nyomtat

megoszt

Anyanyelv és oktatás
PÉNTEK JÁNOS
Visszatért a múlt

Visszatért a múlt

Amikor 2001. szeptember 17-én elhangzott a miniszterelnöki méltatlankodás a magyar nyelvű sajtó lojalitáshiánya és a tudatot fertőző „külföldi” tankönyvek miatt, nem lehetett kétséges, hogy a „külföldi” kizárólag a magyarországit jelenti (azóta sem hallottunk olyasmiről, hogy valaki Franciaországban vagy Angliában kiadott tankönyvek után kutatott volna, pedig szerencsére vannak ilyenek az iskolákban és az üzletekben is). És az is valószínű, hogy a tankönyvek és a könyvek elleni hajsza hosszasabb lesz, esetleg ismét évtizedekig tart, mert a sajtótól eltérően az oktatásnak állami apparátusa van, amely csak a biztatást várta, hogy ott folytassa, ahol 1989 decemberében abbahagyta.

Jól emlékszünk arra a távolabbi múltra, amikor magyar tankönyvszerzőket ítéltek börtönbüntetésre koholt vádak alapján. Aztán arra a három szomorú évtizedre, amikor a határon, az iskolákban és a lakásokban is „külföldi” könyvek után kutattak. A folyamatos megfélemlítésnek például az lett a következménye, az oktatók egy része még az akadémiai helyesírási szabályzatot sem merte bevinni a marosvásárhelyi főiskola magyar nyelvi szemináriumaira, irodalomóráit pedig könyvek helyett a kivágott képekkel illusztrálta, mert a könyvek maguk Magyarországon jelentek meg. Jött a még szomorúbb időszak, amikor az országba küldött magyar nyelvű bibliákat vécépapírrá őrölték.

A kizárólag szovjet, majd a kizárólag román szerzők korszaka után 1990-től végre bátran gondolhattuk úgy, hogy a tankönyveknek és a könyveknek általában nem a származási helyük és nem a szerzőjük állampolgársága, netán anyanyelve a fontos, hanem a könyvek szellemi értéke és iskolai használhatósága. És mi úgy gondoltuk, hogy a történelem tanításában sem az az egyedüli „hivatalos” szellem az üdvözítő, amely elhallgatja a mai kisebbség hajdani történelmi szerepét, művelődéstörténeti értékeit, elferdíti történelmi események és személyek értékelését, és amely saját gyerekeink számára — tudatromboló szkizofréniában — őseiket a mindenkori ellenség megtestesítőiként mutatja be. A román tanulók számára pedig ez az oktatásban továbbélő magyar ellenségkép a mindenkori román nacionalizmus legfőbb táplálója. Ezért voltunk kénytelenek néhány évvel ezelőtt hazai tankönyveket „fertőzőeknek” nyilvánítani az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségében és az Erdélyi Tankönyvtanácsban. Ehhez járul a történelemnek és a földrajznak az 1990 előtti időkből örökölt, az új oktatási törvény által ismét szentesített román nyelvű oktatása, amely többek között azzal a következménnyel is jár, hogy — mint székelyföldi tanártársam nemrég kifakadva elmondta — sepsiszentgyörgyi szakiskolások nem tudják megmondani Oradea, Arad vagy Zalău magyar nevét.

Biztató volt azonban az, hogy nemcsak mi óhajtottuk a változást. 1995-ben a két ország szakminisztériuma által kötött, ma is érvényes kormányközi megállapodás 3. cikkelye azt ígérte (írta elő), hogy a felek saját tankönyveikben egymást segítő, kölcsönös információk alapján a másik ország történelmének, földrajzának, gazdaságának és kultúrájának korrekt bemutatására törekednek, és hogy a magyar és román szakemberek ebből a célból munkaértekezleteket tartanak, a 13. cikkely pedig arról szólt, hogy a felek együttműködnek a kisebbségi oktatás tankönyveinek kiadásában és abban, hogy némely tankönyv a másik ország kisebbségi oktatásában is használható legyen (románul, az eredeti szöveg szerint: „Părţile vor colabora în probleme legate de editarea unor manuale şcolare, precum şi pentru utilizarea unor manuale în învăţământul pentru minorităţi din ţara parteneră.”). 1998-ban az akkori román oktatási miniszter 3578-as rendelete felhatalmazta a minisztérium főosztályait, hogy kezdeményezzenek együttműködést tankönyvek közös szerkesztésére és kiadására azokkal az országokkal, amelyekkel van érvényes megállapodás az iskolai bizonyítványok honosításáról (a rendelet meg is nevezi Magyarországot és Ukrajnát). A szomorú folytatás, hogy az új kormány az egyetlen olyan történelemkönyvet tiltotta be, amely szakított a román történelem mítoszaival és nacionalista sztereotípiáival.

