nyomtat

megoszt

Anyanyelv és oktatás
PÉNTEK JÁNOS
Helységnevek

Magyarországon már nem?

Az elmúlt tíz-tizenkét évben általános volt a „táblaháború” a Kárpát-medencében: egyik nap kiírták magyarul is a helybeliek falujuk nevét a település bejáratánál levő táblára, hatósági engedéllyel természetesen, másnap pedig lefestve, összemázolva, összemocskolva vagy éppen ledöntve találták. Sohasem lehetett tudni, ki volt a tettes, a hatóságot nem is érdekelte, hiszen maga volt egyik oldalon az engedélyező, másik oldalon a cinkos vagy éppen a felbujtó. Sajnos, erről még mindig nem lehet múlt időben írni. Erdélyben már hatályos a közigazgatási törvény, amely a magyar lakosság legalább 20 százalékos aránya esetén előírja a kétnyelvű táblákat, az utak mentén azonban, noha szaporodnak a magyar nevek, még mindig láthatók a többségi indulat nyomai.

A törvény szerint Erdélyben már használhatók a magyar helységnevek, bizonyos feltételekkel nyilvánosan is kiírhatók. Annál zavaróbbak azok a kellemetlen élmények, amelyek néha Magyarországon, az anyaországban érik az embert, általában az erdélyi magyart, aki az otthoni tapasztalatok miatt bizonyára érzékenyebb némely dolgokra. A legközvetlenebb színtér a Nyugati pályaudvar, ahová befut, és ahonnan kiindul a két erdélyi vonat, a brassói Corona és a marosvásárhelyi Ady. Indulás előtt, a megszokott rendnek megfelelően, a hangosbemondó magyar nyelven (és csak magyar nyelven!) közli a vonat indulási idejét és útvonalát, az útvonal fontosabb állomásait, a határtól keletre, román területen már így: Oradea, Cluj-Napoca, Dej, Deda, Miercurea-Ciuc, Sfântu-Gheorghe, Braşov, vagy a másik vonalon: Oradea, Cluj-Napoca, Târgu-Mureş.

Ebből az erdélyi magyar azt a következtetést vonja le, hogy Magyarországon, Budapesten sem szabad a romániai magyar helységneveket használni. Ez persze így nem igaz, cáfolna bizonyára az európai szabályokat tisztelő MÁV-tisztviselő vagy politikus, aki ezt így rendelte el. Lehet, arra hivatkozna, hogy ez kölcsönös előzékenység, noha az utas nem tapasztalja ennek viszonzását a másik oldalon. Lehet, ez az általános európai gyakorlat (vagy éppen ez is egyike a misztikus és misztifikált csatlakozási feltételeknek). Lehet, az a nemes szándék, hogy a tájékoztatást a magyarul nem tudó román utas is megértse. Arról nem is beszélve, hogy a vonaton olyanok is sokan utaznak, akik sem magyarul, sem románul nem tudnak.

A vélt vagy valós előzékenységről, a protokollról vagy a vállalt kölcsönösségről a mindebben tájékozatlan utas vagy éppen nyelvész mit sem tud. Annyit biztosan el lehet mondani, hogy ezt a tájékoztatást, ahogy a román nevek rossz magyar kiejtésben elhangzanak, kizárólag a románul is tudó magyar anyanyelvű utas érti meg, tehát az erdélyi magyar. Az ő számára viszont szintén érthetőbb és lelkileg megnyugtatóbb volna, ha mindezt magyarul hallaná. Hiszen túlérzékeny és beteges lelkialkatával csak azt érezheti, hogy ezeknek a történelmi magyar helységneveknek, amelyeket otthon kétségbe vonnak és támadnak, Budapesten sincs nagy ázsiójuk.

Hogy pedig a kölcsönös tisztesség és az „eurokonform” kozmopolitizmus se szenvedjen csorbát, no meg hogy a tájékoztatás is elérje célját, el lehetne mindezt mondani több nyelven is: magyarul, románul, angolul például. Igaz, ez egy fél perccel több időt venne igénybe.

Más jelek is arra utalnak, hogy nem olyan otthonosak, megszokottak a Kárpát-medencei magyar földrajzi nevek a magyarországiak számára. Budapesten néztem nemrég az egyik kereskedelmi televízió műsorát, és abban egy riport szerepelt, olyan, amilyen százával van állandóan forgalomban a világ néha bűzlő, néha csak áporodott kommunikációs csatornáin. A helyszín viszont számomra ismerős volt, a magyar szöveg Zsuku de Szuszról beszélt, ez pedig Kolozs megyei falu, románul leírva: Jucu de Sus, azaz Felsőzsuk. A Zsuk helységnév jól ismert magyar név, személynévi eredetű (Suk) és családnév is alakult belőle (Suky).

Vannak persze friss változások is, amelyekről nem tudhat a riporter vagy a bemondó, és még a tájékozottabb szakmabeliek sem tudnak. Azért sem, mert még a legújabb kézikönyvekben, szótárakban sem szerepelnek. Nemrég került be a Duna Televízió hírműsorába a Brassó melletti Szecseleváros neve, a bemondó bizonyára a román nevet olvasta valahogy így: Szeceleváros (románul: Săcele). A település része a nevezetes Hétfalunak, a hétből négy alkotja, az a négy, amely közelebb esik Brassóhoz: Bácsfalu, Türkös, Csernátfalu és Hosszúfalu. A nagyváros tőszomszédságában ez a négy falu egybenőtt, városiasodott, és mint egységes település kapta meg már korábban a román Săcele nevet, és ennek magyar ejtésű változatából lett a Szecseleváros. Most azonban, amikor a magyar név némi hivatalos státust kapott, és felkerülhetett a települést jelző táblára, a helyi magyar közösség úgy vélte, és ehhez ragaszkodott, hogy mint magyar nevet a Négyfalut választja. Tudnunk kell tehát arról is, hogy a nyelvterület legkeletibb szögletében, a magyarságában szórványosodott nagyváros, Brassó árnyékában, van egy kis sziget, amely őrzi sajátos hagyományait és nyelvjárását, egy kisváros, amelyet ma így nevezünk: Négyfalu.

Jegyzet

A dolgozat Magyarországon sem? címmel az Édes Anyanyelvünkben jelent meg először (24, 2002, 5: 9).