára és a tanulók sajátos nyelvi helyzetére, a záróvizsgákon nem állítják őket teljesíthetetlen feladatok elé, eltérő tanmenetre adnak lehetőséget annak megfelelően, hogy a nyelvet kell megtanítani, vagy pedig a már meglévő nyelvi készségeket, tudást kell fejleszteni. Mindkét esetben a nyelvi fejlesztésnek kellene előtérben állnia, nem a nyelvileg archaikus vagy regionális, nehéz és a nyelvhasználat szempontjából fölösleges irodalmi szövegek elemzésének. Feltétele volna még a sikeres, eredményes oktatásnak, hogy a tankönyvek legyenek tekintettel a tanulók anyanyelvére, anyanyelvi tudásukra építsenek a szembeállítás, a kontrasztivitás eszközeivel. Természetesen az is megkerülhetetlen, hogy a románt tanító pedagógusnak is legyenek ismeretei a magyar nyelvről, sőt lehetőleg tudjon magyarul.

Nos, az esetek többségében egyik feltétel sem teljesül. Az oktatási törvény előírásai közismertek: mindenki számára azonos követelmények a vizsgákon, közös tantervek és tankönyvek középiskolai szinten, azonos tantervek és sajátos tankönyvek az általános iskola felső tagozatán, specifikus tantervek és tankönyvek az elemiben. A törvény a tanárok speciális felkészítéséről nem szól, az oktatási hatóság azonban érzékelhetően továbbra is azt tartja fontosnak, hogy a román nyelv tanárai lehetőleg román anyanyelvűek legyenek.

A további kérdés az, amelyre az említett televíziós riport is választ keresett: mennyire éltünk azzal a kevés lehetőséggel, amelyet a törvény mégis biztosít? A tankönyvekről van szó elsősorban, amelyek sajátosak, nyelvspecifikusak lehetnek egészen a VIII. osztályig.

Az RMDSZ 1996-os programjában még ez olvasható: „Határozottan érvelünk amellett, hogy a román nyelv és kultúra megismerése érdekében a magyar tanulók számára külön programokat és tankönyveket dolgozzanak ki.” Most azt halljuk a minisztérium kisebbségi osztályának magyar vezetőjétől, hogy kemény küzdelmet kellett vívniuk nem a magyar oktatás specifikus román könyveiért, hanem a kisebbségi oktatás, azaz minden romániai kisebbségi nyelvű oktatás közös román tankönyveiért. A harcot sikeresen megvívták, mondhatnám cinikusan, tudomásom szerint meg is jelent a négy általános iskolai tankönyv (kettő a bukaresti tankönyvkiadónál, kettő pedig a dévai Corvin Kiadónál), és ami a legelképesztőbb: a 4. osztály számára (amely külön tanterv szerint lehetne a magyar nyelvre alapozó) szintén kisebbségi egyenruhás tankönyvet jelentetett meg a dévai Corvin Kiadó. A tankönyvek szerzői mind románok, a magyar, a német, a szlovák, az ukrán és a szerb változat abban különbözik egymástól, hogy mindegyiknek van a végén egy-egy négy oldalas kétnyelvű szójegyzék, amely olyan képtelenségeket is tartalmaz, hogy pl. az V. osztályosban a magyar főnevek nyelvtani nemét is feltünteti. Hangsúlyozni szeretnem, hogy egyik tankönyv sem nyelvkönyv, hanem mindegyik eleve feltételezi a román nyelv ismeretét. Hasonló szerkezetűek, felépítésűek, mint amilyeneket a román oktatás használ, csak azokhoz viszonyítva anyagukban szegényebbek, igénytelenebbek.

Tehát abból a lehetetlen helyzetből, hogy a magyar tanulók a román tanulókkal azonos tankönyvekből tanulják a román nyelvet és irodalmat, most nagy erőfeszítéssel eljutottunk abba a képtelen helyzetbe, hogy a romániai összes kisebbségnek szánt közös tankönyvből tanulhatnak gyermekeink. Még szerencse, hogy ilyen vagy olyan meggondolásból a román tanárok jelentős része elutasította ezeket a tankönyveket.

Azért képtelen ez a megoldás, mert a román nyelvnek mint nyelvnek nem az az alapvető specifikuma a nyelvtanulás szempontjából, hogy államnyelv, a magyarnak, töröknek, tatárnak, ukránnak stb. pedig nem az a legfontosabb sajátossága, hogy kisebbségi nyelv. Legfeljebb az lehetne kölcsönösen kedvező az iskolai nyelvtanulás szempontjából is, hogy Erdélyben a magyarnak környezeti nyelve a román, a románnak pedig a magyar. Némi harccal sikerült beleesnünk abba a csapdába, amely bukaresti állami hatósági (és részben nyugati liberális) szemlélettel a magyart az oktatás erdélyi gyakorlatában is ugyanúgy kezeli, mint a többi kisebbségi nyelvet bárhol az országban. Nincs tekintettel sem a nyelv sajátosságaira, sem a nyelvi környezet változatosságára, sem a hagyományra, sem az igényre. Ebben a szemléletben nyomát sem lehet találni annak a brassói RMDSZ-határozatnak, amely szerint saját státusunkat nem kisebbségként, hanem nemzeti közösségként határozzuk meg.

Az ember ilyenkor azon morfondírozik, mégis kinek lehet előnyös ez a megoldás. A hatóságnak föltétlenül, mert nem kell külön foglalkoznia minden kisebbséggel, és talán jobban is hangzik a kisebbségiek román oktatásának megoldása, mint külön-külön bármelyiké; a minisztériumnak, mert kivitelezésben és költség tekintetében ez a megoldás takarékosabb, támogatóként így könnyebb volt megnyerni a Soros Alapítványt; a szerzőknek és közreműködőknek, mert mindenkinek több jut az amúgy kevés pénzből; a kiadónak is föltétlenül, mert mindig nyereségesebb nagyobb példányszámban megjelentetni egy könyvet.

Az oktatás maga semmit nyert. A tanulók nyelvtudása marad, amilyen volt, a románul beszélő magyar gyermekek pedig remélhetőleg továbbra is a román oktatás színvonalasabb tankönyveiből próbálnak fölkészülni a lehetetlenre: a román anyanyelvűekével azonos szintű megmérettetésre a sorsdöntő vizsgákon. Ezek a most megjelent "kisebbségi" tankönyvek biztosan nem változtatnak azon a szomorú perspektíván sem, hogy továbbra is a magyar tanulók egyötöde fog elvérezni a román miatt az általános iskolai záróvizsgán, és nekik bizonyára örökre elmegy a kedvük attól, hogy itthon tovább tanuljanak.

Jegyzet

A cikk A bevehetetlen vár: a román nyelv címmel a Krónikában jelent meg 2002. december 7—8-án.