Legalább önmagunk számára ki kell mondanunk, hogy a két ország eltérő tantervei nem szolgáltathatnak alibit a tankönyvek és más oktatási anyagok, még kevésbé „a könyvek” kitiltására és eltiltására, és azt is, hogy elsősorban nem a botrányos tankönyvellátás indokolja „a külföldi” tankönyvek használatát. Sokkal fontosabbak az elvek és a szellemi igény: a könyv szabad, a szellem szabad, és az is alapvető joga bármely embernek és közösségnek (a tanulónak is), hogy megismerje saját nyelvét, saját közösségének múltját, múltbeli és mai értékeit. Igaz, vannak hivatalos tankönyvek, de van sok más eszköze az oktatásnak, és van sok más forrása a tudás megszerzésének, és létezik többkönyves oktatás. A tudásra szomjas tanuló és az igényes pedagógus nem a hivatalosság tilalmaiban gondolkodik, hanem a megismerés vonzó határtalanságában.

Az érvelésből, a tankönyvügyben megszólaló magyar „képviselet” érveléséből is teljesen hiányzik az elvekre és a korábbi megállapodásokra való hivatkozás, az arra való hivatkozás, hogy ami történik, összeegyeztethetetlen a nyitással és az integrációs törekvésekkel. Nem annak kell magyarázkodnia, mentegetőznie leltárral, tankönyvhiánnyal és egyebekkel, akinek a táskájában vagy a szekrényében kotorásznak, hanem annak, aki a 21. század elején bármely jogcímen ilyesmire vetemedik. Az általános megfélemlítettségen kívül jól érzékelhető a sajtóban megjelent szövegekben, nyilatkozatokban a napi politikai, ideológiai konjunktúrához való alkalmazkodás, a hatósági pozíció és a be nem vallott piaci érdek. A tankönyv és a könyv ma piaci áru, és a nem kívánt konkurencia miatt elég sokan vannak ma már olyanok is, akiknek nem jönne rosszul a magyarországi könyvek forgalmazásának és használatának tilalma.

Noha többször megtettem már az elmúlt években, kénytelen vagyok újra a kisebbségi oktatás nemzetközi hírű szakértőjét, Tove Skuntnabb-Kangast idézni, az ő szövege világítja meg igazán, mi is történik könyveinkkel és tankönyveinkkel:

„... a nyelvek elpusztításának, illetve elnyomásának egyik leghatékonyabb módszere mindig is az oktatás volt. ... A fegyverek korszaka a tankönyv korszakának adta át a helyét, melynek következtében az iskolai oktatás hatalmas jelentőségre tett szert mindenütt a világon. Így a fizikai erőszak alkalmazása vagy a vele való fenyegetés helyébe a leigázás eszközeként a lélektani hadviselés, a büntetés helyébe a jutalmazás és a lelki ráhatás, a bunkósbot helyébe a mézesmadzag lépett. A hatalom kevésbé érzékelhetővé, kultúrába és struktúrába épültté vált...Az iskolai oktatás megszilárdítja bizonyos nyelvek és kultúrák relatív fontosságának tudatát... az oktatás ideológiai tartalmától függ: mi hangzik el nyíltan vagy burkolt formában különböző nyelvekről és kultúrákról... A világ legtöbb oktatási rendszere szervezeti és ideológiai szinten is a domináns többségi nyelv vagy a hivatalos nyelv normatív egynyelvűségére rendezkedett be.” (Nyelv, oktatás és a kisebbségek. Budapest, 1997. 6)

Jegyzet

A cikk eredetileg a Krónikában jelent meg, 2001. november 10—11-én.